Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-30 / 125. szám, péntek

B

ármerre járunk, léptennyomon azt tapasztaljuk, hogy társadalmi életünkben er. utóbbi napokban meglazult a munkafegyelem. Több esetben a határozatlanság és a következetlenség érvényesül mind a gazdasági, mind a kulturális életben. Egyértelmű és céltudatos irányítás nélkül pedig nem képzelhető él sem a konszolidáció, sem a kibontakozás. Ám, éppen ezt — a pártirányítás jogosságát — tagadja és támadja az imperializmus fellazítást propagandájától kezdve a revizionisták különböző válfajain keresztül a „parttalan" demokráciát igénylőkig úgyszólván minden szocialistaellenes erő. Számosan nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy a párt irányító szerepének az igenlése vagy a tagadása tulajdonképpen az osztályharc exponált kérdése volt a múltban és ma is az. Nem beszélve a gazdasági életről, a kulturáltak a párt által történő irányítása, a tudományosan megalapozott tervszerű társadalomszervezés vívmánya. A hiba egyedül az — és az elmúlt években ez szülte a sok visszaélést — hogy nincs meghatározva, milyen módszerekkel érvényesüljön és meddig terjedjen az irányítás és a beleszólás joga. Mert nem egészséges jelenség, amikor szabad teret kap mindenféle szélsőséges irányzat. De nem egészséges jelenség az sem, amikor a túlbuzgók akarata érvényesül, amikor csupán azért, mert valaki magas tisztséget tölt be, kisajátítja magának az „irányítás" jogát és olyasmibe is beleszól, amihez nem ért. Január előtt gyakran megtörtént, hogy olyanok diktálták á kulturális politikát, akiknek a kultúrához semmi közük sem volt. A hozzá nem értés élégedetlenséget szült minden vonalon. Most azt kellene elérni, hogy a múlt hibái ne ismétlődhessenek meg, és az irányítás olyanok kezébe kerüljön, akiknél az elvi szilárdság szakmai hozzáértéssel párosul. A polgári társadalom rafinált manipulációs rendszerrel, gyakran igen áttételesen Igyekszik a maga kultúrájának érvényt szerezni. Ráadásul azt a látszatot kelti, mintha ott nem történne ráhatás, hanem minden á Évadvége a MATESZ ban Még néhány hét és vége a munkával teli 1968/69-es sziniévadnak. A hátralevő időt a színház új darabok bemutatásával tölti. 1969. június 13-án újból országos bemutatót tart a MATESZ. Csehszlovákiában először kerül színre Görgey Gábor: HANDABASA, avagy A fátyol titkai. A modern zenét Stark Tibor szerezte. A kétrészes beat-zenés komédiában először lépnek színpadra a színház „újoncai", a márciusi felvételi vizsgákon felvett Horváth Éva, Kovács Júlia, és Pőthe István. A darab díszleteit Platzer Tibor, jelmezeit Nagy Eszter tervezte. Rendező: Konrád József. A színház másik csoportja is új darabot tanul be — éspedig vendégrendező irányításával. Az olvasópróbák már megkezdődtek. Friss Péter, a győri Kisfaludy Színház fiatal rendezője tanítja be Ben Jonson: VOLPONE című komédiáját, melyből a színház niár június 20án Nagymegyeren vidéki bemutatót tart. E két darabon kívül a színház évadvégi műsorán tartja Háy Gyula: Isten, császár, paraszt c. történelmi drámáját, Oscar Wilde: Hazudj igazat c. komédiáját és Egri Viktor: Ének a romok felett c. drámai költeményét. Július 1-től augusztus 15-ig tart a színházi szünet, majd augusztus végén a MATESZ- KeletSzlovákiában vendégszerepel a Handabasa és a Volpone c. komédiákkal. SIPOSS JENŐ fogyasztó' társadalom „igénye" s-'írini történne. A valóságban po ii • oll is minden irányított, mšghožZá úgy. ahogy <1zt az uralkodó osztály érdeke megköveteli. A

