Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-07 / 106. szám, szerda

A korszerűség parancsa •J O D O O O •-• -ÚJ FI • • Ľ Ľ> • • • L M E K !Md9 V. 7. H

a azt hallom, hogy korszerű iskolát kapott ez és ez a falu, akkor úgy vélem, ez egy egészséges, nagyablakos épület, központi fűtéssel, ahol a legmodernebb pedagógiai segédeszközökkel, a legújabb módszerek szerint folyik az oktatás. Ha olvasom, hogy korszerű rendelőt nyitottak meg ebben és ebben a kerületben, akkor az az elképzelésem, hogy ez egy olyan rendelő, ahol az orvos egy egészséges, higiénikus épületben, a legújabb műszerekkel felszerelt rendelőben, (rötngen-gép stb.) a lehető legmodernebb környezetben gyógyít. Korszerű mezőgazdaság — hallom, és már látom a kombájnok munkáját az emberölő, verltékes, hetekig tartó aratások helyett; korszerű építkezés, olvasom — és már előttem van egy épület, ahol nem a kőműves hordja fel billegő álványzaton a magasba a maltert, hanem a daru emeli fel a mázsás terhet, ahol előregyártott panel-elemeket emel a gép, ahol az ember éppen csak kiszolgálja ezt a gépet. Ezek a hasonlatok mind a „korszerűség" fogalmával ötlenek fel bennem, mikoris magamban úgy próbálgatom megfogalmazni a a „korszerű" szót, hogy ennek jelentése: a mai embert legjobban szolgáló, a régi, avíttal ellentétes. Tehát az emberszolgálat. a modern értelemben vett „technikai humanitás", vagy hasonló. Hogy ezt a fogalmat nehéz ráhúzni a színházra, mint intézményre, mint kultúrpolitikai célokat szolgáló, mondjuk így: „szellemi üzemre" — azt Konrád József és részben Dávid Teréz már kifejtette. A MATESZ — amennyiben korszerű színház akar lenni, kétségtelen, hogy sok mindenben meg kellene alkudnia a könyörtelen realitásokkal. így hát a „korszerű" helyett inkább a „népszerű" színházért küzd. Értem ez alatt, hogy a közönségét megtartsa, új közönséget vonzzon magához, mert hiába van egy színháznak korszerű, maisággal telt műsora — ha a nézőtere üresen tátong. Néző nélkül nem lehet színházat csinálni, ezen a tényen, azt hiszem, nem kell vitatkoznunk. Nos, csak arra szorítkozhat a MATESZ, hogy fokról fokra, lépésről lépésre valósítja meg azt a műsorpolitikát, melyet tőle — jogosan — Fónod Zoltán és több más, a színházat kétségtelenül tisztélő és szerető néző, jó barát számonkér. Én a magam részéről — és itt említem meg, hogy véleményem mindenkor az én saját véleményem és nem hivatalos színházi álláspont — azt hiszem, hogy a MATESZ az utóbbi időben, főleg dr. Krivosík igazgatásának közel 6 év alatt arra törekedett, hogy a korszerűségnek ebben az értelemben megfeleljen. Az új igazgató, Dráfi Mátyás is természetesen a korszerű színház híve lehet csak, hisz ez korparancs. Aki utolsó évadjaink darabjait látta, nem tagdhatja, hogy scenikában, tehát ami a díszletek, . jelmezek, világítás, hanghatások stb. dolgát illeti, a színház már régen a korszerűség igényével dolgozik. A jelzett tér, a stilizált jelmez, a gépzenei kíséret, modern világosítás, mind új a régi helyében. És most jön az, amiért tollat (helyesebben írógépet) ragadtam! B

