Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-04 / 18.szám, Vasárnapi Új Szó

fizz: Eg B

P körben állnak és a hátul I B

B állók a nyakukat nyújtogatP"® Ják, körben járnak és rést keresnek maguknak, látni akarnak. Űrök kíváncsiság, az ember látni akarja, mi történik. Jelen akar lenni az eseményeknél. S ha nem lehet jelen, úgy érzi, olyan értékektől fosztotta meg magát, melyeket megszerezhetett volna, sajnálkozik és lelkében nyugtalanság és elégedetlenség marad. Kitartó ez a tömeg! Nem oszladozik, érdekes élményben lehet része. Korunk embere kíváncsiságának, futó élményeinek, sajátos lélektana van. Akármi nem állítja meg. Mintha már mindent tudna, lerázza magáról a jelenségek képét és értelmét, mint a kutya rázza le bundájáról a vizet. A következő esetet láttam a közelmúltban: egy ember rohant át az úttesten, a villamosmegálló felé. El akarta érni a villamost. Egy rozoga Skoda-Tudor durrógó kecskeként nekirontott, a síkos sárga kockaköveken (a világ legcsúszósabb kövei) nem tudott lefékezni, elérte a villamosra igyekvőt és felborította. Szerencsére csak a sárhányójával érte el, az ember nagyot csattant a síneken, aktatáskáját eldobta, ekkorra a Škoda is leállt. Vezetője kiszállt, sajnálkozva széttárta a kezét, az elgázolt feltápászkodott, magyarázta, hogy miért és hová sietett. Teli volt az utca emberrel, feléjük néztek, néhányan megálltak — talán annak a reményében, hogy azok ott ketten összepofoszkodnak, de ez nem következett —, aztán csalódottan tovább mentek. Az eset alig keltett érdeklődést. Talán ha éppen arra jött volna egy villamos és a síneken fekvőt kettévágja, mint a kertész ásója a gilisztát, igen, akkor talán többen megálltak volna. S ha az elgázolt koponyája az esés következtében szétrepedt volna és az agyveleje befecskendezte volna a sárga köveket, Igen, akkor talán még oda is mentek volna az emberek és megnézik, hogyan néz ki a szétfröccsent agyvelő. így csak én álltam meg, hogy megállapítsam; bőségesen ál vagyunk látva imformációkkal, új ismeretekkel, meglepetésekkel, hogy belefásuljunk, beletörődjünk a világ arcának végtelenül sok lehetséges fintorába, elfáradjunk. S ha csődületet látunk, egy pillanatra felvillanyozódunk, reményekkel eltelve odasietünk, hogy részt vegyünk a csoportosulás okának érzékelésében, s hogy csalódottan tovább menjünk. Semmi érdekes. Félmeztelen, ugrani készülő férfi a Manderla 11-ik emeleti ablakában, ruháját tépő, sikoltozva rohanó, őrült asszony, akit három rendőr tuszkol be nagy erőlködéssel egy autóba, bakancsos, kalapos, és piros tornanadrágos férfi a fagyos januári utcán... talán, igen, ezek talán még megállítanának néhány percre közönnyel teli életutunkon. Nyers tragikumukkal és természetellenességükkel feltörik közömbösségünk a pénz! Feléledt az érdeklődésem, s biztos voltam abban, hogy valami történni fog ezzel a pénzzel, amit feltétlenül látnom kell. Ugyanakkor kényelmetlen érzésem támadt. Lehet, hogy valaki észrevesz, és még azt hiszi, hogy nem véletlenül kerültem oda, a pénz közelébe! Elhatároztam, hogy arrébb megyek, de ekkor fiatal férfi lépett a szobába, megállt az asztalnál, és fütyörészve felvett egy köteg pénzt. Kihúzott belőle néhány bankjegyet, megszámolta, egyet viszszatett, és távozott. Követtem őt tekintetemmel, és a kijáratnál, a falon, a következő felírást láttam: „Kommunista munkabrigád." Egyszerre minden világossá vált előttem. A brigád tagjai pénztáros nélkül, maguk vették fel a fizetésüket. Sok munkásunk számára még új ez a módszer, de már láttam másntt ls ilyesmit, és ott maradtam az ablak mellett, észrevétlenül figyelve az eseményeket. Valami érdekes élményre vártam, akár a lesben állő vadász ... Néhány perc múlva nyikorgott az ajtó, és a küszöbön idősebb, őszülő asszony jelent meg. Csontos, napégette arcában mélyen ült apró szeme. Fejkendőjéről és szoknyájáról láttam, hogy faluról jött, és nemrégen dolgozik a gyárban. A keze széles és durva volt. Nyugtalanul lépett az asztalhoz, ijedten tekintett