Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-25 / 21. szám, Vasárnapi Új Szó

zottság ttt adott nekem lakást. Sejtelmem se volt arról, hogy a háznak gazdája van. Azt hittem, gazdátlan, elhagyott ház, vagy elkobzott ház. ->•» Abban igaza van. Elhagyott ház. Én hagytam el. r- Es miért hagyta el, vagy miért nem mutatkozott eddig, — kérdezte most a lány, és Halász Gábor úgy érezte, mintha a kíváncsiságon túl valami melegség is bujkált volna a hangjában. Melegség, vagy részvét. Kl tudja? Talán csak rosszul hallott. Am hogyan magyarázza meg ennek az idegen lánynak, vadidegen férfinak és asszonynak az ő girbegörbe, furcsa sorsának alakulását. Es minek magyarázza? Most a lány szemében érezte meg a biztató melegséget, mint előbb a hangfában, s így mégis csak belefogott a magyarázatba, tűnődve, akadozva, mintha maga se tudná pontosan, mint esett, s mintha saját magának is meg akart volna magyarázni valamit. — Akkor ... Akkoriban ... huszonhárom éves voltam és... vőlegény. A menyasszonyom, Etelka, falubeli lány volt. Apám elesett a fronton. Tíz hektár maradt utána, és anyám azt tanácsolta, házasodjam meg. Most, hogy az édesanyja jutott eszébe, elakadt, elcsuklott a hangja, de a hirtelen rátámadó szomorúság ellenére is észrevette, hogy az idős férfi kelletlen ábrázattal hallgatja, mintha azt akarta volna mondani, ml közöm mindehhez. A te bajod. Az asszony némán, moccanatlan ült a székben, mintha ott se lett volna. Ám a lány szemében még mindig ott érezte a biztatást. így már csak neki beszélt. — Édesanyám azon a nyáron meghalt. Függőben maradt a házasságom, mert Etelka azt mondta, gyászeset után nem illik hamar lakodalmat tartani. Beláttam, nem illik. Bár az esküvőt csöndben is megtarthattuk volna, de ... Nem mondta ki az agyában felötlő, gyanakvó gondolatot, csak dühösen, keserűen elmosolyodott, és ez a mosoly is inkább a farkasvicsorgásra emlékeztetett. Az asszony szeme riadtan megrebbent, szivárványhártyája még harmatosabb lett, de az arca még zárkózottabb, még közömbösebb. Am ő nem törődött az asszonnyal, Ismét csak a lányra nézett, és megint csak hozzá beszélt. — Etelka tudta, hogy besoroztak. Es őszre be is hívtak katonának. Hiába futkostam fűhöz-fához, be kellett vonulnom. Az állatokat, földet, házat, mindent Etelka apjára bíztam. — Kötelesség az kötelesség. Mindenkinek be kell vonulni egyszer, — mondta a férfi. Halász Gábor nem vett tudomást a megjegyzésről. — Tavasszal jött utánam a kaszárnyába egy hivatalos értesítés, hogy a gazdátlan földet a szövetkezet kény szerbérletbe vette. A házról nem esett említés a levélben. Azt hittem, Etelka apfa gondját viselt a házamnak. Megírta, hogy a Menyhérték költöztek bele, nehogy idegenek kezére jusson a ház. Menyhérték rokonai voltak. Az állatokat a földdel együtt beadta a szövetkezetnek. — Eh mit, szövetkezet —, mondta a férfi. — Hiszen már nincs is más, csak szövetkezet és állami gazdaság. — főtt egy másik értesítés is. Nem hivatalos. Etelka írt, nem várhat rám, mert kt tudja, meddig kell szolgálnom. Ne haragudjak hát, ha mást gondolt, és férjhez megy. Valóban férjhez ment. Nem ls válaszoltam a levelére. A lány lesütötte szemét, mintha szégyellte volna Etelka állhatatlanság át, és álig hallhatóan felsóhajtott: — Szegény ... Az apa megbotránkozva tekintett lányára. Bosszantotta, hogy ilyen hangos részvéttel van az idegen iránt, aki ilyen váratlanul megzavarta nyugalmukat. Az asszony még mélyebb hallgatásba burkolózott. Halász Gábor pedig folytatta, amit elkezdett, a leány kedvéért és az öregek bosszúságára, meg azért is, mert rájött, hogy sose gondolta végig ilyen következetesen, mi történt vele. — Csak hat hónapot kellett volna szolgálnom. Mikor letöltöttem a köteles időt, nem volt