ármennyire igyekszik a színház scenikában, színpadra vitelben újszerűt és művészit nyújtani, törekvéseink a bemutatón sikerrel járnak és aztán a művészi színvonal, korszerűség, modernség mind-mind veszít az értékéből, ha Komáromból kimozdulunk: a korszerűtlen színházépületek miatt. Tehát a MATESZ a korszerűségnek csak akkor fog tudni megfelelni a jövőben, ha nagyobb támogatást kap a falu és város kulturális felszereltségében a művelődésügytől. Mert a jelenlegi színházi épületviszonyok kompromisszumokra kényszerítik a színházat és a művészetben nem szabad kompromisszumoknak lennie. Egy példát említek. A jól megrendezett és kétségtelenül a mai emberhez is szóló Móricz-dráma, az Ori muri a múlt hónapban két egymást követő napon ment Szencen és Udvardon. A darabban csak az első és utolsó felvonásban van szerepem, így álkalmam volt az előadásokat nagyjából, a kulisszák mögül figyelni és „lesni a hatást", amit a darab a közönségre tett. Nos, sajnos, a kis szenei Művelődési Otthon — és ez nem a szenei nézők hibája — mindennek mondható, csak korszerűnek nem. Az ún. Franciska-otthonban Ori Vita a színházról és a színházi problémákról muri előadásunk művészileg bizony gyenge volt. Hogy miért? A színész rosszkedvűen megy a színpadra, mert az öltöző már az indulás hangulatát elveszi. Nedves, víz csepeg a mennyezetről, szűk helyiség stb. és kosztümjén magával viszi a színpadra az öltöző „falát", mert fog a falfestés, míg a hólében a kultúrház udvarán az öltözőből átmegy a színpadtérbe. Ráadásul az eső is esett a nyakába, míg a helyére került. És most tessék ilyen hangulatban Móricz Zsigmond gondolatait tolmácsolni a nézőnek. A másik előadásunk, az udvardi, ennek merőben ellentéte volt. Ugyanis a minden igényt kielégítő új szövetkezeti kultúrház öltözői, színpada és nézőtere olyan kulturált környezettel fogadta a MATESZ vendégjátékát, hogy élvezet volt játszani. Állítom, hogy az udvardi Ori muri élmény volt még nekem is, aki hatvanadszor léptem fel benne. Hát tessék: a különbség művészi szinten, a korszerűségre való törekvések jegyében. Nem lehetünk soha teljesen korszerű színház addig, míg működési területünkön nagyrészt a színpadtechnikai, színpadi felszerelés elavult, az öltözők, a környezet elszomorító stb. Hogy a MATESZ vidéki előadásai is olyanok legyenek, mint Komáromban vagy Pozsonyban, Kassán, Nyitrán, ezen elsősorban a művelődésügyi tárcának kell majd segítenie a jövőben. Korszerűsíteni kell a kultúrházakat, a színpadokat, hogy legyen hol a MATESZ-nak (és természetesen minden színháznak, még a műkedvelő csoportoknak is) korszerű módon játszani, művészileg magas színvonalon bemutatni a darabokat. E

s most egy másik gondolatcsoport. Ha azt hallom: „korszerű áruház" —• legyen a neve Prior vagy más — egy olyan üzleti technikát jelent, ahol a vevő mindent egy épületben megkap. Per analoglam — egy korszerű színházban is egy helyen kell megkapnia a nézőnek mindazt, amit igényel: okulást, szórakozást, könnyet és kacagást. Értein ez alatt, hogy szerintem a korszerű színház műsorpolitikájában választékkal kell, hogy szolgál jon a „szellemi vevőnek", a nézőnek. És már itt vagyok a témánál: kellene nekünk bizony az a zenés műfaj is. Valamikor már csináltuk és nem is roszszul. Példa erre az Érdekházasság 78, a Bekopog a szerelem 84, a Kalandor grófnő 51 előadása. Aztán egyszercsak „lebeszéltek bennünket róla" és abbahagytuk. Kár volt. Nos, a jégtörő 1968-as január, amely nekünk, magyaroknak annyi jót és ígéreteset hozott, reméljük meghozza azt a lehetőséget is, hogy többet kapjunk az