Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-03 / 79 szám, csütörtök

A korszerűség parancsa VITA A SZÍNHÁZRÓL SZÜLÖK, N E V E LŐ K FÓR U M A Kérdez a gyerek Közel hét esztendeje csak mint néző figyelem és bírálom a kissé szivemhez nőtt MATESZ munkáját, eddig csupán „házi használatra." Most azonban, hogy Konrád József vitaválaszában viszontláttam következetes alogizmusát, sorompóba kell állnom, mert régi meggyőződésem, hogy a logika negálásából nem születhet reális emberábrázolás, ami a színháznak korok múlását álló, tehát mindig korszerű tartalma. Fónod Zoltánnal nem szállhatok vitába, mert egyetértek vele abban, hogv az „izgalmas, mai" színházat az eddigi művészi vezetéstől kéri számon. Érthető, hogy Konrád József, aki éveken át, még legutóbb ls a MATESZ művészi felelőse volt és ugyanakkor számos rendezésével is rányomta kézjegyét a színház Játékstílusára, erre ér.-, zékenyen válaszol, hogy a bírálatot summásan visszautasítsa. A vitaindító Fónod Zoltán elsőnek a MATESZ műsorpolltikáját marasztalja el abban, hogy csak klasszikus darabokat játszik, vagyis: „ ... menekül a maiság elől". Ezt a kétségtelen tényt akarja igazolni Konrád József, egy Vámos Lászlótól vett idézettel tanúsítva, hogy „ ... a vllágszínjátszás tendenciája ... ma a realizmus", ez, „egyfelől", eredményezi a „visszatérést a nagy realistáikhoz, a mit-ről a hogyan-ra tett hangsúlyt". Úgy értsük: a MATESZ a maiság követelményének azzal tesz eleget, hogy szintén visszatért a drámaírás nagy realistáihoz? Csakhogy ez logikai rövidzárlat, mert az Idézett rendező a színjátszás realizmusáról és realistáiról beszél, s ezért teszi a hangsúlyt a stílusra, a hogyanra. (SztanyiszlavszJcij redivivus?) A mit-ről, darabokról, szerzőkről a „másfelől" utáni szakaszban mond véleményt, hogy megállapítsa: „Mai drámairodalom nélkül sehol sincsen színház"l (javasolom meghívását Komáromba.] Az idézet logikus gondolatfűzése a „hogyan" dolgában is ellentmond az idéző logikájának és ezért Igen hasznos. De egyelőre maradjunk annál, hogy „mit" játszik a színház és főként: miért? El kell ismerni, hogy Konrád József elég őszintén vall arról, hogy a színháznak gondjai vannak a látogatottság miatt, s ezért tűzi sorozatosan műsorára a régi, untig lejátszott magyar sikerdarabokat, mert a közönséggel való „találkozás nagyobb felületének elérését tűzte ki" céljául. Az alibizmustól eltekintve, igen jól és népszerűen hangsó ugyan a további hivatkozás a „nemzeti öntudat fejlesztése" és a „haladó hagyományok ápolása" korszerűségére, ez azonban két komoly veszélyt hordoz magában: Egyfelől a klasszikus magyar színmüvek kincses korsója sem feneketlen, s ha egyszer kiürül, vajon mit fog a MATESZ ápolni? Kezdi elölről felújításokkal, mint a „Néma levente" és az „Ének a romok felett" mélyhűtéses felújításai voltak? (Ezenkívül, a hogyan nak ls vannak magyar hagyományai, nagy realistái, akik ápolásra várnak, pl. Hevesi Sándor, aki az üresen kongó, lélektelen színpadi beszédet reformálta.) Másfelől, a domlnálóan nemzeti repertoárra szűkített műsorpolltíka elkerülhetetlenül szeparatizmushoz és provincializmushoz vezet, aminek aztán végképp semmi köze a korszerűséghez. — Látni kell, hogy a műszaki forradalom nemcsak a gazdasági Integrációt gyorsltja, hanem a világméretekben végbemenő, haladó kulturális Integrációt is. Ez ls a világtendenciához, a realizmushoz tartozik, ami nem annyira stílus, mint inkább: állásfoglalási Ezzel kapcsolatban