Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-06 / 105. szám, kedd

Az elmélet és a gyakorlat VÁLASZ EGY HOZZÁSZÓLÁSRA iád 9 V. 6. A lapunkban közölt írásokkal kapcsolatos hozzászólásokra nem mindig válaszolunk nyil vánosan. Ami visszatart, nem a készség vagy a vitaszándék hiánya, hanem egyszerűen az, hogy' számos olyan levelet is kapunk, amelyekre nem lehet válaszolni, mert nyomdafestéket nem tűrő szitkózódással vagy fenyegetőzéssel vannak tele, kiváltképp ha politikai nézeteink nem azonosak a hozzászólóéval. Sajnálatos, hogy így van, pedig emberséges hangon is meggyőzhetnénk egymást a magunk igazáról. Sőt, ma már illenék, hogy másképp ne legyen, ugyanis mindenki tudja, végzetes baj származhatna abból, ha ismét az ötvenes évek bűneibe esnénk. A januári politika az érvek politikája s nem a hatalmi eszközöké, vagy legalábbis nem azoké elsősorban. Az érvek ellen pedtg érveket kell jelsorakoztatni, hogy vita kerekedhessék, s az igazság is kiderülhessen. Egy délvidéki olvasónk — kár, hogy a ne~ vét saját kérésére el kell hallgatnom — érveket, tényeket sorakoztat tel, s ezért érdemes, sőt kötelességem hozzászólására válaszolni. A kérdéses írás, amellyel vitába száll, néhány héttel ezelőtt „A vélemények differenciálódása" címmel jelent meg, s lényegében arról volt benne szó, hogy egyes párttagok eleve elítélik a január utáni politikát, s hangoskodva fenyegetőzve támadják azokat, akik pártjára kelnek. Érthető ez — állt az írásban — azok részéről, akiknek a januári politika térhódítása miatt van félni és félteni valójuk, de érthetetlen azok esetében, akik „egyszerű sorkatonák" voltak s talán csak a megszokás hatalma köti őket a túlhaladott, emberileg,, társadalmilag rossznak bizonyult, január előtti bürokratikus direktivizmushoz. A baj azonban nemcsak ebben a megrögzöttségben van, hanem abban is, hogy az újat ők szőröstül-bőröstül elvetik, vagyis nincs fülük, és szemük arra, hogy benne a jól meglássák, illetve meghallják. Hozzászóló olvasónk mindezzel kapcsolatban elsősorban azt kifogásolja, hogy szép, szép az elmélet, de milyen a gyakorlat! Ezt írja: „Higgye el, hogy a tömeg — legalábbis, amelyikben én mozgom — minden cikkezés nélkül jel tudja mérni január utáni politikánkat. Nem a magas eszmeiség színvonalán, hanem a mindennapi élet szerint, január után a kommunisták nyilvánosan és nem nyilvánosan az élet perifériájára szorultak, de nem a megállapított bűnösségük alapján, hanem spontánul. Ez még ma is jolyik. Fokozatosan kulcsemberekké válnak azok, akiknek semmi közük — legalábbis kevés — a kommunizmushoz. Akik 23 éven át csak úsztak az árral.. ." U

gy érzem, mindjárt ez az első pont, amelyben nem érthetünk egyet. Tudjuk, hogy az elmélet, az eszme a valóság gyakorlatából nő ki, s azután visszahat a gyakorlatra, hogy segítse előbbre vinni, jobbá változtatni. Januárban és utána, az akcióprogramban mindenekelőtt arról volt szó, hogy lelepleződtek a szocializmus eszmeiségén elvben és gyakorlatban elkövetett torzítások, a szocializmussal, mint a minden meglevő társadalmi rend közül a legIgazságosabbal teljesen összeegyeztethetetlen törvénysértések, a tömegekkel szemben — a munkásosztállyal szemben is — tanúsított önkény, a bürokratikus, csak egyetlen igazságot, a legfőbb funkcionárius igazságát és nem a társadalmi szükség igazságát ismerő centralizmus, a természetes szabadságjogok, az alkotó munka szabadságának a korlátozása, az a tehetetlenség, amely