Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-09 / 10. szám, Vasárnapi Új Szó

Bäbi Tibor: A

jegy a zsebemben, de az autóbusz az orrom előtt ment el. Mégis: mindenáron el kell érnem a Kassa felé induló gépet. Akkor egy taxi kanyarodott a Redut elé. Egy élemedett hölgyet és egy egész pici kislányt hozott. Már azt hittem, tovább megy. Mégse. A kocsi fékezett. A két utas még ki se szállt a hátsó ülésről, máris betolakodtam a sofőr mellé. — A repülőtérre. Gyorsan. Gyorsan. Csak ezután vetettem egy pillantást a habozó sofőrre, s a meglepetéstől csaknem tátva maradt a szám. A sofőr nem férfi volt, hanem asszony. Nem is ez volt a meglepő. Hiszen manapság ez már nem. megy ritkaság' számba. Csakhogy én ismertem ezt az asszonyt. Igen, ismerem, mondtam magamban, de honnan? Honnan? És akkor eszembe jutott. Igen: ugyanaz az arc, csak húsz évvel fiatalabb volt. Igen. — Giza! Pipás! — mondtam hangosan, olyannyira hangosan, hogy most a sofőr lepődött meg, s a kocsi csaknem felrohant a járdára. Ö volt. Megismert ő is, mert a nevemen szólított, s a felismerés okozta meglepetés terelte el figyelmét az úttestről. — Te! Te! Még a nyakamat töröm miattad, vagy a kocsit töröm össze. — Ne tedd. Az istenért, ne tedd. Most az én nyakamért is felelős vagy. Elmosolyodott. Ugyanolyan volt a mosolya, mint húsz évvel ezelőtt. Inkább fájdalmas, torz fintor, mint mosoly. Akkoriban sehogy se illett fiatal arcához. Most megdöbbenve tapasztaltam, hogy valamiképp egymáshoz igazodtak: a mosoly és Giza arca. A mosoly ugyanaz volt. Az arc húsz évvel idősebb. Most mór hozzáillett a fájdalom és a torz fintor is. Nem értettem, hogyan került ez a aszszony a volán mellé. Megkérdeztem. — Mit keresel te ebben a kocsiban? Hiszen te építészmérnök vagy. A kocsi rohant. Giza szeme az úttestre tapadt. Súlyos némaság telepedett közénk. Csak a motorbúgás egyenletes zaja töltötte be ezt a mélységes csöndet, mint a repülőtér épülete felett úszó szélzsákot a láthatatlan szél. Most nem láttam az arcán se mosolyt, se a torz fintorba csapó fájdalmat. Az arca merev és fakó volt. Zöld szeme egészen fénytelen. Az úttestet figyelte, s mikor megszólalt, mintha mérhetetlen távolságból érkezett volna hozzám a hangja: — Voltam. Csak ennyi: voltam, és semmi több. Elszégyelltem magamat. Éreztem, hogy tapintatlanul és kíméletlenül olyan pontot érintettem, amit nem lett volna szabad érinteni, legalábbis nem ilyen hirtelenül és ilyen váratlanul. Az út csakhamar véget ér, és én kiszállok a kocsiból, s megint Húsz évig nem látom majd szegényt. Minden porcikám tiltakozni kezdett. Nem lehet! Nem lehet! Látnod kell! Feszengve, előbbi tapintatlanságomért kínos bűntudattól gyötörve megszólaltam: Pipás, drága kicsi Pipás, látni akarlak. Nem tűnhetsz el megint nyomtalanul két egész évtizedre. Megint elmosolyodott. Azzal a fájdalmas, torz fintorba csapó mosolyával. — Miért ne. Ha igazán akarod? Egy kis cédulára firkantotta a címét és a telefonszámát. — Hívj fel alkalomadtán, ha ráérsz, — s elrobogott. Időben érkeztem ki a repülőtérre. A szegény Pipás jóvoltából. Egész úton odafelé, és aztán visszafelé is gyakran eszembe jutott. Ez a váratlan találkozás sok mindent felkavart bennem. Az Ifjúsági Vasúton ismertem meg. Az Építészeti főiskola hallgatója lévén az egyik tábortörzsbe osztották be, mert ha nem is sokat, mégiscsak konyított valamit a munkához. Kék kezeslábasban szaladgált egyik részlegről a másikra. Egészen fiúsan, vagy inkább férfiasan viselkedett, s azt