szabadjon neke^i ls tekintélyre hivatkoznom, nem kisebbre, mint Ernst Fischerre, a kiváló osztrák marxista esztétára, aki abből tad-il ki, hogy a huszadik század művészetében az új tartalmat a munkásosztály Jelenít, azért a polgári művészetbea nem a stílus, a forma, hanem a tartalom megújítása jelent szinte megoldhatatlan problémát (Innen, szerintem, az új tartalommal küszködő nyugati Irányzatok: az antiregény, antidráma és az abszurd-színház is; mindegyikben ott kísért a kafkai „mögöttes világ" a magányosság, a kiúttalanság, a világ abszurditásának és minden erőfeszítés hiábavalóságának élménye.) így jut el Fischer ahhoz a kérdéshez: magatartáse a realizmus vagy stílus? — melyre így felel: „A realizmus kitágított fogalma magába foglal minden művészetet és irodalmat, amely elismeri az objektív valóságot, és annak ábrázolásán fáradozik a legkülönbözőbb eszközökkel és a legkülönbözőbb stílusokkal." A művészi magatartást hangsúlyozza és ismét leszögezi: „Sok útra, formára, kísérletre van szükségünk, hogy kialakíthassunk egy mélységesen gazdag és humánus művészetet, az új valóság új nyelvét." — Ogy vélem, az új valóság humánumának a MATESZ sem fordíthat hátat! Ennyi talán elég is a „mi"ről, arról, hogy — Konrád J. szerint — „katasztrófapolitika volna ... torkaszakadtából kiabálni olyan gyanús dolgokról, mint a mai ember Izgalma és ritmusa". De nézzük most a színrevitel formai oldalát: „a hogyan-ra tett hangsúlyt". Vámos László szerint, ez eredményezi azt, hogy „az előadás kohéziójában összeolvad analfabéta és professzor." Arról ls vall, hogy milyen ez a varázslatos forma, amely íme egyből eltünteti az „ezerarcú", a maradi és „korszerű néző" vélt problémáját: „A stílust itt nem a külsőségek" szabják meg, mondja. Konrád József viszont éppen a külső feltételek, a korszerű színházépület, a korstílusnak megfelelő színpadtér hiányát fájlalja, másrészt pedig a „nem korszerűtlen köntösbe bujtatott" rendezéseire utalt. Tehát csupa külsőségben keresi és véli megtalálni a forma korszerűségét. (Rendezéseiben is a vizuálisra helyezett műgond, a „köntös" van túlsúlyban.) A logika azonban ismét mást követel. Igaz ugyan, hogy a színház auditív-vizuális művészet, de vizuális hatása alárendelt, már csak azért is, mert intenzitása nem folyamatos. (U. 1. ez a hatás háttérbe kerül, mihelyt a nézőből „hallgató" lesz, mihelyt a szóbeli cselekmény elsődleges hatása, az emocionális hatás alá kerül, — ha van ilyen!) A nézőre gyakorolt hatás legfőbb eszköze mindig a színészi szó volt és marad. Ez szabja meg a közérthetőség fokát, a „kohéziót", ami viszont — ismét Vámos szerint — „a valósághoz, a mű tendenciájához való viszony", vagyis a mű gondolatának adekvát kifejezése szóbeli cselekvéssel, mivel — Marx szavaival — a gondolat nem szakadhat el a szótól. Nem vitás, hogy a zene a beszédből keletkezett, formája szintén auditív, s ezért a színészi szó a zenével rokonul. Kulturális • Alfonso Letto olasz író a „Stockholmi lány" című drámáját a közelmúltban mutatta be a párizsi Oeuvre színház. • Kairó alapításának ezredik évfordulóját ünneplik a nyáron. Ebből az alkalomból nemzetközi színházi fesztivált ls rendeznek, a többi között a moszkvai Bolso] Balett, a londoni Royal Balett és a párizsi Comedie Frangaise vendégfelléptével. • Carlos Baker, a princetoni egyetem irodalomtanára hétévi munka után befejezte a Life Story (Élettörténetl című. Ernest Hemingway-ről szóló könyvét. A 750 oldalas monográfia 100 