Új Szó, 1969. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1969-04-20 / 16 . szám, Vasárnapi Új Szó

Th omas munzo: IRODALOM, PRÓZA, VERS, KÖLTÉSZET Gyakran mondják, hogy a szavak alapvető, szótári jelentéséhez járuló homályosan érzett érzelmi jelentés aurájának (mintegy mágikus) felidéző erejében van a költészet eltérő természete. Kimutatták, hogy a költészet a tudománytól a kétértelműség szándékos felhasználásában különbözik; a szónak vagy kifejezésnek nemcsak kettős, hanem sokszoros értelme ez, miközben a tudomány arra törekszik, hogy minden egyes olyan szónak vagy jelnek az értelmét, mint amilyen a „plusz" vagy a „háromszög", egyetlen jelentésre szűkítse le, ha lehetséges. (Ezt a célt csak ritkán éri el, leginkább talán a szimbolikus logikában.) A költészet viszont állandóan olyan szavakra és kifejezésekre törekszik, amelyek érzelmi asszociációs sorozatokat indítanak el, ha kitartanak mellettük; olyan képekre, amelyek homályos analógiákat és rejtett szimbólumokat sugallnak, úgy, hogy azok számá-. ra, akik a megértésükhöz szükséges erővel rendelkeznek, sokkal fontosabbak a közvetlen utalásnál, vagy kifejezésjelölésnél. A homályosság és misztifikáció hangsúlyozása romantikus stílus eljárása; a többszörös jelentés azonban valamennyi irodalmi korszakban előfordul. Hatásossága részben azoknak a szavaknak és képeknek a kiválasztásától függ, amelyeket az egyes nyelvekben és kultúrákban különféle asszociációkkal és érzelmekkel töltenek meg; azokkal a sajátos érzelmekkel kell megtöltve lenniük, amiket az ember fel akar idézni, mert könnyen meg nem felelően idézhetőek fel. Ezenkívül megfelelő összefüggésbe kell helyezni őket, mintegy a ktváftt irányba vezetni az asszociációkat. Nincs szükség különleges, „költői" szavakra; a gyakran hasznőltak, mint például a „június" és a „hold" elcsépeltté válnak és elértéktelenednek a gyakori használattól. A költői felidézés alapjául szolgáló kulturális kötelékek múlandóak és hosszabb korszakra nézve kiszámíthatatlanok. Ezért minden költészetre az a sors vár, hogy elveszti varázsát a későbbi időkben, mivel olyan új, jobb vagy rosszabb jelentéseket vesz fel, melyek mélyen különbőznek a költő szándékától. Sajnos, a gyengéd érzelmek különösen hajlamosak arra,, hogy paródiák és komikus asszociációk által menjenek tönkre ... A „vers" kifejezésnek sokféle jelentése van. A költészetben a szavak egyetlen sorára vagy ritmikus sorozatára utal; „ritmikus Írásmű, amely mértékes ritmusban van megkomponálva; ezért költészet." (Webster.) Néha értékelő megkülönböztetésre használjuk, amikor azt mondjuk, hogy „ez igazi költészet, az puszta verselés". Mi nem fogjuk elfogadni ezt az értékelő ellentétet. Azonban Jő megtartani a két kifejezés közti különbséget. A verset a speciális tulajdonságok szűkebb körére vonatkoztatjuk, egyedül a szavaknak és szóhangoknak sorokban és rendszerint versszakokban, mértékkel és rímmel vagy anélkül való elrendezésére utalva, ami a legtöbb költészetre jellemző. A „költészet" ezekután tartalmazhatja ezt és meg valami többet: verses formát plusz egészében véve koncentráltabb, erőteljesebb érzelmi sugalmazásra való törekvést, mint a prózában általában; a gondolatnak és fantáziának a szokásos logikai, gyakorlati és más konvencióktól való erősebb felszabadítását (gyakran részben tudattalan szimbolikus jelentéssel bíró) érzelmi képek használatát és a dikció ezzel kapcsolatban sajátos típusalt. így azutön egy kompozíció lehet „vers" és mégsem „költészet", mint a re'klömvers, amely prózai módon prózai tárggyal foglalkozik. Lehel, egy kompozíció költészet és mégsem vers? (A tanulmány első részét a Vasárnapi Oj Szó előbbi számában közöltük.) Ritkán és kivételes határesetként. Azonban a „verses formát" tágan kell értelmeznünk, hogy magába foglalja Whitman szabálytalan sorait és a modern „szabadverset" is. Ha a kompozíció vagy a részlet koncentrált érzelmi erővel, lelki felszabadulással, költői dlkciőval, bizonyos szóbeli ritmussal rendelkezik és mégis folyamatos prózaként van nyomtatva, akkor „prózai költészetnek" vagy „költői prózának" nevezhetjük. A történelem legtöbb korszakában az érzelmi gondolat és képzelet könnyebben jutott kifejezésre versben vagy ditírambikus énekben. Az ember gyakrabban és fokozatosabban váltogatja a ritmikus és nem ritmikus kifejezésmódot. Manapság mind a verses forma, mind a költői gondolat elavult, mert ez nagyon racionális, tudományos és gyakorlati korszak. Sok jő író annyira kizárólag