tartotta, Hogy neki tulajdonképpen fiúnak kellett volna születnie. — "Aki építész akar lenni, az felejtse el, hogy lánynak született, — mondogatta olykor, s hogy fiús vagy férfias voltát még jobban hangsúlyozza, egy kis kurta pipát hordott magával. A ceruzáját többnyire mindig elvesztette, vagy ottfelejtette valahol, de az elmaradhatatlan kis pipa mindig a szájában volt, s ha már nem a szájában, legalább a kezeügyében. Nem dohányzott. Dehogy is dohányzott volna. Soha egy cigarettát sem szívott el. A pipa inkább valami jelvényszómba ment nála. Férfihez S bár testvérnek, később pedig elvtársnak szólítottuk egymást — kötelezően — Nóén csak rajta maradt a tanársegéd úr, ami nem a tisztelet, inkább a gúny jele volt. mert észrevettük felvágó úrhatnámságát. Nóé pimaszul bánt a rábízott brigáddal. Katonás fegyelmet tartott. Eltúlozta mindig a reggeli csuklógyakorlatokat, és munka után is szerette a parádés felvonulásokat, s ha felbőszült, képes volt kilométereken át meneteltetni az egész brigádot. Kevesen tudták, hogy Pipás és a tanársegéd úr menyasszony és vőlegény, de aki tudta, sehogy sem értette, hogyan sodródott össze ez a két ember. Pedig igen egyszerű volt annak a titka. Pipás kisvárosi ügyvéd lányo volt, a tanársegéd úr pedig partit jelentett, nem Pipás szemében, hanem az apja, édesanyja szemében. Mai észszel és mai fogalmainkkal már nagyon nehéz ilyesmit volt. Felettünk a bársonyos csillagos égbolt. Sok ezer fiatal torok énekelt. Az egész Selmeci völgy énekelt. Csak szegény Pipás hallgatott. Most is a csúf kis pipa szárát rágcsálta. Nagyon szomorú volt. — Mért ne menjek hozzá? — Nóé közönséges pimasz. — Épp aznap tanúja valtam, hogy" bánt el a brigádjával. Meg akartam magyarázni Pipásnak a benyomásaimat. Aztán észbe kaptam. Utóbb azt gondolja majd, hogy rágalmazni akarom. Kínosan feszengtem. Hallgattam. Pipás a szemembe nézett. A tábortűz nyugtalan lángja lobogott zöld szemében. A pipa, a kezeslábas, a fiús frizura ellenére, most nagyon is nőies volt. — Ha te elvennél feleségül. Megint az a boldogtalan, torz fintor az ajkán. Pipásra bámultam. Sok mindenfélét éreztem ki a hangjából. Volt illő pályát választott, tehát férfias akart lenni. A hosszú szárú kezeslábas is ezt célozta, hiszen a többi lány rövid sortnadrágban és kék trikóingben szaladgált. Rövidre vágott hajával és furcsaságaival végül el is érte, hogy mindenki fiúszámba vette, s el is keresztelték: Pipásnak. Szegény Pipás, hiába lázadozott leány, illetve nő volta ellen. Hiszen már akkor, huszonhárom éves korában menyasszony volt. Nóé tanársegéd úr volt a vőlegénye. Hogy miféle tanársegéd volt, már semmiképpen nem emlékszem rá, dehát mindenki így hívta, Noénak és tanársegéd úrnak. Noénak azért, mert szerette a bort, s itt-ott erősen felhajtott, amit bár szigorúan tilos volt. mégis mindenki elnézett neki, talán éppen tanársegéd volta miatt, meg azért is, mert brigádparancsnok volt. felmérni. Ha már egyszer létrejött ez a viszony, a lányt erős erkölcsi kényszerek kötelezték. Hiába kereszteltük el mi az Ifjúsági Vasutat az új ember kovácsműhelyének Amit évszázadok alakítottak ki, nem lehetett egy-két hónap alatt átgyúrni és megváltoztatni. Pipás szegény lázadt ugyan, de lázadozásában nem vitte többre a pipánál, férfias kezeslábasnál és a fiús frizuránál. Beosztásomból és feladataimból adódóan minden nap találkoztam vele, s egyre jobban átláttam rajta. Egyre jobban megértettem furcsaságait és boldogtalan mosolyát. Egy este, hogy a tábortűznél