az égető problémákkal szemben megnyilvánult stb. Ennek a tagadása a Január utáni politika, s ugyanakkor azoknak a teendőknek vázlatos programja is, amelyeket a társadalomfejlesztés a legsürgetőbben igényel. Vagyis a párt mai szükségletek szerinti munkájának és a szocializmushoz méltó közösségiségnek, demokráciának a programjáról van . szó. S minderről nemcsak a magas eszmeiség színvonalán, hanem a valóságos életben, a mindennapi gyakorlatban is. Említés sincs itt arról, hogy a kommunistákat az „élet perifériájára" szorítsák vagy hogy ők oda engedjék magukat szorítani. A párt vezető szerepét senki sem adta fel és senki sem korlátozta az „élet perifériájára". Fordulatnak csak abban kellett bekövetkeznie, hogy a párt vezető szerepét senki se használhassa ki saját érdekében, hogy e vezető szerep leple alatt ne lehessen jogaiktól megfosztani vagy láb alól eltenni ártatlan embereket, a legtöbbször becsületes, szókimondó kommunistákat, s hogy érvényt ne hatalmi eszközökkel, direktívákkal, hanem meggyőzéssel szerezzünk neki. A párt vezető szerepét másra, és nem a társadalmi ügy javára felhasználni annyit jelent, mint visszaélni ezzel a vezető szereppel, becsapni magát a pártot. Ebben — úgy vélem — egyszersmind benne van az ls, hogy ha kell, mi ellen kell érvényesíteni a párt vezető szerepét. Tudom, ezt könnyű leírni, de sokkal nehezebb a gyakorlatban végrehajtani. Mégis bizonyos vagyok benne, hogy a hozzászóló téved, amikor a januári politikát a kommunistáknak az „élet perifériájára" szorításában méri le. Ha környezetében — és másutt is — így volt, azért nem a januári politika a hibás, hanem azok a párttagok és szervek, akik, illetve amelyek megvalósították vagy meg kellett volna valósítaniuk. További kitételével sem tudok egyetérteni. Azt írja, hogy „ ... olyanok válnak kulcsemberekké, akiknek kevés vagy semmi közük a kommunizmushoz, akik csak úsztak az árral, de nem vállaltak részt sem az államosításból. sem az ember szocialista gondolkodásáért vívott küzdelemből... Nincsenek kompromittálva, de nem is állnak a marxizmus platformján. Azt akarják, hogy a nemzeti szocializmus domináljon, és ne a nemzetközi. Abszolutizmust teremtenek a gazdasági vezetésnek azzal, hogy lakájaikká válnak. A névtelen megnyilvánulások nagyon világosan igazolják ezt. Tovább folyik és mélyül az intrikákkal való lejáratás és az erkölcsi megalázás. Fénykorát éli a gazdasági funkciósok önkénye. Élet-halál urai..." A zl hiszem, senkinek sincs privilégiuma arra, hogy funkcionárius, ha úgy tetszik: kulcsember legyen. Erre nem jogosít fel sem az, hogy nincs kompromittálva, sem pedig az, hogy kivette részét az államosításért és a szocialista gondolkodásért vívott küzdelemből. Ami feljogosítja rá, az a tagság, a közösség bizalma és saját rátermettsége. Ahogy változnak az idők, úgy változnak a követelmények is. Hajdani érdemek senki számára sem szavatolhatják, hogy mindig meg tud felelni tisztségének. Természetesen ez nem jelenti azt — s egy pártelnök esetével a hozzászóló is bizonyítja —, hogy minden új funkcionárius jó funkcionárius. Nem fér kétség hozzá: a januári politikát sokan csak saját önző céljaik elérésére, saját , érdekeiket hajszolva igyekszenek meglovagolni. Az ilyen embereket leghamarabb saját tetteik fogják leleplezni, mindössze a tagságon, a munkaközösségen múlik, észreveszi-e idejében, hogy karrierista, új kiskirály került a nyakára, akinek nemcsak, hogy a