fényképet ls tartalmaz, amelyNemhiába mondja Gogol, hogy „a szavak kifejezte lelki és szívbéli zene sokkal változatosabb a zenei hangoknál". Ennek a „zenének" kiművelése a rendezés legnehezebb része. Érzékeny zenei hallást, emocionális képzelőerőt, valamint színészpedagógiai ós pszichológiai adottságot, no meg — a mű tendenciájának feltáráséhoz — szigorú logikát igényel a rendezőtől. Ezekből áll össze az előadások magas hőfoka, a „forró színházi est", ami föltámasztja a „holt lelkeket" és a mai darabokra is telt házat vonz, egyúttal az együttest is egybekovácsolja a színházzal. Mindez, persze, homlokegyenest ellentmond Brecht sokat vitatott, annak idején forradalmasító „kísérletének", a drámaisággal ellentétes „epikusszínház" nak. Brecht a nézőt, az emóciók közvetítő hatásának kiiktatásával színpadrólnézőtérről, közvetlenül akarta gondolkodásra, ítéletalkotásra serkenteni. Brechttől lehet és kell is tanulni, azonban külsején kívül netán emócloellenes elméletét, csak részben is, követni, szolgálhat önigazulásul egy hiányérzet kompenzálására, de koncepciónak végképp nem korszerű. (U. i. később maga Brecht is levetkőzte és szószerint megcáfolta, s ezzel visszahelyezte az emóciót elsődleges színpadi funkciójába.) Mit tartok a legfontosabbnak a hazai magyar drámaírás szempontjából? Csak annyit, hogy íróink ftöbbes számban) írjanak drámákat is. Az igényes műfaj nehézségei miért nem serkentik becsvágyukat? A színháznak erkölcsi kötelessége a mércét megütő új művek színrevitele, de az íróknak is van erkölcsi kötelességük a színházzal szemben. A meg nem írt darabokat nem lehet számonkérni a színháztól. Pár szót még a színlkrítikáról, ami szintén művészet, de, szerintem, nem a kételkedés művészete, ahogy Dávid Teréz határozta meg. A kételkedő színíkritikát eddig úgy ismertük, hogy az, a saját kételyei miatt, előbb kitapogatja a „közvéleményt", s csak azután mond a köznek véleményt. Szkepszisnek a még ismeretlennel, a változóval szemben van helye. Az utolsó függöny azonban egy immár másíthatatlan, egyszeri alkotást ad át a múltnak. (Már csak hatása rezonál a nézőben, a gondolatot az értelemhez közvetítő hatás, vagy ennek hiánya.) A befejezett mű bírálatához pedig esztétikailag és „színházszakmaiig" fundált biztos kritikai meglátás (és hallás) kell. Mivel pedig művészet: tehetség is, valamiféle „röntgenszem", amely átvilágítja azt, amit a színpad mutat és meglátja mögötte, egyidejűleg, azt a „másik" előadást, amit biztos meglátással hiányol. A hiányokat pedig, — (ha nincsenek: jó az előadási — nem engedi el sem atyjafiának, sem szeretőjének, mert semmivel sem árthat jobban a színháznak, mint a középszerűség „Jószándékú" dicséretével, amit rendező és színész mindig elfogad és a továbbiakban mércének tekint. Azt hiszem, a MATESZ-nek nincs ilyen kritikája, mert ha volna csak egy képviselője is, már hozzászólt volna a vitához. FELLEGI ISTVÁN hírek nek java része most először lát napvilágot. Baker az özvegy, Mary Hemingway Jóváhagyásával dolgozott és nagy munkát végzett. Elolvasta Hemingway háromezer oldalnyi, egy manhattani bank széfjében őrzött kiadatlan kéziratát. Kisregényeket, novellákat, sőt még verseket ls talált. Baker véleménye szerint legfeljebb egy kisregény és néhány novella közölhető, a többi kiérleletlen vázlat. • 1969-BEN emlékeznek meg világszerte Rembrandt halálának 300. évfordulójáról. A legnagyobb kiállítást Amszterdamban, a Rijksmuseumban nvltlák ebből az alkalomból, de