egymás mellé kerültünk, megfogtam a kezét és azi mondom neki: — Pipás, ne menj hozzá a tanársegéd úrhoz. Gyönyörű este volt. Nyár LÖRINCZ GYULA illusztrációja abban ugratás, lekicsinylés, de kétségbeesés is. Mintha erőszakkal meg akart volna kapaszkodni valamiben, akármiben, akár egy lehetetlen ötletben, vagy akár bennem is. - Ne bolondozz. Pipás. — Szeretsz, ugye szeretsz? — megcsókolta az arcomat, — aztán elnevette magát: — Te szamár! Nem szerettem. Pipóst nem lehetett szeretni, épp azért, mert pipás volt. Csak óvni akartam. Hogy mitől, magam se sejtettem. Húsz év telt el azóta. ütött-kopott, szegényes lakásban láttam viszont, mikor felkerestem. Két szoba, konyha, előszoba. Fürdőszoba nincs. A férje halála utón cserélte el a lakást, mert nagy volt a lakbér. Kénytelen megelégedni ezzel a szerény bérlettel. A férje? Nóé szegény egészen dicstelen halállal múlt ki. Egy közönséges vakbélgyulladás vitte el. A hu59 09 59 0/ szadik század hatvanas éveiben ilyesmi is megesik, mondta szomorúan. Egy közönséges vakbélgyulladás! Nyolc éve özvegyasszony. Ni csak, itt jönnek a gyerekek! Ez itt Lackó! Ebbe az évben érettségizik. A kisebbik: Éviké. Már nyolcadikba jár. A legkisebb, Pista, tízéves. A gyerekek vidám lármázása töltötte meg a szobát. Majd kivonultak mindannyian a konyhába. Uzsonnázni. Elnéztem Pipást. Most se tett le férfias külsejéről. Egészen férfiszabású blúz, durva nadrág volt rajta. A frizurája is inkább férfias, mint nőies. — Szépek, — mondtam a konyha felé mutatva. Nekem is épp ennyi van, de ... Nem értem, hogy kerültél a volán mellé. — Egyszerű, — mondta Pipás. — Megszereztem a mérnöki diplomát, de csak egyetlenegy évig dolgoztam. Aztán jöttek a gyerekek. A férjem patriarchális természetű férfi volt. Lacko diftériája eléggé megrendítette. Majd belehalt szegény gyerek. Nem mertem többé idegenekre bízni, sem őt, sem a többieket. Az idő elrohant. Nóé halála után megpróbáltam dolgozni. Panelházakat terveztem. Mindjárt az első összeomlott. Nem számoltam a talaj összetételével. Még szerencse, hogy senki nem halt bele. Egy munkás agyrázkódást kapott. Egynek eltört a kulcscsontja. Vége. Nem tudok dolgozni. Nem merek dolgozni. Lassan a gyökvonást és a hatványozást is elfelejtem, de az autóhoz értek. A férjem tanított meg vezetni. Nóé kitűnő szakember volt. Kiadott néhány szakkönyvet, abból vettük az autót. A halála után azt is eladtam. Ami azelőtt szórakozás volt számomra, most az a kenyerem. Sofőrködöm. Egy pillanatra elhallgatott, majd alulról fölfelé pillantva, tettetett kacérsággal megkérdezte: — Ügy-e, szerelmes voltál belém? — Nagyon szerettelek, Pipás. Nem hazudtam. Valóban szerettem Pipást, mert jó pajtás volt, de nem voltam szerelmes, legalábbis nem Pipásba. Azért csak ráhagytam, hadd, higgye, hogy szerelmes voltam bele, sőt — homlokomat ráncolva, szomorúan rábámultam: — Reménytelen eset voltál számomra, hiszen ott volt Nóé. Már búcsúzó^ félben voltam. Ott álltam az ajtóban, s ő indult, hogy kikísér. Hirtelen megtorpant, tenyerébe temette az arcát és felzokogott: — Nóé sose szeretett. Nóé vert. Vert a szemével, a szájával, ténylegesen is megvert. Nem szeretett. Élete megrontójának tartott. — Ne bolondozz, asszony, hiszen a gyerekeid apja. Autót vett neked. Gondoskodott rólad. — Nem szeretett! Nem szeretett! Olykor úgy érzem, még most is ott áll az ajtófélfának dőlve és zokog. Szegény Pipás. Valamiképpen ő is életem egy darabja volt. Mégsem értem. Ugyan ki érti meg? V h 100 95 _ in S « oo co