Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1969-05-04 / 18.szám, Vasárnapi Új Szó
Mágneses rácsok PETRÖCI BÁLINT PRÓZAJA ÉS ÚJ KÖNYVE Qályája első éveiben a ' riporterként jeleskedő Petrőci Bálint szépprózájában is fellelhettük a társadalom problémái iránt fogékony, jő szemű újságíró erősségeit és gyengéit. Az flzemekben, bányákban és az építkezéseiken járó riporteríró élenjáró dolgozókról, munkáshősökről hozott híradást, s bemutatkozó kötetében, az 1953-ban megjelent Megbékélt emberek-ben, a társadalmi hasznosság elvének követése lényegesen fontosabb volt az esztétikai követelményeknél, bár — és ezt Petrőci javára írhatjuk — akkori legjobb írásában, az Érés-ben — letett az akkori ábrázolás szokott módjáról, és munkafolyamatok szakszerű leírása helyett ifjú hőse, Csontó Rudi cigány legény jellemzésére, belső világának megrajzolására fektette már a hangsúlyt, és ezzel jelezte, hogy lesz ereje kivergődnie a sematizmus hínárjából. Érdeklődéssel figyeltük, hogyan próbál szabadulni a kívülről kapott öszönzések hatásaitól, és a pillanatnyi hasznosság, a társadalmi hatékonyság elve hogyan birkózik benne a maradandó hatású művészi megformálás Igényével. Űj kötete, a Piros virág (1956) még magán viseli az akkori évek kényszerének minden jelét, az Írónál még mindig erősebb az országépítés törekvéseit kincstári optimizmussal szolgáló riporter, de megállapíthattuk ugyanakkor, hogy már nagyobb stiláris készséggel és határozottabb kompozíciós tehetséggel fogalmaz, elbeszéléseinek és karcolatainak szerkezete zártabb, a munkaversenyek és felajánlások helyét elfoglalja az ember, akiről őszinte megértéssel és nagyobb gondossággal próbál vallani. A Piros virág megjelenése után csaknem hét esztendeig hallgatott Petrőci, és első nagyszabású regénye, a Határváros (1963) megjelenése után fel kellett tennem a kérdést, vajon útkeresés és érés okozta a hallgatást, vagy a minden alkotó életében könnyen előadódó, a tehetségtől gyakran független válság? A regény mindkét feltevést igazolta: az érést és útkeresést, de a válságot is. Ä Határváros megjelenése idején lapunk hasábjain rámutathattam arra, hogy Petrőci figyelmet érdemlő nagy feladatot tűzött maga elé, amikor hiteles képet akart adni az itt élő magyarság helytállásáról a magyar ellenforradalom- idején. Ha Petrőci gyorsabban reagál az eseményekre és riportregényével . korábban jelentkezik, olyan időben, amikor az ötvenhatos év eseményei úgyszólván egyetlen nagy, központi témája volt a magyar irodalomnak, feltétlenül jelentősebb hatása lett volna könyvének, mert az akkori élményregények, riportírások áradatában újat hozott: az ellenforradalomnak a magyar határon túli vetülését. A jól megválasztott téma Petrőci fejlődését, izmosodó tehetségét dicsérte, de látnunk kellett azt is, hogy hősei jellemzésében megmutatkoznak a régi gyengék, olykor a túlírás veszélye fenyegeti és a szólamszerűséget sem kerüli el. „Ha jobban rábízná magát a képzeletére, és nem ragaszkodna annyira a riporter szemével meglátott élő alakokhoz, további jelentős lépést tehetne előre írói pályáján" — figyelmeztettem kritikámban, s mintha ez a figyelmeztetés nem lett volna hiábavaló, az utolsó esztendőkben több olyan — kötetben még kiadásra nem került regényrészletet és más írását olvashattam, melyekben legszemélyesebb élményeiről, önmaga éréséről és belső világának válságairól vall elmélyültebben, magvasabb elbeszélői talentummal. Az 1966-ban megjelent Szemtanú című regénye meglepetést jelent — jó, de kedvezőtlen értelemben is. Az élet valóságait kritikus szemmel figyelő, és jelenségeit a szépírás rovására a dokumentumirodalom eszközeivel feltáró író kutatni kezdi a társadalom eresztékei között megbújó rosszat és ártalmasat. Ha nem éreznénk, hogy kísérlete a lélektan dolgában bizonyos eredménnyel Jár, azt kellene hinnünk, hogy a könnyebb ellenállás vonalán elkalandozott, amikor hódolója lett a ma annyira divatos bűnügyi-lélektani regény formájának. Vajon rendelkezik-e • Petrőci azokkal a sajátos adottságokkal és ismeretekkel, amelyeket a bűnügyi regények olvasója és kritikusa megkövetel a szerzőtől? Petrőci esetében nincs szó az alvilág ismeretéről, hivatásos bűnözők tetteinek leírásáról, lélektanilag érdekes, bonyolult bűnügyek felderítéséről, ahogy ezt E. E. Kisch prágai Pitavaljában való történetek feltárásával teszi — Petrőci inkább a társadalom elesettjeiről beszél, akik a körülmények kényszerítő hatása révén válnak bűnösökké. Mindettől függetlenül kísérlete nagyobb eredménnyel járna, ha nem hiányozna belőle a Rejtő-regények