Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-11 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó

A TÁBORNOK EMLÉKEZIK Oldfich Kvapil gyermekkora óta katonának készült. Tizenhét éves múlott, amikor repülős iskolába jelentkezett. Nem vették fel. Pedig mindenáron a hazáját veszélyeztető fasizmus ellen szeretett volna fegyvert fogni. Ezért *s jelentkezett egy év múlva önkéntes katonai szolgálatra. A 44. gyalogezred altiszti iskolájában kapott beosztást. Alig hogy altisztté avatták, 1938 májusától a német határ mentén teljesített szolgálatot. — A harci szellem fűtött bennünket — emlékezik vissza az ősz hajú, ma már tábornoki rangjelzést viselő Oldfich Kvapil. — Amikor a határmenti vidék feladásáról szóló parancsot megkaptuk, mi tagadás, könnybe lábadt a szemem. Éreztük, erősek vagyunk, s meg tudnánk birkózni a Wehrmacht-tal. Hát még amikor egész Csehországot megszállták! Voltak, akik azt mondták: itt a vég. Vagy heten azt vallottuk, hogy a lefegyverzés és a leszerelés után is továbbfolytatjuk a harcot. Ha idehaza erre nem lesz alkalom, akkor külföldön. Krinec u Nymburkuban leánytestvérénél négy hónapot töltött az idő előtt leszerelt tizedes. Esténként a külföldi rádióállomásokat hallgatta. Így jutott tudomására, hogy Svoboda alezredes parancsnoksága alatt Lengyelországban csehszlovák katonai egység verbuválódik. E hír felkeverte a kedélyeket. Ugyanis az egykori 44. gyalogezred volt katonái közül vagy tizenketten a közelben laktak. — Mindegyikünk azt vallotta, hogy kiszökünk Lengyelországba — fonja tovább az emlékezés fonalát. — Az indulás időpontját azonban mindig elhalasztották. Végre elfogyott a türelmem, 1939. augusztus 13-án Biely Kríž felé vettem az utam. Másnap délután már lengyel földön jártunk. A határon találkoztam huszonhárom sorstársammal. Krakkóba toloncoltak. De milyen meglepetés ért. Katonai tábor helyett gyűjtőtáborban találtam magam ... Sem a lengyel, sem a nyugatra menekült csehszlovák kormánynak nem volt érdeke a katonai alakulat felállítása, pedig a háború szele ekkor már fújdogálni kezdett. — Augusztus végén táborunkat Lesná u Branovičibe helyezték át. Itt tudtuk meg, hogy Lengyelországot megtámadták a fasiszták. Ekkor kaptunk engedélyt arra, hogy a lengyel hadsereg kötelékében csehszlovák légiót alakíthatunk. Mintegy 1200 ember kezdte el a kiképzést. Az arcvonal azonban rohamosan közeledett. A fogság elől kelet felé vettük utunkat. Itt ért el bennünket a szovjet hadsereg ... Megkezdődött a bolyongás. Súlyos viszontagságok közt elindultak Svoboda alezredes és csoportja keresésére. Sokat szenvedtek, de erről nem akar beszélni. S ha itt-ott említést tesz is róla, mosolyog. Pedig a főcsoporttal csak 1940 elején sikerült szovjet földön találkozni. De egyhamar itt sem lettek katonák. A csoport nagy része Franciaországba és Angliába ment. Ö maradt. Ügy gondolta, hogy innen hamarább mehet harcba. 1941 januárjában mintegy száz bajtársával diverzáns-kiképzésre jelentkezett. Aztán kitört a háború ... —- Szeptemberben Orankiba helyeztek vissza — mondja. — Fegyvert, felszerelést kaptunk, elkezdődött a kiképzés. A jelszőnk volt: Több verejték a gyakorlótéren, kevesebb vér a harctéren. Csoportunkat negyvenkettő februárjában Buzulukba helyezték. Hogy kik voltak velem? — Smoldas, Rylír, Lomský, Sedláček, Jaroš és Tesaŕík elvtárs, akik közül többen ma magas tiszti, illetve tábornoki rangot viselnek. Itt szerveződött meg az első önálló csehszlovák zászlóalj. — Itt szerzett emlékei? — Ma is szeretettel gondolok vissza a szovjet emberekre. Mindenben segítettek bennünket, kenyerüket, lakásukat megosztották velünk, s ami a legfontosabb, fegyvert adtak. Végre aztán 1943. január 31-én megjött a várva várt parancs. Kvapil törzsőrmester szakparancsnoknak teljesült régi vágya. Fegyverrel