szocialista társadalom bevallja és vállalja, hogy irányít és hogy az irányítás szükségszerű. A kulturális politika célját, tartalmát egyrészt úgy haHittel, érvvel, határozottan tározza meg, hogy a kultúrát és ezzel együtt az egész kulturális életet egyre jobban áthassa a marxista—leninista világnézet, hogy a progresszív nemzeti hagyományokra és a világ haladó — elsősorban szocialista — szellemi erőire támaszkodva széles körben kibontakozzék a szocialista tudat, erkölcs és életforma, másrészt, hogy a kultúra anyagi erővé váljék. Fő feladata nem az, hogy közvetlenül orientálja a kultúra műhelyeit és az alkotókat, hanem az, hogy kiküszöbölje az alkotás útjában álló akadályokat, támogassa a művészetet és szoros kapcsolatot hozzon létre a kultúra és a tömegek között. A szocializmus építése során ennek az alapvető célnak megfelelő módszerek — a nemzeti sajátosságoknak megfelelően — történelmileg alakulnak ki és változnak. Nálunk az elmúlt napok zavaros eseményei kissé tisztázatlanná tették mind az elveket, mind a módszereket. Előfordul, • hogy néhányan a szocializmus eszméit még ma is úgy értelmezik, ahogy az egyéni céljaiknak és elképzeléseiknek leginkább megfelel. Pedig vannak alapnormák, amelyek mind a pártéletben, mind a társadalmi életben egyformán kötelezőek mindenkire. Kívánjuk a konszolidációt, az egyértelmű állásfoglalást, mi sem lenne azonban helytelenebb, ha a megtévedt vagy á szocializmus erkölcsi fölényét még nem ismerő erőkkel szemben ismét az adminisztratív eszközök alkalmazása érvénye• sülne. A szükségelt irányításnak, a helyes elveknek — hacsak egy mód van rá — nem hatalmi szóval, hanem meggyőzéssel, érvekkel, tényekkel kell érvényt szerezni. Ideológiai életünk talán sosem volt olyan ellentmondásos és annyira összetett, mint ma. A jelenlegi viszonyok között nemcsak lehetetlen, hanem helytelen is lenne, ha a kulturális életben a szocialista tendenciának kizárólagosságot akarnánk biztosítani. Ez egyrészt újabb feszültséget szülne, másrészt adminisztrációs beavatkozásokat igényelne. A formális eszközökkel létrehozott külső egység belsőleg — eszmeileg —- szintén csak formális lehetne. Ez pedig aligha szükséges. Az ilyen „konszolidáció" aligha nevezhető eredménynek. A nyílt és harcos vitával le nem győzött, hanem csak adminisztratív úton kiszorított nézetek lappangva tovább élnek, minden adandó alkalommal falerősödnek és — ha hiányzanak a meggyőzés vagy a viták során kifejezésre jutott érvek — a közvélemény védtelen, és nem kívánt befolyás alá kerül. S

ommásan semmit sem szabad elvetni, mint ahogy sznobul rajongani sem szabad valamiért, csak azért, mert új. A meggyőzés, a közvélemény előtt rejtve maradt tények kendőzetlen feltárása, a bátor szókimondás a legfontosabb feladat. Hozzáértéssel, elemző készséggel határoljuk el a talmit az igaztól, a divatost az eredetitől, a jót a rossztól. Az irányításnak nem a formális monopolhelyzet megteremtésére, hanem arra kellene irányulnia, hogy tényekkel, megcáfolhatatlan érvekkel segítse elő a nemes ügy térhódítását, lépésről-lépésre küzdjön a szocialista eszmék hegemóniájáért, a párt új vezetősége törekvésének a megismertetéséért és elismertetéséért. A kultúra pártirányításán elsősorban eszmei-ideológiai irányítást értünk. Az eszmei ideológiai irányítás viszont csak akkor verhet tartósan gyökeret, és csak akkor lesz a kívánalmaknak megfelelő, ha a vezetés demokratikusan kialakított irányvonalát nemcsak a kulturális front vezetői teszik magukévá, hanem magukévá teszik az egyszerű párttagok, sőt a pártonkívüliek közül is sokak és ki-ki erejéhez és hatásköréhez mérten azon lesz, hogy a jó elvek minél szélesebb körben megvalósuljanak a gyakorlatban. Ma, sajnos, gyakran a kultúra jelentőségét — a megnövekedett gazdasági feladatok ürügyén — igen sokan nem ismerik fel és elhanyagolják a kultúrának mind az eszmei irányítását, mind az anyagi eszközökkel történő támogatását. A kultúra viszont — ma jobban, mint bármikor — azt igényli, hogy eszmeileg is, anyagilag is a lehető legmesszebbmenően segítsük, támogassuk. I