államkasszából, hogy többet is adhassunk a nézőnek — jelen esetben egy olyan műfajt is, amelyet tudunk csinálni és amelyre közönségigény van. Ismétlem: nincs korszerű színház, ha nincs népszerű szín ház. És a népszerűséget nagyban elősegítené, ha kisoperettekkel, zenés vígjátékokkal és musicalokkal is a néző elé léphetnénk a jövőben. Olyan színháznak szeretném tudni a MATESZ-t, melyet szeretek, hisz a bölcsőjénél ott álltam már, amely népszerű, törekvései a korszerűség jegyében állnak, és amely meleg ágya a szlovákiai magyar drámaírásnak is. Olyan színházat, amely az embert szolgálja — mert csak akkor korszerű, ha őt szolgálja. A

kérdésekre is felélek: A korszerű színház alatt egy — a nézők minden (kulturális, esztétikai, szórakozási és nevelési) igényét kielégítő — népszerű intézményt értek és ezeket a követelménye ket a MATESZ teljesíteni igyek szik. Amennyiben a színpadjait korszerűsítik, s a műsorpolitikában szabadabb kezet kap — sikeresen teljesíteni ls fog. Hogy a csehszlovákiai magyar drámaírás és színházkultúra szempontjából mit tartok legfontosabbnak? A szlovákiai magyar írók írjanak jó darabokat — ez a legfontosabb. Konrád Józsefnek a cikkében tett azon javaslata, hogy intézményesen legyenek pályázatok drámaírásunk ösztönzésére, megfontolandó. Reménnyel kecsegtet. De szerintem legfontosabb lenne magas szinten létrehozni egy magyar szakemberekből (írókból, kritikusokból, színházi dramaturgokból és esztéták ból) álló országos dramaturgiai tanácsot — a népművelési szakaszhoz hasonlóan — és ez a dramaturgiai tanács támogatná az arra érdemes műveket. Vagyis, a színháznak bemutatásra ajánlaná. Természetesen az esetleges „bukás" ódiumát ezzel nem akarnánk erre a tauácsra hárítani. De jó lenne, ha nem lennénk annyira magunkra utalva egy-egy szerző hozzánk beadott művének elbírálásában. Lovicsek Béla sikeres „Csillag szemű asszonya" bizonyítja, hogy író tud, ha akar együtt dolgozni a MATESZ-szal, ha ez az együttműködés verítékes is néha. És megéri. De az alapanyagnak jónak kell lennie. És hogy jó-e az alapanyag vagy sem, sajnos, a legtöbb esetben „nem hiszik el nekünk". Több fáradságot, több igye kezetet kell ebben a kérdésben fordítani a jövőben munkánkra a színházon belül is, s a színházon kívül ls. Színházunk természetesen mindent meg fog tenni a jövőben, hogy a korszerűség parancsát teljesítse. De ehhez több támogatásra, több megértésre van szüksége, mint amennyit eddig kapott. Reméljük, hogy a jövőben mindezek ben nem lesz hiány és ha a fej lődés hozta igény, hogy még egy magyar színházunk legyen Szlovákiában, szintén megvalósul, akkor lesz egészséges konkurrencia is. És ebbe a versenvbe a MATESZ boldogan „bene vez" majd. Melyik színház a korszerűbb? Melyik magyar színház szolgálja ma)d jobban a célt? Versenytárs tudatában a törekvések és a munka is meghatványozódik. És ez nagyon jó lenne. Nem csak a szlovákiai magyar színházkultúra, de az egyetemes magyar kultúra szempontjából is. SIPOSS JENŐ, a MATESZ tagja "•••••ODO HIDEGVÉRREL (amerikai) Az utóbbi években a legnagyobb sikert aratott amerikai filmek javarészének bűnözők, a társadalom perifériáján élő kitaszítottak a hősei, akik tudatosan lázadnak a társadalmi normák, az elfogadott értékrend ellen. Vegyük például a közelmúltban nálunk is bemutatott Bonnié és Clyde-t