az ameIgen, kérdez, méghozzá sokat és sokszor. Nem kell ezen különösebben csodálkozni, mert nyiladozó értelme mai sokrétű életünkben száz és száz olyan Jelenséggel, megnyilvánulással találkozik, amellyel nem tud mit kezdeni, a megértésükhöz szükséges műveltség ós tapasztalat hiányában — ahogy mondani szokás — nem tudja hová tegye. Kihez fordulhat ilyenkor tanácsért, magyarázatért, ha nem édesanyjához, édesapjához. Olvasóink közül minden bizonnyal sokan emlékeznek még arra a bűbájos slágerre, amely így kezdődött: „Apu, hogy megy be az a nagy elefánt az oroszlán barlangjába". Hát szóval nem volt egyszerű a slágerben felvetett kérdésekre se választ adni, megmagyarázni, hogy az elefántot nem hívja meg teára az oroszlán, mert az állatok királya egyáltalán nem is fogyaszt teát és így tovább. Szóval a gyerek kérdez. Makacsul és kitartóan. Sok szülőt, nevelőt — főleg ha éppen rosszkedvűek vagy komoly problémáik vannak — ez Idegesít. Vannak, akik azt mondják, mi is voltunk gyerekek és nem kérdeztünk ennyit. Ez lehet, hogy igaz, bár ki tudja ... talán mi is kérdezősködtünk, csak már nem emlékszünk rá. Tény azonban az is, hogy az utóbbi 20—30 év alatt többet változott a világ, mint régen 100—200 év alatt. Az évek folyamán gyakran kerül sor űrrepülésre, szívátültetésre, a televízió — amelyet a gyerek is néz — a technika újabb és újabb csodáit mutatja be. Látja a képernyőn az óránként 240 kilométeres sebességgel száguldó japán expresszvonatokat és a 2500 kilométeres sebességgel repülő szuperszónikus utasszállítógépeket. S az általános iskola negyedik vagy ötödik osztályos tanulója — nem is szólva a kisebbekről — hogyan értené meg ezeket a bonyolult dolgokat? I Előfordulnak olyan esetek is, hogy a gyermek felelőtlen, trágár szavakat hangoztató egyénekkel is találkozik és nagyon sok helyen megnézi a tévé nem a gyerekeknek szánt, pikáns adásait ls. Ezért aztán a sok kérdés. A válaszadás pedig nem mindig egyszerű. A munkából fáradtan hazatérő és odahaza a második műszakot megkezdő édesanya pl. mit válaszoljon kislányának arra a kérdésre, igaz-e, hogy a szomszédéknak kisgyermekük született és vajon a szomszéd néni tud-e már róla? Az egyik szülő egyszer a gyerek kérdésére nem adott választ, hanem kizavarta a 8 éves kisfiút a konyhából azzal a megjegyzéssel: Hagyj békén, most nem érek rá! Amikor a gyerek kiment, bosszúsan legyintve ennyit mondott: az ember egész nap akár mást se tehetne, csak a kérdéseire válaszolhatna! Mert ne higgye, hogy a válasszal beérte volna! Kérdezett volna újra, így pedig nyugtom van tőle! Hallottam már olyasmit is, hogy Ingerülten, foghegyről, „tessék-lássék" alapon felületes választ adtak a gyereknek. Ezek után felmerül a kérdés, hogyan is csináljuk? A mai élettempó sok esetben kiútnélküliséggel fenyegető buktatóitól rikai kiállítások rendezői sem maradnak el európai társaik mögött. Kiadják Horst Kari Gerson professzor teljes Rembrandt-katalógusát, amely 450 művet Ismer el a Mester alkotásaként. Kurth Bauch profeszszor 1967-ben még 550 Rembrandt-műről Irt, Abraham Bredlns 1942-ben 620-ról. W. R. Valentiner 1923-ban hétszázról. Miért csökken Ilyen gyorsan az eredetinek mondható Rembrandt-alkotások száma? A művek ldentlfikálásánál használt technikai módszerek gyors tökéletesedése magyarázza szakemberek szerint ezt a „csökkenő" tendenciát. Egyre több „eredeti" Rembrandt-műről derűi kl, hogy zseniális — hamisítvány. csak az átgondolt, tervszerű élet? mód ment meg