Új Szó, 1969. május (22. évfolyam, 102-126. szám)

1969-05-18 / 20. szám, Vasárnapi Új Szó

így szórakozunk — 3. oldal • Határmenti történetek — 4. oldal • Egy kisváros nagy sikere — 5. oldal # A szociometria az ember barátja — a népgazdaság segítőtársa — 6. oldal © Meddig még? — 7, oldal Ä Látogatóban Jakoby Gyulánál — 8. oldal • Bárány Tamás: Baráti látogatás — 10. oldal • Stefan Heym: Szabad verseny — 11. oldal • Filmvilág — 13. oldal Család — otthon — 16. oldal • Érdekességek a világsajtóból — 18. oldal # Humor — 19. oldal # Rejtvények -—23. oldal. és a legjobb akarattal sem nevezhető célravezetőnek. A baj tehát ott kezdődik, hogy a zöldség, a gyümölcs a termelőtől nem kerül el idejében és közvetlenül a fogyasztóhoz. A városi ember szidja a szövetkezeteket: Miért nem termelnek többet. A szövetkezetekben meg azt mondják: — Kár a gőzért, ha a kutyának sem kell a zöldség. Am ennek a bűvös körnek csak nem akar vége szakadni. Talán megdöbbentően hat, de igar, hogy az utóbbi években vagonszámra ment tönkre egyes szövetkezetekben a zöldség, a gyümölcs. Azt mondtam, hogy egyes szövetkezetekben. Tehát nem mindegyikben. A nyárasdi, vagy a vásárvámosi szövetkezetben azt hallottam; náluk mindennek akad gazdája. Igen, Vásárvámos gyümölcstárolót épített, amelyben tavaszig is kibírja a gyümölcs, a nyárasdiak viszont más úton-módon találták meg a módját annak, hogy a zöldség eljusson a fogyasztókhoz. Ezek azonban kivételes esetek. A szövetkezetek töbségében ez a kérdés még megoldatlan. Elhangzottak olyan javaslatok is, hogy a tervezést kellene megjavítani, s összhangba hozni az igényeket a termeléssel. Szerződést kötött a felvásárló vállalat a szövetkezetekkel. Ezek a szerződések azonban nagyon óvatosak voltak, nem vették számításba a termelés fokozatos növekedését. Ha a leszerződött mennyiséget át is vették, a fölösleg, a többlet a szövetkezetek nyakán maradt. A konzervgyárak sem voltak képesek megbirkózni vele. Követelményként vetődött fel tehát a feldolgozóüzemek kérdése. Ma már senki előtt sem kétséges, hogy ilyenek kellenek. Ám a konzervgyárakat nem lehet a szögről leakasztani. Évekbe telik míg felépülnek. Marad tehát a harmadik lehetőség, hogy a szövetkezetek maguk is keressék az értékesítés lehetőségeit. Annál is inkább, mivel ma már nem „bűn", sőt szükségelt igény, hogy a szövetkezetek termékeikkel önállóan is jelentkezzenek a piacon, illetve a kereskedelmi hálózatban. A szövetkezetek vezetői részéről számtalanszor elhangzott már a megjegyzés: - Csak ne kötnék meg a kezünket, majd mi tudnánk . . . Most tehát csakugyan adva van a lehetőség. A szövetkezetek a fő terményeken kívül - gabonafélék, vetőmag, dohány, cukorrépa — a szerződéses eladás teljesítése után a fölösleggel szabadon rendelkeznek. Ez azt jelenti, hogy vagy feldolgozva — ahol erre lehetőség van — vagy természetes állapotban értékesíthetik. Termékeiknek, illetve terményeiknek a helyi igények kielégítésén túl, másutt is kereshetnek piacot. Ez viszont - ha szokatlanul hangzik is - megkívánja, hogy a termelőmunka mellett a szövetkezetekben a kereskedői szelllem is érvényesüljön. Valahogy úgy, ahogyan a nyárasdiak és néhány szövetkezet már eddig is csinálta. Ezt a gondolatot azért vetettem éppen mast fel, mivel előreláthatólag az idén is jó esztendőnek nézünk elébe. Nem ártana tehát, ha a szövetkezetek a járási társulások segítségével már most gondolnának arra, hogy a múlt évek hibái meg ne ismétlődjenek, a lehetőség — habár elég szerény — ne maradjon kihasználhatalan. De ez már a szövetkezetek vezetőin is múlik, hogy ezt, a harmadik lehetőséget mennyire teszik majd magukévá. SZARKA ISTVÁN SZLOVÁKIA KOMMUNISTA PARTJA KÖZPONTI BIZOTTSÁGÁNAK NAPILAP' Az egyik járási értekezlet után huzamosabb ideig elbeszélgettem Kalmár Jánossal, o dióförgepatonyi szövetkezet munkaérdemrendes elnökével. Többek között kijelentette: Furcsa világ ez a miénk. A gyűlésen — hiszen hallottad — arról beszélgettünk, hogyan tudnánk fokozni a termelést, otthon meg vár a gond, mit kezdjek a zöldséggel és a gyümölccsel. Azt mondom, ma már ott tartunk: baj, ha nem terem a határ, de az is baj, ha látszatja van a parasztember munkájának. Azóta ezzel a kérdéssel különböző helyeken s megfogalmazásban már számtalanszor találkoztam. Magas színtű értekezleteken is komoly vita tárgya volt. A parasztember termel, törekszik, fáradozik, bízva, bizakodva, sokszor az éjszakát is nappallá téve, hogy minél többet kihozzon a földből, és aztán egyszercsak kiderül, hogy munkájának gyümölcse nem kell a társadalomnak. Nem is következtethet másra abból, ha a felvásárlók csak fitymálva turkálják keze munkájának gyümölcsét, és a végén át sem veszik, mondván: nincs rá vevő. Úgy hangzik ez számára, mintha ebben az országban a zöldségesboltok és a piaci asztalok roskadoznának a zöldségtől. Igen ám, de jómaga is hamarosan rájön, hogy ez nincs így. Nemcsak a városban, hanem a falvakon is kevés a friss zöldség. A városi ember a tanúm rá, hogy a legjobb esztendőkben sem dúskálunk friss olcsó zöldségben. Hogy lehet az, hogy a szövetkezet vezetőinek meg naphosszat fő a fejük, mi lesz a zöldséggel, a paprikával, káposztával, és paradicsommal, vagy barackkal? Hát nem furcsa helyzet? Kinek jó ez, kinek lehet ez érdeke? A termelőnek nem. A szövetkezetek nem azért termelnek, hogy az áru a nyakukon maradjon. Ök értékesíteni, pénzzé tenni szeretnék. A fogyasztóé? Nem, hiszen a legnagyobb nyárban is drága pénzért - sok esetben - csak gyenge minőségű árut kap. Az államé? Azt sem hiszem, a felvásárlási és fogyasztási ár közötti különbözet tetemes részét a közbeeső szervek, a szállítás, a raktározás stb. emészti föl. Drága munka ez így, drága