vagy a most műsorra tűzött Hidegvérrel című filmet. Ezeket a filmeket — ahogy a hétköznapi életet és az amerikai életstílust ábrázolják — keserű társadalomellenesség és teljes kiábrándultság jellemzi. A Truman Capote világhírű dokument'umregényéből készült Hidegvérrel című amerikai film Richard Brooks döbbenetes, megrázó erejű, rutinos alkotása. Vádirat az emberi elaljasodás, a gengszterizmus ellen. A nyomasztóan hatásos, rendkívül feszült film egy kansasi farmer-családot meggyilkoló két amerikai története, a korlátlan lehetőségek Amerikáját évekkel ezelőtt izgalomban tartó gyilkossági eset rekonstruálása. Truman Capote nagysikerű regényének alapötlete az 1959. szeptember 16-ra virradó éjszaka Holcombe-ban (Kansas állam) lejátszódó brutális gyilkosság s az ezt követő széles körű nyomozás, a négyszeres gyilkosok ellen indított hajsza, melyet végülis siker koronázott. A tettesek kézrekerítése után (apróbb bűncselekményekkel és törvényellenes kihágásokkal valósággal saját magukat leplezték le) megkezdődött a bűnvádi eljárás; az ítéILYEN AZ ÉLETEM let végrehajtására azonban csak öt év múlva került sor. Ez alatt az idő alatt a Hidegvérrel világhírű írója rendszeresen látogatta a fegyházat s órákig elbeszélgetett a két gyilkossal. Ennek eredményeként született meg a világsikert aratott regény, melyből Richard Brooks nagy körültekintéssel, minden energiát latba vetbe készített dokumentumfilmet, melyben gondosan leperget minden eseményt a gyilkosság előkészítésétől kezdve egészen a kötél általi halálbüntetés végrehajtásáig. A felvételeket az eredeti helyszínen, a farmercsalád (Clutterék) otthonában forgatták. A két gengsztert alakító ismeretlen színész (Róbert Blake és Scott Wilson) döbbenetesen hasonlít a gyilkosokra. A jéghideg szakmai tudással elkészített film megőrizte a tárgyilagosságot és a regény hangvételét, a valósághoz híven ragaszkodik. A rendező azonban nem elégedett meg a vérfagyasztó tények megjelenítésével a „gyilkosság anatómiájával". Élethű képet fest a nagy ellentétek országáról, megvilágítja a szörnyű gyilkosság lélektani' motívumait. boncolgatja társadalmi gyökereit. Telibetalált a két gyilkos pszichológiai rajza, a film társadalomábrázolása és Brooks világos álláspontja. A hatásos, páratlan szuggesztív film kétségkívül a mai filmművészet kiemelkedő alkotása, melyet a zsűri a múlt évi Karlovy Vary-i fesztiválon méltán szerzői különdíjjal jutalmazott. (svéd) Bizonyított dolog, hogy az európai országok közül ma Svédországban a legmagasabb az életszínvonal. Ezt a filmet tehát sokan alighanem puszta kíváncsiságból is megnézik, hiszen érdekes lehet látni-tapasztalni, milyen is egy svéd ember élete. Mert a sokatmondó cím után ítélve arra lehetne számítani, hogy most jóléttel ízesített, szép adag szexuális pikantériával fűszerezett életútnak lehetünk tanúi a svéd filmek mai jellegéhez hű izgalmas képben és szövegben. Ténylegesen azonban nem erről van szó. Az eddig csak néhány filmet forgatott Jan Troell rendező az ügyi k legnagyobb korabeli svéd író, Eyvind Johnson önéletrajzi regénye nyomán készítette ezt a művet. Cselekménye 1914Den indul, tehát abban a korban játszódik, amely az első világháborútól terhes, de amely i forradalmi mozgalmak eredményezte új korszak nyitányát is jelenti. Svédországban nem pusztít a háború, de