a prózai formához szokott, hogy soha nem gondol versre átváltani, mégha bizonyos szempontból alkalmasabb is lenne a kifejezett gondolatokhoz. Prózát írnak továbbra ls, mert ez prózai kor, és néha sikerül prózájukat viszonylag költőivé tenniük. A költészet nem áll egyedül abban a művészetek között, hogy az érzelmi koncentrációt, a fantázia felszabadulását és ehhez hasonlókat von maga után. Közös tulajdonságai ezek a zenének, festészetnek és a többi művészetnek. Azonban nem szükséges ezeket megemlíteni a többi művészet meghatározásakor, mert ezek a művészetek könnyebben megkülönböztethetők az ábrázolt tárgy közege, folyamata és típusa stb. fogalmai révén. Itt, ahogy korábban említettük, részletesebben kell elemeznünk az alkotástípusokat, hogy ezen az alapon különböztessük meg az irodalmi művészeteket a szavak használatának másféle módjától. Hát akkor mi a próza? A kifejezésnek ismét többféle elfogadott jelentése van, amelyekből választhatunk ... Ezek a jelentések nagyon különbözőek, de van köztük közös kapcsolat. Két nagy területet határolnak el: az egyik a hétköznapi beszédé; a másik a hétköznapi gondolkodásé és érzésé, a tőrgyilagosság és az érzelemnélküliségé. A próza mint művészet és az irodalom egyik ága bizonyos szempontból e két terület közé esik; legalább is jobban, mint a költészet. De nem egészen, mert néha a költői ritmus és dikció felé tart, vagy az érzelmi fantázia irányába, vagy mindkettő felé. A próza mint művészet és az irodalom művészetének egyik ága, meghatározás szerint, bizonyos mértékig esztétikai hatásra törekszik. Amikor sikerült, akkor nem tompa vagy lapos a nehézkesség és unalmasság értelmében, amely érdektelen részletekkel foglalkozik. A jó prózai történetek vonzzák a figyelmet és gyakran sok izgalmat tartalmaznak; azonban szabály szerint az utóbbira fokozatosan felkészítenek. Nem szakítanak azonnal a mindennapi valósággal, amivel számolunk, amikor költészetet kezdünk olvasni, vagy ami utána következik, nem koncentrálnak érzelmi képekre. Egészében véve, a prózairodalom nagy ttimege kevesebb kísérletet tesz a költészetnél arra, hogy a gondolkodás és kifejezés megszokott racionális és gyakorlati módjaitól eltérjen; hogy átadja magát az „Isteni őrültség" sugallata ama távoli képzeletszárnyalásnak, mit a Pegazus személyesít meg. Mind a költészetben, mind a prózában oly sok és fontos kivétel van. hogy nem húzható köztük éles választóvonal. Komoly tévedés azt hinni, hogy a prózairodalom szükségszerűen „prózai", szenvedélytelen és földhözragadt. Éppen ellenkező végletbe csap át számtalan tündérmesében, misztikus vízióban és heves szenvedélyű történetben. Az „Egyszer volt, hol nem volt" bevezetés arra figyelmeztet minket, hogy ne várjunk józan, hihető valóságot. A próza néha, mint a novellában, rendkívül sűrített és érzelemkeltő. Általánosságban a próza hajlékonyabb és alkalmazkodóbb, mindenféle gondolat- és kifejezéstípushoz alkalmas; ugyanakkor a" költészet hajlik arra, hogy inkább az. érzelmi fantázia területére korlátozza magát. Ha egy verses kompozíció szőszátyárrá, terjengőssé és botladozóvá válik, akkor nem tekintjük költőinek a szó szoros értelmében. A költészet rendszerint nagy erőfeszítéseket tesz az unalmasság, hűvösség és tárgyilagosság elkerülésére, még akkor is, ha tárgyi anyaga lényegében olyan közönséges, mint Burns mezei egere. A próza gyakran szándékosan ilyen, különösen ha a tudomány felé hajlik. Mint közeg, a prózaírás messze túlmegy a prózának mint irodalmi művészetnek a határain és sok olyan szóbeli kifejezést tartalmaz, amely egyáltalán nem tarthat igényt esztétikai vonzóerőre. Mint művészet, a próza csak egyik része az irodalom művészetének; de mint közeget sok más területen is felhasználják. Az irodalmi próza észrevehetetlenül megy át tudományos prózába, közönséges zsurnallzmusba, üzleti és társalgási prózába; úgy, hogy nincs éles különbség köztük, és sok a határeset... Még egyszer különbséget kell tennünk a tény és az elmélet mélyebb követelményei, valamint a viszonylag felületes szóbeli követelmények között. Az első lépés az irodalom bizonyos alapvető, állandó típusainak a kimutatása; a másik annak elhatározása, hogy milyen nevekkel lássuk el ezeket. Az a tény, hogy a „költészet"-et a görögök és a klasszikus tudományban elmerült modern kritikusok rendkívül széles értelemben használják, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a fogalom újabb használati módjai rosszak. Az őltalőnosan elfogadott modern