színessége, szatirikus alaphangja, a cselekmény bonyolításának könnyedsége. Petrőcinek nyilván nem ártott, hogy eltért írásai szokott terrénumától, és társadalomismeretét az „alvilág" felé tágította, meditáló hajlamának is a szokottnál több teret engedélyezett, mégis némi aggállyal figyeljük ezt az elkalandozást a detektív-ízű történetek felé. Aggályomat megerősíti legújabb kötetének, a Mágneses rácsok nak (1968) Sötét pillanat című hosszabb lélegzetű elbeszélése. Találóak itt Petrőci lélektani megfigyelései, a környezetrajz körül sem adódik különösebb hiba, a jellemzés ls eléri régebbi sikeresebb elbeszéléseinek színvonalát, de a bűnügy, amelyet taglal, nem elég érdekes és az egész történet kibontása nélkülözi azt az izgalmat és feszültséget, amely a bűnügyi történetek eminens követelménye. Nem kétséges, hogy a meditáló Petrőci nagyobb hatást ér el és lényegesen többet mond a kötet címadó elbeszélésében. A párbeszédes forma a közbeiktatott levelekkel szerencsés választásnak bizonyul, az Ismétlések nem fárasztanak, nem válnak unalmassá, mert több oldalról világítják meg egy házasság válságát és zsákutcáját. Talán patetikusan tegnapinak tűnik az írás etikai parancsa, mégis örökérvényű: mások boldogsága árán nem vásárolhatjuk meg a magunk boldogságát. A levelek írója boldogtalanságra ítéli el önmagát, mert nem akarja, hogy miatta valaki elkeseredésében a halálba meneküljön. Gyötrelmek, tévelygések és bukások árán jut el ehhez a felismeréshez: „Az ember megszokhatja a kettős életet, a képmutatást a munkában és az emberek között, de amikor igaz érzésekről kell dönenie, nem lehet képmutató!" A töprengő és gyötrődő író ebben a prózájában ért el a legmagasabbra: tisztára a lélektan vonalán halad, társadalmi hátteret nem rajzol a történet mögé, mégis éreztetni tudja a kort mai gondolatvilágával, etikájával és felelősségtudatával. A kötet záróírásában, a Kakastánc-ban Petrőci a prózával elegyített abszurd-drámával kísérletezik. Nem könnyű olvasmány ez a dráma, színrevitele is nehéz, szinte megoldhatatlan feladatok elé állítaná színházunkat, ha bemutatását kísérletként vállalná. Petrőci az abszurd formát alighanem abban a hitben választotta, hogy a személyi kultusz bírálatában az elképesztés és a szatíra torz tükrével a legmessszebbre merészkedhet. Példázata szerint az elmegyógyintézetbe zárt bolondoknál közveszélyesebbek azok, akik hatalmi eszközeikkel megbénítják és elmeháborodottá teszik a tisztafejűeket. Sajnos, a szerző ezt a példázatot — teljesen feleslegesen — túlságosan eltorzítja, túlbonyolítja és tömegfelvonulásokkal megfosztja csattanó életétől és olyan kuszává teszi, hogy nehéz a sokféle szálazó, sokféle magyarázatot sejtető történetet áttekinteni. Hiba ez, mert az abszurd dráma törvényei és követelményei is bizonyos rendet és közérthetőséget követelnek. Kiindulva abból a közismert tételből, hogy a pszichiátrián dolgozó orvosok és ápolók többé-kevésbé maguk is pszichopaták, Petrőci túlságosan elmossa a határvonalat az épeszűek és a háborodottak között. A kézenfekvő mondanivaló — a személyi kultusz torzságainak elítélése — zártabb és sűrítettebb szerkezetet követelt volna; a szerzőnek kerülnie kellett volna az ismétléseket, amelyek retardálják a drámát, visszahúzzák cselekményét és csökkentik feszültségét. Petrőci az abszurditások zsákutcájából úgy próbál kitörni, hogy a helyenként rímelő, szellemes párbeszédből hirtelen leíró és magyarázó prózába vált át és ezzel eleve elvágja drámája színrevitelének lehetőségeit. De minden fogyatékossága és kirívó hibája ellenére is örömmel kell fogadnunk Petrőci elkésettnek tűnő abszurd-dráma kísérletét, mert sejtetni engedi, hogy színpadképes és olvashatóbb drámát is tudna alkotni, ha megtanulja a drámaszerkesztés alapismereteit, és nem meghökkentéssel, a téma fejreállításával, groteszk külsőségekkel próbál napjaink fonákságairól, az egészséges életet gátló kinövéseiről vallani. A Kakastánc mondanivalója szándékában rokonszenves és figyelmet érdemlő: emberibb arculatot kell adnunk életünknek, ám ennek kifejezéséhez és megmutatásához jól foncsorozott, a fonákságokat áttekinthetőbben visszavetítő tükröt kellett volna választania. Petrőci kísérletezik, új utat keres és ezúttal a groteszk és abszurd felé vitte hajlama, hogy önmagát, sajátos egyéni hangját megtalálja. Kívánatos volna, hogy ez az útkeresés kevesebb görcsösséggel és művészi tekintetben bőségesebb eredménnyel járjon. EGRI VIKTOR Koloman Sokol: A gyár előtt (1930) wmmmmm \ • Siqueiros: Proletáranya (olaj) O < co a < CQ < rsi s/» ö I M 00 OO O QĹ S 00 •UJ 2