Január utáni politikiához nincs semmi köze, hanem épjien ott folytatja, ahol mások Január után kénytelenek voltak abbahagyni. Az egyik önkényt nem válthatja fel a másik, hiszen akkor Január máris „füstbe ment terv". Viszont ugyanúgy helytelennek tartom a bizalmatlanságot valakivel szemben csak azért, mert új funkcionárius. Munkája és magatartása a' kritérium, amelynek alapján elbírálás alá esik. Sokakat foglalkoztató probléma a pártszervezetek és az üzemi, vállalati gazdasági vezetőségek kapcsolata. A korábbi direktív pártirányítás azért is káros volt, mert a gazdasági vezetőségnek lehetőséget adott arra, hogy kibújjék a felelősség alól. A gazdasági vezetőségek jogköre ma egyre nagyobb mértékben oszthatatlan, de ilyen a felelősségük is a dolgozók és a társadalom előtt. Viszont ez nem jelenti, hogy a pártszervezetek lakájaikká váljanak, s olyasmiben is támogassák ókét, ami igazságtalan és társadalomellenes. A párt vezető szerepét — úgy vélem — az ellenőrzési jogban még akkor is érvényesíteni lehet, ha a gazdasági vezetés hatásköre konkrétan körülhatárolt. Érvényesíteni le het és kell a hatáskörrel való visszaélés, á felelőtlenség, a nyilvánvaló ésszerűtlenség és az önkényesség esetében, amikor méltánytalan bá násmódról vagy társadalmi kárról van szó. Távol állunk attól, hogy a gazdasági vezetők élethalál urai legyenek. Az igazi gazdasági demok ráciától ez a gyakorlat éppúgy távol van, mint a korábbi direktív irányítás. A játékszabályok arra jogosítják fel a gazdasági vezetést, hogy megkövetelje és megjutalmazza a jó munkát, és hogy elvesse vagy büntesse a rosszat. Ezt a -problémakört egyébként rövidesen minden bizonnyal tisztázni fogják a szocialista vállalatokról és a szocialista vállalkozásról szóló törvények. „Kérem, ne sértődjenek meg, ha olyat írtam, ami kényes maguknak. Én nem szántam sértésnek" —írja levele végén olvasónk. Nem lett volna miért megsértődni, ha az utolsó előtti mondatot nem írja le: „ ... nem vagyok annyira laikus, hogy ne tudjam, hogy az újságírót a munkájáért fizetik, és nem azért, hogy azt írja, ami az irányvonalnak ellentmond." Mem állítom, hogy nincsenek újságírók, akik nem hajlandók minden — mindig az aktuális — irányvonalat egekig dicsérni. Mint ahogy olyan funkcionáriusok is vannak, akik simán átvészelik a legkülönfélébb irányvonalakat. Viszont meggyőződéssel mondom, hogy azoknak az újságíróknak a többsége, akik a Január utáni politikát támogatták és támogatják, a múlt hibáin okulva hittel és reménnyel lettek őszinte hívei a megújhodásnak, hiszen ha a Január előtti véleménynyilvánítási korlátozás valakit sújtott, akkor a toll embereit sújtotta leginkább. Ma senki senkit nem kényszerít és nem is kényszeríthet arra, hogy meggyőződésétől függetlenül írjon az Irányvonal ellen vagy mellette. És arra sem, hogy egyáltalán bármilyen irányvonalról írjon. De nincs is szüksége tollbérencekre az olyan politikának, amely önmaga toborozza híveit. Egyébként is, a hozzászólás egyetlen olyan tényt sem tartalmaz, amely indokolttá tenné, hogy az újságíró az Irányvonalnak ellentmondva írjon. A felsoroltak csak azt bizonyíthatják, hogy vannak, akik a Január utáni politikával is visszaélnek, e politika szellemével merő ellentétben basáskodnak és gyalázkodnak. Január eszmei tartalmát azonban nem lehet összetéveszteni az új politika eltorzított megvalósításával. Mert tény, hogy a haszonlesők, a csak karrierre vágyó kis és nagy funkcionáriusok