deológiai küzdelem van kibontakozóban. E küzdelemből oroszlánrész hárul a sajtóra. A sajtótól várjuk, hogy — elhatárolva magát azoktól, akik örökösen csak a zavarosban halásznak — megvívja azt a harcot, amely a tisztánlátásért, a becsületért, az Igazságért, nem utolsó sorban ezért folyik, hogy kulturális és társadalmi életünk a sok zavar és bizonytalanság után helyes irányba terelődjék. BALÁZS BÉLA A képesség próbája. öt szlovákiai festő budapesti kiállít. Lesz magyar pedagógus-szövetség? A szlovákiai magyarság legkompaktabb részét az itt élő magyar tanítóság alkotja. Míg más munkahelyeken vegyes nemzetiségű polgárok dolgoznak, a tanítóság önálló csoportot képez, így nagyobb lehetősége nyílik nemzeti kibontakozására. A magyar pedagógusok már több kísérletet tettek annak érdekében, hogy önálló szervezetet létesítsenek, ám ezek a próbálkozások ez ideig nem nagy sikerrel jártak. A múlt év végén ülésezett Zsolnán az Iskolai és Tudományos Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének országos konferenciája. Sajnálattal állapítottuk meg, hogy a csaknem 3000 szlovákiai magyar pedagógust ezen az ülésen csak 10—12 küldött képviselte. Küldötteink tárgyaltak a KB képviselőivel. Külön szakszervezet az országos szövetségen belül nem alakulhatott meg, sőt a konferencia küldöttei azt a javaslatot is elvetették, hogy a magyar pedagógusok az egyes szervekben arányos képviseletet nyerjenek. Azt a kérésünket, hogy a KB mellett nemzetiségi bizottság alakuljon, az országos vezetőség dr. Vojtko docens, elnök hathatós támogatásával jóváhagyta. így alakult meg az Iskolai és Tudományos Dolgozók Szakszervezeti Szövetségének Központi Bizottsága _mellett egy 10-tagú bizottság, melynek elnöke (Csomor László) tagja a KB elnökségének is. A KB elnöksége május 6-án tartott ülésén jóváhagyta a nemzetiségi bizottság statútumát. Ez a bizottság az Oktatásügyi Minisztérium nemzetiségi osztályának partnereként szerepel majd. Május végén megtárgyaljuk a nemzetiségi bizottság megalakításának lehetőségeit az egyes járásokban. Szeretnénk megbeszéléseket folytatni a Magyar Pedagógus-szövetség előkészítő bizottságának tagjaival is, hogy a magyar pedagógusok szervezetének kérdései megoldást nyerjenek. Lorincz Imre, a nemzetiségi bizottság tagja Május elején a Csehszlovák Kultúra budapesti székházában - Miroslav Válek, az SZSZK művelődésügyi minisztere jelenlétében — kiállítás nyílt. A kiállítás anyagát későbbi időpontban Békéscsabán is bemutatják. A kiállítást László Gyula festőművész nyitotta meg, aki a rendezvény jelentőségét és művészeink munkásságát méltatta. Az alábbiakban a gondolatgazdag megnyitót — rövidített formában ismertetjük. Nemrégiben olvastam egy világtörténelem-könyvet s benne azt a meglepő kijelentést, hogy voltaképpen egykét ezer év az emberiség millió esztendős történelmében csak elsuhanó pillanat s akik benne élnek, egymásnak kortársai, akaratuk, életszemléletük, emberszeretetük egy s ily módon mi is például kortársai volnánk mondjuk Julius Cézárnak. Valóban, ha eltűnődünk ezen, eszünkbe idézzük, hogy a görög—római költők, írók, szónokok, színművek és szobrok világa mennyire közvetlenül hat reánk, akkor az előbb még meghökkentő megállapítás elveszíti váratlan, hihetetlen voltát s helyette meleg, otthonos érzéssel tölt el a régen holt kor: „itthon vagyunk itt e világban". Embereszményünk, a valóságból sarjadó szépségvágyunk logikánk következetes törvényei ugyanazok mint a régieké, sőt mint az előttünk sok ezer esztendővel régebbieké. így nemzedékek hosszú láncán át formálódott az európai embereszmény, életfelfogás. Miért beszélek itt, öt kitűnő festő tárlatán ilyen nagy távolságokról, amely az idő és tér árapályában ringat? Elsősorban azért, hogy láthassuk: ha az évezredek távolának halottai nem idegenek tőlünk, akkor a néhány száz kilométerre élő mai festők sem lehetnek azok, hiszen egymás kortársai vagyunk s az életről való mondókan k ugyanaz, mégha néha nem is értjük egymás szavát. A piktúrán keresztül a testvéri kézfogás még közvetlenebb mint a nyelven, hiszen a piros itt és ott egyformán tüzel, mégha más hangokkal is beszélünk róla. Ugyanígy a paletta minden színe közvetlenül hat reánk. De nem a lélektelen szín hat, hanem rajta