állampolgárságom, így katonának se kellettem. Most meg — törvény ide, rendelet oda, két évig ott fogtak. Akkor meg azt mondták, leszereltetnek, de menjek el Ostravára a bányába. Két évig szenet feltettem, aztán egy ostravai szerelő vállalatnál álltam munkába. Hidak és kohók vasszerkezeteit szereljük. Egy brigáddal járom az országot. Nem mondom, eléggé változatos élet. — Dehát miért nem jött haza, és miért nem rendezte, ami függőben maradt? — kérdezte most a férfi, mintha az egész történetből a látogató különös hanyagsága érdekelte volna csak. — Hiszen szerettem volna hazajönni, elrendezni, ami elrendezni való. Arra is gondoltam, én is elboldogulhatnék a szövetkezetben, hiszen ott a földem, állataim, de mtndig visszatartott valami. Velem csalárdul bántak el ebben a faluban. Szeretem a falumat, de félek is tőle. En undorodom. Kt tudja, mi minden lakik ttt az emberekben. Most első ízben fogalmazta meg így, ami éveken át gyötörte, s tudta, most ismét az undor kerekedik felül benne. Tekintete fáradtan az asztal lapjára hullt, majd a leány kezére. Milyen formás, tiszta, szép keze van ennek a lánynak. Nem mert fölnézni az arcára. Megint züllöttnek, szennyesnek, elhagyatottnak érezte magát ebben a fehér konyhában és a lány jelenlétében Három évvel túl van a negyvenen és hogyan élt. Hogyan élt csaknem húsz éven át? Barakktáborokban, munkásszállókban, albérletoen, vagy olcsó, kopott szállodákban. Nem ismerte a kényelmet és a meghittségét. Itt-ott összeadta magát csélcsap könnyű, nőkkel. , Megborzongott. Most már mindvégig így él majd, mert nem is tudna másképp ... Csak most jutott eszébe, hogy semmi poggyászt nem hozott magával, még egy hálóinget sem. Mikor Ostraván felszállt a vonatra, csak a szomorúsága, ott'lontalansága, valami homályos elérzékenyülés Őszökéit e, és arra sem gondolt, hogy senkt élő rokona iíncs már a faluban, még csak barát f a sem, akinél szállásért kopoghatna. Hirtelen felállt. — Ne haragudjanak, elmegyek. Éjfél után megy ínég egy vonat. Azzal elérem az ostravai gyorsot. Megdöbbenve rábámultak. — Dehát a házi A ház Ugye? Nem azért főtt, hogy tlintézze? Nekem utóvégre mindegy, kinek fizetem i lakbért, a házkezelőségnek-e, vagy magának, — rxondta a köpcös öregember, és csodálkozott. Az aszszony titokban megörült hirtelen elhatározásának, de az illendőség kedvéért azt mondta: — Maradjon, ha már ttt van. Elalszik az első szobában. — Sok igazságtalanság érte —, mondta a lány, és rávetette meleg, barna szemét. Ö pedig azt gondolta: az öregeket csak a lakbér dolga érdekli. Minek nekem a lakbér? Ez a ház nem k adó. Az ember otthona nem kiadó. Szeretett volna rájuk rivállnl, kiűzni őket apja fedele alól, de tudta, h igy nem rivall rájuk, és nem űzi ki őket, mert nekt n.ncs mit követelni rajtuk, legfeljebb a hivataloktól van követelni valója. — Elmegyek, — mondta. — fó éjszakát... Azt akarta mondani, jó éjszakát, Mária, vagy Margit, vagy Irén, vagy Magda, de nem jutott eszébe a láiy neve, mert a bemutatkozásnál érthetetlenül elhcdarta. Es szerencse, hogy nem jutott eszébe, mert nem illett úgy elmenni, hogy csak a leánytól köszönjön el. Kilépett a hűvös tavaszi éjszakába, s mikor a kapunál visszapillantott a kivilágított, nyitott ajtóra, lávta, hogy az egész család megrökönyödve bámul utána. H

