Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-20 / 16 . szám, Vasárnapi Új Szó

PAPOK EGYMÁS KÖZT — Igaz, hogy te is aláírtad a papok házasságáról szóló kiáltványt? • — Igaz. — Miért? — Mert úgy akarok élni, mint a többi férfi. — 0, ó, hiszen tudjuk, hogy aram bocsá', szeretőt tartasz. — lói tudjátok. De azt akarom, hogy feleségem is legyen, mint a többi férfinak. ANYAKÖNYVVEZETŐNÉL — Hatodik gyermek ugyanattól a férfitól I Kedves hölgyem, hát mért nem megy férjhez houá? -Ugyan kérem, anyakönyvvezető úri Ahhoz a részeges gazemberhez? Régi figurák — új viccek ARISZTID Arisztid a Duna-parton sétál jeleségével. Egyik ja alatt egy virgonc verebecske ráejti névjegyét a grófnő bundájára. A grófnő, hogy eltávolíthassa a feltűnő pettyet, odafordul a férjéhez: — Ahisztid, van magánál papihos? — Papihos az van, de nem tudok a vehéb után höpülni. PISTIKE A tanító megkérdi: — Mondjátok meg nekem, mi a gerincoszlop? Mire Pistike jelentkezik: — A gerincoszlop a hasüreg mögött elhelyezkedő oszlop, melynek egyik végén ül a fej, a másik végén ülünk mi. - Ottó, nem vagy a stadionban! <i i M mber? A MOZIBAN jólöltözött leány lép a jegypénztárhoz és így szól: — Tessék mondani, lehet még a mostani előadásra jegyet kapni? — Igen kérem, melyik sorba kéri? A leány egy ideig tanácstalanul néz köriil, majd hirtelen felcsillan a szeme: — Ha lehet, oda a két katona közé, akik éppen most mentek be a terembei TIRANAI PÁRBESZÉD... — Te Mehmed, igaz, hogy kiléptünk a Varsói Szerződés tagállamai közül? — Ki bizony. — És mi lesz velünk, ha magunkra maradunk? — Magunkra maradunk? A kínaiak meg mi hétszázegy és fél millióan vagyunk, megvédjük egymást. — Éppen most jövök a kozmetikaszalonból .:. — Látom, zárva volt... AZ ŐRMESTER A régi világban az őrmester a tűzoltókészülékről magyaráz az újoncoknak, és végül megkérdezi: — Mi történik, ha a csövön a csap berozsdásodik? Nagy hallgatás. Na, disznók, ha a csövön a csap megrozsdásodik, akkor olunn nnfnnt kantok, hOQu csillagot lát a szemetek. Mwf^í = — Azt hiszem, ezt a birót már nyugdíjazni kellene! FOGYÓKORÁN Szabóné fogyókúrán tengődik a szanatóriumban. Egy nap nagy csokor virágot kapott barátnőjétől, akinek a következő rövid levéllel válaszolt: „Hálás köszönet a virágokért. Nagyon Ízlettek I" SKÓT VICC Skót ül a körhintán. Fél óra. Egy óra. Két óra. Nem unja meg, mindig újra kezdi. Több járókelő megáll és csodálkozva nézik a skótot. Valaki végül is megkérdi: — Bocsásson meg uram, enynyire szórakoztatja ez önt? — Fenét szórakoztatI A körhintás adósom ötven fonttal, így hajtom be rajta. /\\dy tűnik nekem, hogy meredé(§ m kebb lépcsőket építenek, mint azelőtt. Az emelkedők magasabbak, több van belőlük, vagy mi ' a fene. Talán azért van ez így, mert manapság sokkal messzebb van a második emelet az elsőtől, de azt is észrevettem, hogy nehezebbé válik egyszerre két lépcsőfokra fellépnem. Mostanában már csak egyre vagyok képes. A másik dolog, amire felfigyeltem, az az apró nyomtatás, amit újabban használnak. Az újság egyre messzebb és messzebb távolodik, amikor tartom, és ugyancsak erőltethetem a szemem, hogy láthassam a betűket. A minap is félig ki kellett hátrálnom a telefonfülkéből, hogy le tudjam olvasni a tárcsaszámokat. Nyilvánvalóan nevetséges azt ajánlani, hogy egy magamkorabeli embernek szemüvegre van szüksége, de az egyetlen más megoldás, ami következhet, az, hogy felolvasnak nekem, nem kielégítő, mert manapság az emberek olyan halkan beszélnek, hogy nem valami fól hallom őket. Minden messzebb van, mint