keresztül az ember, a nagy hegyek tiszta levegője,' a házaktája, a növényzet melengető emléke. A hegyi lakóknak nemcsak pisztrángos patakai kristálytiszták, hanem tekintetük is az, tereik úgylehet töredezettebbek a mienkénél, mert a hegyek közt megbotlik a kibontakozni vágyó szemsugár. Eljöttek ők öten itt élő társaikhoz, akiknek szeme viszont a végtelen horizontot szokta meg, amely az Alföld párás síkja fölött „kékítőt old az ég vizében". Találkozik hát ismét a hegyvidék és a síkság, mint annyiszor történelmünk folyamán. Úgy lenne illendő, hogy most egyenként mutassam be Önöket a megjelenteknek, de — engedjék meg — előbb azt szeretném láttatni Önökben ami közös, láttatni tehát a humánum mély megbecsülését s nem pedig azt, ami elválasztja egyikük festői kifejezését a másiktól. A nézők érzékeny szeme s iskolázott figyelme amúgy is megtalálja Önökben az egyénit — én most a közöst keresem, azt ami Önökben s bennünk közös. Erre gondolva most megilletődve idézem fel Szabédi László barátommal való beszélgetéseinket. Ö már több mint tíz éve elemésztette drága életét, mert nem tudta elviselni, hogy a szó és a valóság szétváltak egymástól. Ö költő volt, nála a szó szent volt. Nos, ő mondta többször, hogy ő nem azt keresi magában, ami a többi embertől el választja, nem az egyszerit és az egyénit, hanem éppen azt, ami közös benne minden emberrel. Művészetet alkotni abból, ami csak benne van még, aránylag könnyű, mert a művész maga lesz a bírája saját magának; de művészetet alkotni abból, ami mindannyiunké: nemes próbája a képességnek. Nos, ebben az értelemben keresem s találom meg Önökben, képeikben a közös emberit, a humánumot, az európait s egyben a nemzetit, vagy ahogyan József Attila köszöntötte annak idején Thomas Mannt: a fehér emberben az európait. Most pedig hadd köszöntsem Önöket. Amikor méltó szavakat kerestem jellemzésükhöz, felderengett bennem, hogy legyen ez a bemutatás próbája is közős 'emberi magatartásunknak: lássuk költőinknél párjára akadunk-e ötük emberi mondókájának. Higyjék el, hogy ezzel izgalmas játék kezdődött bennem, s csak úgy burjánzottak elő emlékezeteimből a verssorok, amelyek egyik vagy másik kiállítónkra pontosan illettek. Gyönyörű élmény volt ez, megható s nekem csak válogatnom kellett a legmegfelelőbbet. Más talán még jobb válogatással szolgálhatna. íme néhány példa: NézzéJt Csemiczky barátom képeit, a színekké átmosódett tájat, s hegyi legelők bársonyos levegőjét, s hallgassák meg Tóth Árpád egyik versszakaszát (Esti sugárkoszorú-ből): „Halvány, szelíd és komoly ragyogását, Mely már alig volt fények földi mása, S félig illattá s csenddé szűrte át A dolgok esti lélekvándorlása ..." Hát nem ilyenfajta színköltészet tekint reánk a falakról? Gajdos mestert szívettépő kozmikus látomások szorongatják s mély szimbolumvilága szinte visszhangja Ady Endre látomásainak: „Es fölemelem Szívemet ezt a sötét bolygót, Mert ismét a VatC lanság Világai fényeskednek nekem.. (Ady: 375) František Kudlúč szürrealizmusra kitárt világa Weörös Sándort idézi bennem: „Nem ismerem a célomat, mert a célom ismer engem ..." Nemčík mester japános ihletésű tus-aquarelljei Juhász Gyula „Béke"-jének sorait idézik fel: „0 mennyi csend van némely alkonyatban, Mennyi derű és mennyi nyugalom, A felhők úgy pihennek a magasban, Mint bárányok a domboldalon ..." Sturdík mester sziporkázó felületei ismét .csak Ady-t idézik: „ ... álmodoztam déli verőn, A szívem egy harangvirág s Finom remegések az erőm ..." Azzal indultunk s azzal végezzük, hogy abban az óriási idő s tér távlatban, ami Európát jelenti, mi mint jó szomszédok keressük egymás kezét, hiszen az életről való mondanivalónk is közös. Igaz, egyikünk a havasok ragyogó színeiben gondolkozik, a másik az Alföld párás csendjében, egyikünk szürke sziklák konok csú csai közt él, a másik Pannónia lankái között, dehát csak annál több az egymásnak mesélnivaló, a kifogyhatatlan mondanivaló. LÁSZLÚ GYULA