körül a szobában. Láttam, hogy harmincöt évesnél nem lehet több. Ideges mozdulattal kapta fel az egész .köteg papírpénzt. Fél kézzel melléhez szorította, és másik kezével az aprópénzt markolta fel. Szinte hallottam, hogy Uburkát, állj meg vándor egy röpke pillanatra. . .! De ez a tömeg ott a járdán állhatatos, talán igazi élményben van része. Odafurakodom a sűrűjébe. A kör közepén két kisfiú, egy dobos és egy harmonikás. A dobos vékonyszárú, DUBA GYULAA dobos énekel, a harmonikás hajlong. Kezük vörös a hidegtől. Nem mosolyognak. S engem valami mélyről jövő nyugtalanság fog el, miért nem mosolyogtok el, adta lehetetlen kölykei, miért nem mutattok jókedvet, hiszen sikert arattok a kornyikrilástokkal, miért vettétek magatokdlónyl-gumójú verőkkel pergette hengeralakú, rekedthangú dobját, s a harmonikás ócska piros ta»góharmonikán játszotta a melódiát. Igazi dob volt ez és igazi harmonika. Nem játék. S a két fiú olyan volt, mint két gyerekarcú manó, csak a szakálluk hiányzott magas szárú cipőjük — gyerekbakancs—, bokáig sáros, felnőttes fekete kordnadrágjuk simára kopott és ráncos, mint a harmonika, kinőtt télikabátjuk a térdüket sem takarja el. Két törpe. Kis emberek felnőtt külsővel. A dobos rekedten énekel, a harmonikás hajlongva, de mozdulatlan arccal kiséri. Néha hamis hangokat fognak, a szólóénekes hangskálája nem fogja át a dalok tenorja és basszusa között húzódó távolságot — vékony gyerekszoprán —, de az emberek megbocsájtják nekik a hamis hangokat. Még így, tökéletlenül is nagy teljesítmény két ilyen komolykodó törpétől, hogy lám, bátran és magabiztosan kiállnak a hideg utcára muzsikálni, énekelni. Önálló műsort adnak. És komolykodó álfelnőttségükön megtörik az emberi közömbösség árja, feloldódik az emberek arcán és — az ő arcukra telepszik. Igen. A törpezenekar két tagjának arca a legvégletesebb közömbösség, érzéketlenség és izmokba merevedett közöny. Körülnézek, látja-e más is, az utca közönye, melyet eloszlattak, az visžszahatott rájuk, a megdöbbentő gyerekarcok hidegek, élettelenek. S az emberek láthatólag nem veszik ezt őszre, mosolyognak, örvendeznek, hogy egy pillanatra megfeledkezhettek önmagukról, fejüket csóválják, elismerően bólogatnak és érc, — meg papírpénzeket dugdosnak a gyerekek zsebébe. Valaki egy nagy narancsot mutat nekik és nyújtja feléjük. A narancsot elveszik, tovább játszanak. heg. Nyakán kidagadtak az erek, szeme kidülledt. A legtehetségesebb színész sem fejezhette volna ki nála hatásosabban a pénz hatalmát! Vajon az apja nem ölte-e meg testvérét egy barázdáért? Vajon ő maga nem verte-e be a szomszéd gyerek fejét egy elcsent tojásért? Bizonyára azért hagyta ott a földet, hogy itt több pénzt keressen! És most itt van előtte! Az asszony mozdulatlanul állt, arca eltorzult, szeme kidülledt. De embertelen arckifejezése alighanem szép vágyakat takart. Oj házról, szép ruhákról álmodott, nyugodt és boldog életről. Aztán mégis visszatette a pénz felét, a többit a keblébe dugta. Rendbe szedte magát, megigazította a blúzát, és határozott léptekkel indult az ajtóhoz. Szerettem volna rákiáltani: „Gyere vissza! Ne zuhan] újra a mélybe, ahonnan egyszer már kikerültél!" Az asszony megragadta a kilincset, de nem nyitotta ki az ajtót. Valamilyen erő visszataszította, és görnyedten, sápadt arccal hátrált. Kivette kebléből a pénzt, s az asztalra tette. Hallottam, ahogy számolja: „Tíz, húsz, harminc . . ." — „Lám — mondtam —, minden úgy végződik, ahogy kell." De az asszony újra az asztalhoz lépett, és egy tlzlevást tett még vissza a többihez, amelyet „véletlenül" csapott a fizetéséhez. Most már nyugodtnak látszott, és mintha megfiatalodott volna. Mindez nem tartott egy percnél tovább. De ebben a nercben egy ember átlépett egyik korból a másikba. Fordította: KARIG SÁRA na a kötelességteljesítés fásult pózát? Az emberek azt mondják körülöttetek, ilyen tökmagok és már mennyi mindent tudnak!. . . dicsérnek benneteket s ti ezt észre sem veszitek. Miért nem vagytok