északi részein mégsem sokkal kisebb a nyomorúság, mint öreg földrészünk más pontjain. A tizennégy éves Olof ezekről az északi végekről indul el kenyérkereső útjára, s a film figyelmesen nyomon követi néhány évi keserves vergődésében, nélkülösésében és megaláztatásaiban, koraérett selejtes szerelmében, dacos apró ellenállásaiban. majd elérkezésében az Igazabb életért folyó politikai harc küszöbéig. Egy cserepedő-érlelődő szegény ember életútjának néhány évét meséli el tehát ez a film, s korántsem a mai svéd csodáról zeng fennkölt dicséretet. _ Svédországban lelkesedéssel fogadták. A kritikusok dicsérték Troellt, mert őt nem a polgárság beteg világa és sok-sok erotikus különcködése érdekli, hanem annak bizonyságát adja, hogy a realisták közé tartozik, akik kritikus szemmel nézik a világot és szeretik az egyszerű embereket — a munkásokat. Troell valóban mély rokonszenvvel fényképezi ifjú hősét, félreérthetetlenül dicséri politikai tájékozódásában érlelődő életszemléletét, s elhatározását a köz javáért vívandó harcra mintegy közvetve szembeállítja a mai svéd fiatalság egy részének gondtalan semmittevésével. Minden erénye mellett azonban, úgy érezzük, vannak a filmnek — talán fölösleges — gyengéi ls. A részletező, tényközlő stílus például nem, tudja mindig lekötni a néző figyelmét, s így a csaknem két és fél óráig tartó film szinte kifáraszt. Ráadásul számunkra a témája is sokkal ismertebb, mint a svéd közönség számára, s nyilván ez is oka annak, hogy nálunk valószínűleB kevesebb dlcsérője lesz TONY, NEKED ELMENT AZ ESZED (cseh) Első nagy sikerét Olomoucían, az ifjúsági és gyermekfilnek nemrég lezajlotl fesztiválján aratta: nagydíjat nyert. És néltán. A szakemberek a múlt §vi hazai filmgyártás egyik legjobb alkotását látják benne, mégpedig a minden kockáját átható lírai, mélyen humánus művészetért, de azért is, mert rendkívül aktuális problémát, az otthontalan, illetve a gyermekotthonokban nevelkedő gyermekek családi, szeretetteljes emberi környezetre vágyóiását szemlélteti. Tehát közvetve ahhoz a vitához szól hozzá, amely napjainkban az • SOS gyermekfaluk célszerűségéről, létjogosultságáról bontakozott ki, s igenlése egyértelmű, sőt meggyőző. Tony, az egyszerű, de nagy E-vel írandó falusi Ember mintegy tudomást sem véve az önzésre és kapzsiságra tanító, elkispolgáriasult civilizációról egv vakáció alatt fokozatosan négy gyermekotthoni növendéket vesz magához, s ami kevese van, azt önzetlen emberséggel, jó szívvel megosztja velük. A újsütetű kis család a meleg szeretet és a nagy emberi megértés révén válik a mostoha sorsú gyermekek igazi otthonává, egyszerűen azt példázva, hogy nem az összkomfort, hanem az emberséges viszonyok teremtik meg a valódi otthont. 1'éra Plívová-Simková rendező ezzel a filmmel meggyőző érvet adott azok kezébe, akik a gyermekfaluk létrehozását szorgalmazzák. Lélekre ható művé szettel és értelemre ható igazmondással győz meg bennünket. Munkájában kiváló segítőtársra akadt a főszerepet alakító Ľudovít Króner személyében, aki fivéréhez, a nagy tehetségű Jozef Króneréhez hasonló mélyen emberséges jellemével meglepően jól formázta meg a gyermeket szerető és értő egyszerű humánus ember figuráját. A rendezőnek köszönhető, hogy a gyermekszereplők is olyanoknak tűnnek, mintha erre a játékra születtek volna. (szó)