használat felismeri a „költészet" és a „vers" szoros kapcsolatát, de nem azonosítja a kettőt. Felismeri, hogy a verses forma (mértékes vagy szabad) a költészet egyik, de nem az egyetlen tipikus jellegzetessége. A fogalom modern értelmében egy irodalmi müvet „költészetnek" vagy költeménynek nevezni annyi, mint erősen verses formára utalni. Az ember nagyon meglepődne és megzavarodna, ha úgy találná, hogy egy prózai részletet neveztek költeménynek. Ugyanakkor azt is felismerik, hogy a költészetnek más kellékei is vannak, és hogy egyedül a verses forma jogosít fel arra, hogy egy szóbeli kompozíciót „költészetnek" nevezzünk. A költészet modern fogalma különböző feltételek egész csoportját tartalmazza, amelyeknek csak egyike vers. A legtipikusabb terület, az irodalom területe, amely a szó legteljesebb értelmében költészet, rendelkezik mindezekkel a feltételekkel: verses forma plusz költői dikció és jelentés. Ezenfelül egy írásmű híjával lehet a verses formának, lehet prózában írott és mégis rendelkezik a többi költői tulajdonsággal. Nem szükséges Moulton szélsőséges nomenklatúrájához folyamodni — azaz a „próza" fogalmát „valami már létező tárgyalására" szűkíteni. A modern használat ezzel megint csak túlnyomórészt ellentétes. Prózaként tartalmazza a regényirodalom és dráma valamennyi fajtáját, feltéve, hogy nem verses formájúak. Ma tíz eset közül kilencben annak alapján tesznek tényleges különbséget, „költészet" és „próza" között, hogy a mű verses-e vagy nem. A gyakorlati osztályozás során ez a legegyszerűbben és legobjektfvebben alkalmazható kritérium. Másrészt gyakran nehéz különbséget tenni aközött, „ami ténylegesen létezik" és aközött, ami nem. Sok történeti, vallásos és filozófiai írásművet, amelynek szándéka a valóság józan leírása volt, ma a képzelet szüleményének tartunk. Kísérleteik a valóság leírására és magyarázatára a maguk módján „alkotói". Gyakran nehéz különbséget tenni a költői érzelemmel rendelkező és nem rendelkező írásművek között. összefoglalva, a próza és a vers modern szembeállítása még hasznos is, elsősorban negatív kifejezésekkel határozva meg a prózát, mint nem verses irodalmat. A próza akkor éri el a végső prózaiságot, amikor nemcsak a versnek, hanem a költői dikciónak és jelentésnek is híjával van. Ugyanakkor nagy és szétágazó közbeeső területe van az Irodalomnak, amelynek magja és középpontja a költői vers vagy költészet. Ez az egyik oldalon nem költői versbe megy át, másik oldalon pedig a költői prózába. A történelmi szempontból jő tudomásul venni, hogy a verset az ókori és középkori irodalomban sokkal gyakrabban művelték, mint ma; hogy nagyon prózai és nem költői eszmék kifejezésére használták, mint amilyen például a tudomány vagy a tulajdonképpeni események, mint Lucretius és Héziodosz néhány részletében. A prózát, mint a modern regényben és a legmodernebb drámában, gyakran felhasználják költői eszmék kifejezéséhez. Így a próza mint művészet gazdagodott, részben a vers rovására, amely az utóbbi években némiképpen hanyatlott. így a prőzaírás gyakran a költészet felé hajlik, de ezáltal nem minősül költészetnek a sző teljes értelmében. Teljesen igaz az, amit Edmund Wilson mond, hogy „az irodalom művészetének leghatásosabb, legmélyebb, legszebben megkomponált és legátfogóbb műveit néha verses technikával, néha prózai technikával Írták ..." De ebből nem következik az, hogy a tényt figyelembe véve most már itt az ideje sutbadobni a „költészet" szót, vagy másféleképpen meghatározni... Meglehetősen nehéz a prózát pusztán negatív fogalmakkal meghatározni, mint nem költői, nem mértékes irodalmat, vagy mint az irodalomnak azt a részét, amely a vers elhagyásával marad. A próza saját pozitív tulajdonságokkal rendelkezik; van saját, szabálytalan, a versnél gyakran finomabb és a maga módján esztétikailag hatásos ritmusa, mértéke, és jóhangzősa. Sajőt gondolat- és érzéskifejezésl módial vannak, amelyek olyan messze túlemelkednek a mindennapi prózai társalgás színvonalán, mint ahogy bármely művészet felülemelkedhet közegének ügyetlen használatán. A prózairodalom nem kötődik teljesen „az emberek mindennapi nyelvéhez", vagy mindennapi gondolataihoz. Formői, amelyeket kevésbé gondosan és kevésbé fegyelmesen tanulmányoztak az elméleti szakemberek, mint a költészetélt, nem kevésbé változatosak. Ezek sokkal alkalmasabbak a modern gondolkodás alapvető irányzatainak kifejezésére, mint a vers: különösen a racionalista, realista (Folytatás a 12. oldalon)