azelőtt. Otthonról az állomásig most kétszeres a távolság, s ráadásul odakerült egy jókora domb is, amiről azelőtt nem is tudtam. A vonatok is hamarabb indulnak. Leszoktam arról, hogy futva próbáljak felugorni rájuk, mert mostanában sebesebben indulnak. Többé a menetrendben sem bízhat az ember, s annak sincs értelme, hogy megkérdezz egy kalauzt. Számtalan-' szór érdeklődöm minden egyes út alkalmával, hogy a következő állomáson kell-e kiszállnom, mindig azt jeleli, hogy nem. Hogy bízhatsz meg ilyen jegykezelőkben? Rendszerint veszem a cókmókomat, a kalapom, a kabátom, és a folyosón állok már néhány megállóval az úticélom előtt, hogy meggyőződjek arról, nem haladok-e túl rajta? Néha már egy előbbi állomáson is kiszállok, hogy kétszeresen is biztos legyek a dolgomban. Valahogy az időjárás is változik. A tél hidegebb, a nyarak meg forróbbak, mint azelőtt. Elmennék innen, ha nem kellene messzire. A hóhányás is nehezebb, és valahányszor kimegyek, sárcipőt kell felvennem, mert mostanában az eső is nedvesebb. A szárazság is sokkal kínzóbb. Minden bizonnyal a mai ablakok miatt. Az emberek is változnak. Sokkal fiatalabbnak tűnnek, mint ifjúkoromCOREY FORD: BEZZEG AZ EN IDŐMBEN! ban. Nemrégiben egy diáktalálkozón vettem részt a volt főiskolámon, ahol 1943-tól végeztem tanulmányaimat, azaz 1933-tól, akarom mondani 1923tól, s egészen megdöbbentem, látva, hogy a mai diákok még jóformán pályások. Ügy tűnt, hogy udvariasabbak, mint az én időmben, néhány egyetemista „uram"-nak szólított, és egyikük megkérdezte, átsegítsem-e az utca másik oldalára. Ami. a velem egykorúakat illeti, ők sokkal Idősebbek, mint én. Felismertem, hogy az én nemzedékem közeledik a középkorúsághoz jszerintem durván meghatározva ez, 21 és 110 Sv között van), és osztálytársaim szamára semmilyen mentség nincs test lelki elgyöngülésüket illetően. Volt szobatársammal akadtam össze egy bárban, s annyira megváltozott, hogy nem ismertem meg. „Kicsit meghíztál, György", mondtam. , „Ezek a mai ételek", felelte. „Ügy tűnik jobban hizlalnák". „Nem innánk meg egy martinit?", kérdeztem. „Észrevetted már, hogy a martini gyengébb, mint valaha?" „Minden más", helyeselt ő. „Még az étel is. Jobban hizlal". „Mikor is láttalak utoljára, György?" kérdeztem. „Bizonyára van egynéhány éve." „Azt hiszem, a választások után", mondta ő. „Mikor vvlt az?" György gondolkodott egy pillanatig. „1921-ben." Rendeltem még két martinit. „Észrevetted, hogy a martini gyengébb, mint valaha volt?", kérdeztem. „Hol vannak már a régi szép időki", mondta. „Emlékszel, beültünk egy kiskocsmába, brandyt rendeltünk, és felcsíptünk néhány könnyű nőcskét. Barátom, ők aztán tudtak ölelni! Az igen!" „Mondd eljárnád még néha a Black Blossom táncot?" „A, nagyon is meghíztam", mondta György. Ügy tűnik, ezek a mai ételek túlságosan hizlalnak." ' ,iTudom", válaszoltam, „épp az imént említetted". „Mondtam vaina?" „Nem innánk még egy martinit?" kérdeztem. „Észrevetted már, hogy nem olyan erős, mint valaha?" „Igen", mondta György, „ezt már kétszer is hallottam tőled." „0. 6" A ma reggeli borotválkozás közben ts szegény öreg Györgyre gondoltam, majd egy pillanatra abbahagyva, saját tükörképemre tekintettem. Ügy látszik, manapság másfajta tükröket készítenek, mint az én időm ben. Ford: ZALABAI ZSIGMOND ár régóta Izgat a probléma: J