gyerekek? Nem, nem a gyakorlott zenészek rutinmosolyát kérem számon rajtuk, tudom, az a tiszteletdíjnak, a borravalónak' a közönség jóindulatának szól. A természetes gyermeki reakciót szeretném rajtuk látni, az örömet, melyet a narancs, az aprópénz, a feléjük irányuló rokonszenv meleg, az egész kacagtatóan kedves és tökéletlen fellépésük sikere kellene, hogy keltsen bennük, s erre ők mint két szótlan nyugdíjas, mogorván muzsikálnak. Mellettem valaki megkérdezi hány évesek? Hat és nyolc, feleli az illető. S bennem a titok, nyugtalanító felismeréssé tárul. Nem az a lényeges ennek a téli népmulatságnak, hogy a két zenész kisfiú hat és nyolc éves, hanem az, hogy mögöttük ott állnak a szüleik, az apjuk zsebretett kézzel, elégedetten cigarettázva és mosolyogva, s az anyjuk terebélyesen, szatyorral, melybe a keresetet, az ajándékot és jutalmakat szadi, éberen, hogy minden koronát és narancsot észre vegyen. S a két gyereke tudja ezt. Számol vele. Karel Kosík mondja, hogy „a valóság a jelenség és lényeg egysége". S a két gyerek körül örvendező tömeg csak a jelenség. A lényeg az, hogy a faarcú harmonikás és a gumiarcú dobos tudja, hogy mögöttük áll az apjuk és az anyjuk, s a jelenség és lényeg adja a teljes valóságot. A narancs, a z-se bükbe dugott papírpénzek nem az ó tulajdonuk, mindent át kell adniuk a szüleiknek, a megszerzett értékük nem jelentenek semmit a számukra, álértékek, átfolynak rajtuk és nem élvezik őket. Csalás az egész, hamis valóság. Az igazi valóság az a gépiesség és közöny mellyel fellépnek és a közömbösség, mellyel a sikert fogadják. Miért lelkesedjen az ember, amikor látszatértékekben részesül? Mentem tovább és egy darabon még. elkísért a piros tangóharmonika me lódiája és a dob pufogása, a gyerekek fáradt hangját is hallottam elh-i lóan és gyanakodva néztem a szembejövő emberek arcába. Nem azért vagytok gépiesek és közönyösek, mert tudjátok, hogy az élettől álér tékeket kaptok? Hiába minden igye kezet, minden teljesítmény és lelkese dés, mert a siker — ha egyáltalán bekövetkezik —csak látszat, és v;i iamilyen titokzatos erők elragadják tőletek az igazi mértékeket? S a szembejövők arca egyáltalán nem cáfolta meg ezt a feltételezésemet. Elgondolkozók, merevek és közönyö sek voltak, mintha éreznék, hogy sietésük haszontalan, igyekezetük meddő, tevékenységük nem hoz számukra derűs elégedettséget, csendes örömöt. S a villamosok csilingelve rohantak a síneken és nem vágtak ketté senkit, az autók nem gázoltak halálra vigyázatlan járókelőket s az emberek arcáról nem tűnt el a közöny. S a jelenség már-njár látomás • < nőtt, óriási és hátborzongató vízió vá, s a tömeg egyre áramlott és én nem tudtam szabadulni a kínzó kérdésektől, melyeket felém sodort, hát lehet így élni?... hát mi ez?... ott hon tévétek és rádiótok és hűtőszek rényetek van, demokratizálódik a közélet, sztriptízt is láthattok már idehaza, ha akartok, és ti csak siet tek és arcotokon nem oldódik fel a közöny szigorú álarca, hát lehet így élni egyáltalán?... És haragudni kezdtem az emberekre, hogy ilyenek, érzéketlenek, mint a fák, vagy a kö vek, aztán eszembe jutott, hogy én is ember vagyok, akkor saját magamra ls haragudnom kell, mert én is velük együtt sietek és nem állok meg akárki láttán, dehát azért saját magát nem szokta szidni az ember s már a tömeget is mentegettem, hogy sok a gondja, azért zárkózott és merev, de lám, ha két kis koravén kölyök szentimentális nótákat kornyikál a téli utcán, a tömeg megáll, elmosolyodik, és emberré változik, érzővé és egyénivé. S talán azokkal az értékekkel sem olyan kilátástalan a a dolog, hiszen élünk, jól-rosszul, de élünk, ós otthon talán a két kis zenész is megkapja talán legalább a narancsot. f i ifs^ u x\\ ] Émm 11 * AV . : -r „ L » I > iftv- - J*, X \ ^ f IV \ li-r f * -I I t sf A 11 y] \ • \ •«* "v • Vr mwr /; mm 3-i w n ^fHľ m mmšWm ^^Smm > ' / / s ®rv :' .. PAX'MIfft • MMP • miSDSN • B1K& SZABÓ GYULA: VIGYÁZZATOK (AZ EMBEREK VIGYÁZZÁTOK SOROZATBÓL). FAMETSZET