ténykedésében az egyik olyan messze esik a másiktól, mint Makó Jeruzsálemtől. Egy eszme igaza azonban még nem vfesztl hitelét azzal, hogy magát az eszmét helytelen gyakorlattal meggyalázzák. Márpedig kettőnk félreértése ebből származik. SZABÚ GÉZA TŰNŐBEN A KÜLÖNBSÉG C zerény képességeimhez ^ mérten, akaratomon kívül ugyan, de én, is hozzájárultam a ptncérutánpótlás képzéséhez. Mindjárt elmesélem, csak előbb harapok egy keveset. Igy. Szóval, tegnap Zsén jártam. Éppen a vendéglő előtt mentem, mikor a közeli toronyból rámharangozták a delet.. Miért ne ebédelhetnék meg? — gondoltam, s betértem a vendéglőbe. Az étteremben fárasztóan üres volt a csend. Néhány aggastyán mákos metéltet majszol gatott, s itta hozzá áporodott söröcskéjét. Némi szemlélődés után letelepedtem egy imbolygó asztalkához a konyha közelében. Alig várakoztam tíz percet, máris jött egy fiatal, fehér kabátos pincér, s kérdő pillantással állt meg fölöttem. — jó napot — emelkedtem fel udvarias meghajlással, ahogy azt némely jól nevelt pincértől lestem el még ifjú koromban. A suhanc kissé elmosolyodott, s intett, hogy leülhetek. — Kaphatnék ebédet? — próbálkoztam ismét a kapcsolat megteremtésével. — Étlapot a vendégnek! kiáltotta el magát végre a pinpér, s ezzel el is tűnt a lengőajtó mögött, i- '• Röpke negyed óra után egy újabb, az előbbinél valamivel fiatalabb pincér jelent meg a láthatáron. Egy viharvert, kemény borítói tartott ä kezében Szemmel láthatóan nem tudott mit kezdeni vele. — Ide kérem — siettem készségesen a segítségére. — Mindenekelőtt egy tányér levest kérnék — mondtam a kiszolgáltatottság megalázó érzésével. A pincér biccentett a fejével, s a lengőajtó őt is elnyelte. j Inalmamban az étlap tanulmányozásához láttam, de nem sok érdekest találtam benne. Aztán, mivel még mindig nem jött a legényke a levessel, megszámoltam; a helyesírási hibákat, majd\ a borítólap zsír foltjainak vegyi elem• zésébe kezdtem. Ekkor egy fehér bóbitás kislány jeleni meg a konyhába nyíló ajtó négyszögletében, s minden formalitást mellőzve, közérthetően közölte velem, hogy leves nincs. Közben az öregek is kihörpintették maradék söröcskéjüket, s enyhe szánakozással megtört fényű szemükben, néma húrsüi vettek tőlem. — Milyen fiatal még, szegény — mondogatták egymásnak mély együttérzéssel —, s lám, a sors máris mostohán bínik vele. Szerencsémre az ajtó ismét meglendült, s egy újabb töré keny gyermek lépeft a kihalt terembe. — Keríthetnék valahol a vá rosban egy pohár szódavizet a kedves vendégnek — mondta szokatlan bőbeszédűséggel —. de ilyenkor még zárva vannak az üzletek. Talán később néz zen be. — Panaszkönyvük van? — néztem segítségkérőén a fiatal pincérjelöltre. : i — Sajnos, nem szolgálhatok vele .s-f tárta szét karjait a legényke —, a jőhök szigorúan megtiltotta, hogy bármiben is kedvében járjunk a vendégnek, mert azzal csak elkényeztetnénk a ... l/ábultan, korgó gyomorral ^ léptem ki a néptelen utcára. De nem sajnálom a történteket. Legalább megértettem végre, milyen nagy fába vágtuk a fejszénket, amikor elhatároztuk, hogy megszüntetjük a város és a falu közötti különb séget. Az első lépés sikerült; van már pincér faluhelyen is bőven. A többi akadály leküzdése igazán csak gyerekjáték lesz. SZENK SÁNDOR A vasúti közlekedés végnapjai? Évről évre csökken a Magyar Államvasutak utasforgalma. Rohamos fejlődésnek indult viszont az autóbusz- és személygépkocsi-közlekedés. A jelek szerint