mikor jöt rá az emberszabású majom arra, hogy ő már nem majom, hanem Mikor mondta ki ezt a fenséges szót, hogy ember? Mikor és milyen körülmények között jött rá a 920 köbcentis fejévei, hogy ő ember? Őstörténeti kutatásaim során sikerült választ kapnom erre a fontos kérdésre. Az úgy volt, hogy még a pliocén-korszakban, közvetlenül az eljegesedés előtt éK egy völgykatlanban néhány emberszabású majom. Ezek már két lábon jártak, tüzet gerjesztettek, kezdetleges munkaeszközeik is voltak, csak még azt nem tudták, hogy ők már nem majmok, hanem emberek, ha előemberek is, de emberek. Volt közöttük egy lusta, tolvaj, semmirekelő, nőcsábász emberszabású majom, akit Gogőnak szólítottak a társai, ha egyáltalában szóba álltak vele. Gogo sohasem ment vadászni, inkább a fák tetején napozott: nem készített kezdetleges munkaeszközöket, inkább ellopta a többiektől; nem gerjesztett tüzet, megvárta, míg ezt a munkát mások elvégzik helyette, de aztán ő volt az első, aki leült a tűzhöz meleKis ember, de nem ügyetlen ... SZAJNA-PARTON Üreg párocska üldögél a Szajna partján. A nénike idestova nyolcvanesztendős, a bácsika nyolcvanöt. Egyszer csak megszólal reszketeg hangján a bácsika: — Kerek hatvan esztendeje élünk egyiitt, drágám... Azt hiszem, ideje lenne megházasodni. A nénike gyöngéden megsimogatja a bácsit és fejcsóválva mondja: — Ugyan, ugyan, édes öregem ... Kinek kellenénk már mi ketten. gedni. Gogo elcsábította a férfiak legszebb asszonyait, ellopta a télire elrakott mammuthúst, és hazudozásra tanította a törzs gyermekeit. Egy napon a Vének Tanácsa maga elé idézte Gogót, és a fejére olvasta a vádakat. Gogo szívesen elszökött volna, fel a hegy tetejére, ahol számtalan barlang kínált búvóhelyet vagy a másik völgybe, ahonnan a nap kél reggelenként de nem tudott elszökni, mert marcona férfiak őrizték, balról Is, jobbról ls, kezükben husánggal. Szemét lesütve, kezével a talpét vakarva, Illedelmesen állt a Vének Tanácsa előtt, és láthatóan zavarban volt: még nem tudta, mit fog felhozni a mentségére. Miután minden vádat felsoroltak, a legvénebb emberszabású majom a Vének Tanácsából, feltette a kérdést: — Mit tudsz felhozni a védelmedre? S ekkor Gogo felemelte a fejét, kiegyenesedett, mellét kidüllesztette, arcán mosoly virult, é* fennhangon, hogy mindenki hallja, így szólt: — Igazatok van, ó, vének, mindenben igazatok van. Valóban lusta, dologkerülő szoknyabolond, tolvaj, csibész vagyok, de EMBEREK VAGYUNKI Mindnyájan követhetünk el hibákat, mindnyájan tévedhetünk, én is, te ls, ő ls —i EMBEREK VAGYUNKI Nem vagyunk se szentek, se angyalok, nem vagyunk se kőből, se fából, EMBEREK VAGYUNK, teli szenvedéllyekkel, érzelmekkel. Indulatokkal. A szívünk érez, Idegeink' behálózzák esendő testünket, szemünkkel látunk, fülünkkel hallunk, orrunkkal meg tudjuk különböztetni a szagokat, nyelvünkkel az ízeket, két lábon járunk, tüzet csiholunk, munkaeszközöket fabrikálunk... EMBEREK VAGYUNKI Nem emberszabású majmok, se Istenek, se gépek, hanem gyarló EMBEREKI Hát nem látjátok? Nem érzitek? A Vének Tanácsa kórusban kiáltotta: — Igazad van, Gogol Emberek vagyunk! De jó, hogy szóltál! De miért nem mondtad meg előbb? — Most volt itt az ideje — felelte Gogo vigyorogva, boldogan, hogy sikerült kivágnia magát. — Én már rég tudtam — legyintett egy vén —, csak nem akartam mondani. Ne szólj szám, nem fáj fejem, tartja a régi közmondás. — És ez biztos? — gyanakodott az egyik emberszabású majom. — Ez már fix? — Emberek vagyunkl — rikoltották a törzs férfiai, és az aszszonyok velük kiáltoztak örvendezve A tűz és a munkaeszközök felfedezése óta ez volt a legnagyobb felfedezés. Azóta van mire hivatkoznunk szükség esetén, hogy aszongya: — Emberek vagyunk, kérem szépen ... MIKES GYÖRGY