úsz éve lesz lassan, hogy nem fordult meg a falufában, és húsz éve annak, hogy nem látta szülei házát. Nem is törődött vele. Most itt ül vadidegen ember vadidegen emberek körében. A villanyláng közömbös fehér fényt vet az arcukra. Hol közömbös, hol csodálkozó szemmel nézik. Ugyan ki ez az éfszakából jött Idegen? A férfi kopaszodó, köpcös hivatalnok féle. Nyilvánvaló, hogy ő a család /e/e. Mellette jobbról ül a felesége. Véznácska, gyenge teremtés. Harmatoson kék a szeme, mintha már a következő pillanatban el akarná sírni magát. Hafáról nem lehet megállapítani, szőke-e vagy ősz már? Arca mint a megsárgult papíros. Hallgat. Némán figyel. Az asztalon nyugvó keze, egy-egy ujja olykor idegesen megrándul. Hanem a lányuk. Elet parázslik benne. A szeme sötéten tüzel. Az apjának van ilyen szeme, csakhogy az álmos és tompa fényű, mint a megkopott bútorlap. Nem fiatalka már ez a leány, túlvan a huszonötön, vagy már harminc felé járhat. Ki tudla? Tiszta és egészséges. Barnapiros és fehér a bőre. Es a ruhája ts barna, piros és fehér, s alatta erőteljesen duzzad a melle. Békességesnek, erősnek, szépnek találja, s épp azért valami furcsa gyámoltalanság vesz erőt rajta. Ismert a tükörből a saját arcát. Tudja, hogy barázdált, cserzett, fekete, mint a kéményseprő arca. Hányatott élete miatt valahogy züllöttnek érzi magát ebben a szép tiszta környezetben. Első meghatódottsága, mely erőt vett rajta, amikor átlépte a szülőt ház küszöbét, hirtelen elmúlt, most már idegennek érzi magát itt, és maga se tudja pontosan, minek jött ide. Mi köze ehhez a férfihez, aki Gustáv Vilimnek mondja magát, és mi köze a sápadt asszonyhoz meg a lányához? Hirtelen elakadt fejében a saját útja céltalanságát latolgató gondolatsor. Hogyne volna köze hozzájuk, hiszen az ő házában, a szülei házában élnek. Mit keresnek itt! Hogy kerültek ide? Semmi keresni valójuk a házban. A férfi tompa fényű, fáradt tekintete megpihent az arcán. — Nem értem, Halász úr, kicsoda és mit kíván? — a szeme valóban értetlenséget fejezett kt, de a látogatóban hirtelen Indulat lobbant, olyannyira, hogy nem is vette észre, milyen nevetséges rossz kiejtéssel beszéli Vilim a magyar nyelvet, így azt se vette észre, hogy Igyekezete tulajdonképpen udvariasságnak számít, mivel magyarul szólalt meg, mint az éjszakából jött vendég. — Hiszen megmondtam már a bemutatkozásnál. Halász Gábor vagyok, az elhunyt Halász Gábor és Halász Mária fia. Ez a ház az én örökségem. Erősen megnyomta az utolsó mondatot, utána elmosolyodott, de úgy hatott ez a mosoly, mint egy farkasvtcsorgás, és a sápadt asszony még sápadtabb lett. A férfi megnyugtató pillantást vetett a feleségére, de az 0 homloka is ráncba futott, és kételkedő, kérdő szeme rámeredt. — Tehát magáé a ház, és most lakbért követel? Halász Gábor meghökkent. Nem gondolt ö lakbérre, mikor Ostraván vonatra ült, hogy hazautazzon. Bábi Tibor Egyszerűen akadt néhány szabad napja, és őt megrohanta a szomorúság és a vágy, hogy lássa a faluját, apja, anyja sírfát, és szülei házát, amellyel csaknem két évtizeden át nem törődött. A férfi hangja zavarta meg tűnődésében. — Valami tévedés lesz a dologban, mert én fizetek lakbért. A Járási Házkezelőségnek. — Nem lakbér kell nekem. Enr.. én ... Hazajöttem, — mondta tétován és körülnézett a konyhában, ahol fogadták és leültették. — Hazafött? — csodálkozott a férfi. — Hiszen mi lakunk ttt ebben a házban. — Azt látom. De miért laknak Itt? Hiszen mondtam már, hogy az én házam. Az asszony most felkelt, odament a konyhakredenchez és bágyadt kezével sokáig matatott egy mártásos tálban. Halász Gábor meghallotta az ujjai alatt keletkező, sustorgó hangokat. Tudta, hogy valami iratok közt kutat. Az asszony végre megtalálta, amit keresett. Négyrét összehajtott okmány volt. Odajött vele az asztalhoz, leült és kiteregette. — Nézze, a lakáskiutalás. Halász Gábor szótlanul rámeredt. Semmi kétség, az ő házával a nemzeti bizottság rendelkezett. Neki ntncs semmi követelni valója ezektől az emberektől, s ha van, legfeljebb a hivataloktól. Ismét a férfi szólalt meg: — Öt évvel ezelőtt jöttem ide a faluba, könyvelőnek az Állami Gazdaságba. A házban előttem valami Menyhérték laktak. Ök építkeztek, és a nemzeti bt-