kezében hacolhat hazája felszabadításáért. — Az első ütközeten, illetve a tűzkeresztségen Szokolovónál estünk át. Mit mondjak erről. Hisz az ütközet lefolyását már többen megírták. Bár soraink megritkultak, de ország-világ előtt becsületet szereztünk. Az egység feltöltésére, illetve a dandár létrehozására Novohopeszkban került sor. Kvapil törzsőrmestert század vezénylésével bízták meg. Itt kapták meg az első harckocsit is. — Ojra a frontra mentünk, Kijevnél vertük a fasisztákat — mondja. — Hogy hányszor voltunk közelharcban, hányszor néztem szembe a halállal, annak csak a jó isten a megmondhatója. Hullott az ellenség, de ritkultak a mi soraink is. A volinyi körzetbe rendeltek bennünket pihenőre. Ott alakult meg az első hadosztály. Júniusban a front mögé, a csehszlovák határ közelébe vezényeltek, ahol gyakorlatoztunk. Ekkor már több mint 12 000-es létszámunk volt. Ahogy nyugat felé haladt a front, úgy haladtunk mi is előre. Przemyslben ért a hír, hogy kitört a Szlovák Nemzeti Felkelés. A katonák jókedve tetőfokára hágott. A hadosztály katonái mielőbb a felkelők segítségére szerettek volna sietni. Hisz előttük volt már a Duklašzoros. Az akkori eseményekre így emlékezik vissza: — Az ütközetet öt napra tervezték. A terv nein mindig sikerül. így voltunk ezzel mi is. Már az első napon nyolc százalékos veszteségünk volt. Hát még az 534-es magaslaton, ahol több mint tíz napig folyt az ütközet. A hadműveletben kezdetétől a végéig részt vettünk. Én is megsebesültem, s kórházba kerültem Aki Járt a duklaí harcok színhelyén, az képet alkothat az egykori nehéz harcokról. Kvapil tábornok végig egységénél maradt. Harcolt Eperjesnél, Késmárknál, Liptovský Mikulášnál. 1945 februárjában a 4. dandár vezetésével bízták meg. Ennek legénysége szlovákiai fiatalokból tevődött össze. Ezzel az egységgel indult ismét harcba. Ružomberoknál, később Martinnál. Az egyik ütközetben légnyomást kapott. Húsz napig volt kórházban, majd május 4-én visszatért csapatához, amely ekkor Vsetín előtt állott. Május 9-én Prostéjov ellen támadást kellett volna indítaniuk. Itt érte őket a háború befejezésének a híre,- de még másnap is szóltak a fegyverek. — Mint tizedes kezdtem el a háborút, s a végén már századost rangot viseltem — mondja, majd tekintete a kitüntetésein akad meg. Köztük öt háborús kereszt, több hazai és külföldi érem és érdemrend tanúskodik bátorságáról, harci tetteiről. A felszabadulás utáni években fiatalos kedvvel kezdett hozzá a tanuláshoz. A felsőbb hadászati iskolát 1947-ben fejezte be. Azóta kisebbnagyobb parancsnoki tisztségeket töltött be. Végül a katonai iskolába vezényelték, hogy mint tanító átadja tapasztalatait a jövő tisztjeinek. Az ötvenes években ugyan kegyvesztett lett, de éppen úgy, mint a fronton, !

békeidőben sem adta fel a harcot. Bizakodása, jó kedélye ma sem hagyta el. Tábornoki rangját 1967-ben kapta meg. Egyidejűleg a brnói Antonín Zápotocký nevét viselő Katonai Főiskola egyik karának lett a dékánja, illetve a parancsnoka. — Mivel foglalkozik jelenleg? — f érdeklődöm. — A múlt hetekben fejeztem be | visszaemlékezéseimet a dicső harcok! ra. Ismét íráshoz fogok. Rövidebb í elbeszélésekben bajtársaim, az egy! kori névtelen katonák hősiességét I szeretném megírni. Szabad idejében — amiből igen kevés van, mivel naponta 60 kilométert utazik autóbusszal — vadászni jár, televíziót néz, s közben olvasgat, tanulgat, mert a tábornoknak is lépést kell tartania a fejlődéssel. Az ötvenéves, őszhajú Oldfich Kvapil tábornok arcán mindig mosoly bujkál. Pedig a háborút végigharcolta, sok-sok megpróbáltatáson ment keresztül. Amikor elbúcsúztam tőle, Vörösmarty szavai jutottak az eszembe: Gondolj merészet és nagyot, És tedd rá éltedet. Nincs veszve bármi sors alatt, Ki el nem csüggedett. NÉMETH JÁNOS ••H mBBGBaBa