bennünket. Tud< nunk kell, mikor mit csináljunk, mivel foglalkozzunk. Ebből az „órarendből"" természetesen nem maradhat ki a gyerek sem. Elengedhetetlenül szükséges, hogy számára is legyen időnk. Legjobb úgy „kalkulálni", hogy késő délután vagy kora este foglalkozzunk a gyerekkel. Addigra már megírta, Illetve megtanulta a leckéjét, ezt is ellenőrizhetjük és Ilyenkor az egyéb közös foglalkozások mellett a kérdésekre is válaszolhatunk. Ezt az időpontot szánjuk csak a gyereknek és Így kérdései, kíváncsiskodása, ilyen vagy olyan kívánsága nem válik számunkra terhessé. Mert, ha pl. az édesanya tésztát metél és közben a forrni készülő tejre is figyel, az apa pedig — tegyük fel, hogy tanár — a diákok dolgozatait javftja, ilyenkor valóban nehéz megválaszolni a gyerek nonstopszerűen feltett kérdéseit: miért nem tudja a Mackó az egyszeregyet, miért nem szabad megfogni a tüzeskarikát, miért fúj a szél, ha meg nem fúj, akkor miért nem fúj? Idegeskedéssel, ingerültséggel nem sokra megyünk, mert ez nemcsak egészségünknek, hanem a család kohéziójának is árthat. A gyereket rá kell szoktatni arra, hogy majd eljön az ő ideje is, várjon a sorára és akkor majd kap választ a kérdéseire. A gyerek megszokja — ha nem is egyik napról a másikra — ezt a házirendet ós nem zaklatja napközben a szüleit. Természetesen ezt a módszert csak a nagyobb, főleg már iskolaköteles gyermekek esetében alkalmazhatjuk, ök már egyrészt az iskolában is megszokják a rendet, másrészt — szellemileg elég érettek ahhoz, hogy ne zaklassák lépten-nyomon szüleiket. De mit tegyünk a kicsinyekkel? Erre a kérdésre nem könnyű válaszolni. Egy azonban bizonyos, hogy ők is rendelkeznek alkalmazkodási képességgel és ha nem is egyik napról a másikra, de megtanulják, ha. anyuka főz, vagy a vendégekkel foglalkozik, nem szabad öt kérdésekkel zaklatni. Az ő esetükben igen bevált az úgynevezett „elterelő módszer" is. Ha túl sokat kérdeznek, a szülő válaszolás helyett elmondhat a gyereknek egy olyan történetet vagy eseményt, amely érdekli őt, a figyelmét „átprogramozza" és megfeledkezik a nyűgös kérdezősködésről. A nevelésben — és ehhez szervesen kapcsolódik a kérdező gyerek és a szülő ebben az írásban felvetett problémája is — igen fontos szerepet játszik a rendszeresség és következetesség, amelynek azonban van egy rendkívül fontos törvényszerűsége: ha csak egy mód van rá, ne Szegjük meg! Ha a gyerek biztosan tudja, hogy az ő ideje is eljön, s délután vagy estefelé kérdezhet, már várja az órát és nagy csalódást okozna számára, ha a vele való foglalkozás más program miatt elmaradna. Az elmondottak kapcsán felvetődik egy másik probléma is: hogyan válaszoljunk a gyerek kérdéseire. Ez sok tényezőtől, de mindenekelőtt a feltett kérdés tartalmától, a gyerek életkorától és lelki alkatától függ. Csacsi kérdésre (miért nincs meleg cipője a cicának és nem fázik-e a lába, ha a hóban futkos) válaszolhatunk tréfásan, meseszerűen is. A legfontosabb azonban a válaszadás. Mert ha azt mondjuk: buta vagy, hagyt békén, ez idővel a gyerekben kisebbrendűségi érzést fejleszt het ki és rosszuleső megkülönböztetést érez magával szemben a család keretein belül. Ne haragudjunk a gyerekre, ha kérdez. Bennünket se „készen hoztak a világra", mi is kérdeztünk, olvastunk, tanultunk, mire tudásunk mai szintjét elértük. De viszont azt ne engedjük meg a gyereknek, hogy lépten-nyomon „nyaggasson" bennünket azzal a már említett „Apu, hogy megy be"-stílussal! KOMLÖSI LAJOS