a gépkocsiközlekedés fokozatosan kiszorítja az életből a vasúti forgalmat. A kérdéssel már a magyar kormány is foglalkozott. Egyéb megoldás híján a gépkocsik konkurrencia-nyomására elhatározta, hogy a legközelebbi éveken 2200 kilométernyi vasútvonalat leépfte nek az országban. Nálunk egyelőre még nem jelentkeztek ilyen problémák. Ámbár minisztériumi közlemények szerint tavaly meglehetősen csökkent a vasúti utasforgalom. A hazai vasúti forgalmat tehát nem fenyegeti még az elmúlás veszélye. Szlovákiában azonban már készül bizonyos fokú leszerelés. Vonatkozik ez különösen a turista- és gyúgykőzpontok kornyékére, ahol a vasúti közlekedés szennyezi a levegőt és nagy sajt csap, arai zavarja a gyögykeze lés menetét. A tervek szerint „leszerelik" a Ružomberok és Korytnica, a Pőstyén és Vŕbové, illet ve a Zsolna és Rajec nad Rajciankou közötti vasútvonalakat. Ezek azonban még csak tervek és elképzelések. S ha megvalfisitésukra sor kerül, akkor is csak helyi jelentőségű, vicinális járató kat érintenek. A Magyar Államvasutakéhoz ha sonlő gondokkal küzd azonban a francia vasúti közlekedés. Egyre nagyobb ráfizetéssel dolgozik. Ezért a legközelebbi hat év folyamán a vasútvonalak egyharmadát, körülbelül 12 000 kilométernyi pályatestet leszerelnek. P. L. Fagylaltot akartam n endkívül bizarr ötletem K támadt a legutóbbi, nyárias vasárnap este fél nyolckor: Pozsony szívében kedvem szotytyant egy fagylaltra ...! E vétkes gondolat sugallatára — mit tagadjam — nyomban össze is futott számban a nyál s mármár éreztem, ahogy kéjelgő gyönyörrel nyalom az idei tavasz első — fagylaltját... Az ám! Mint később kiderült: akinek esetleg ilyesmi jut eszébe vasárnap este fél nyolckor Szlovákia fővárosában, az egy sajnálatra méltó (vagy ha úgy tetszik, hát kötözni való] bo lond. Büntetése a fagylaltnyalogatási vágy parázna gondolatáért néhány hiába legyalogolt kilométer, egyre inkább száradó torok és egy régi, bölcs mondás aktualizált igazolása, miszerint: hála a szocialista kereskedelem előnyeinek, ahol valami nincs, ott aztán még az Isten sem teremt... D

e hadd mondjam el esetemet szépen sorjában. Vé gigloholtam — egyre zihálóbb mellel és verejtékező homlokkal — a belváros kereken t í z (10) cukrászdáját, tejbárját és büféjét. Hét helyen azonban csak kívülről, az utcáról nézhettem az ajtót, mert az gondosan be volt zárva. Három helyen pedig nem volt egyetlen deci fagylaltjuk vagy egyéb hűsítő fagyasztott árujuk sem. Lehajtott fejjel, érezve a bizarr ötletért kijáró jogos bűnhődés terhét, ballagtam hát haza. Otthon kieresztettem a vízcsapot és finom klóros vízzel oltottam szomjamat. Az érthe tetlenül csukott cukrászdák és büfék kérdése azonban tovább ra is izgat. Alaposan kérdőre vonva lelki ismeretemet ugyanis rájöttem nem követtem el azzal súlyos bűnt, hogy nyalni akartam — egy fagylaltot...! Lehet azon ban, hogy a divatos nyugatimádat hatására kereskedelmünk a híres angol vasárnapokat akarja utánozni. „Behozatalukhoz" ráadásul még csak deviza sem szükséges ... Valószínűbb ellenben, hogy kereskedelmünket még mindig olyan egyének irányítják, akik épp az üzlethez nem értenek ... Tekintettel hát a szemléletes oktatás korszerűségére, kívánom nekik: szotytyanjon egyszer kedvük vasárnap este fél nyolckor egy fagy laltra, csokis jégrúdra stb. Z

elki szemeimmel már előre látom, ahogy egy órával később otthonukban átizzadva, fáradtan ők is finom klóros vizet isznak... (mik-)