Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-02 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

ANNE PHILLIPE venezuelai riportja hogy egy hétmillió lakosi, Fran­ciaországnál kétszerte nagyobb or­szágban, amely ásványkincsekben a világ leggazdagabbjai közé tar­tozik, a családok tete M 900 bo­livarnál (1 dollár » 4 és fél boli­bar) kevesebbet keres? Még kirívóbb a parasztság sor­sa. A parasztok — a lakosság 42 százaléka — a nemzeti jövedelem­nek alig tíz százalékában részesül­nek. Bejártam számos mezőgazda­sági vidéket, s az volt a benyomá­som, hogy itt a parasztok nem a piacra termelnek, hanem azért, hogy éhen ne haljanak. A vene­zuelai földreform nem hozta meg a várt eredményt, a parasztok ma is tömegesen hagyják el a falva­kat. ötszáznál kisebb lélekszámú falvakban egy paraszt jövedelme alig éri el az 1500 bolivart. A bajok okai Armando Cordoba egyetemi ta­nár kis dolgozószobájában foga­dott. Fiatal, nyílt, meggyőződéses tudós, a gazdaságfejlesztési tan­szék vezetője a caracasi egyete­men. — Szegény, de homogén or­szág voltunk. Két gazdag osztály létezett: a nagybirtokosoké és az export-import kereskedőké. A ki­vitelünkből származó jövedelem 90 százaléka a kakaó és a kávé el­adásából eredt. 1917 után az olaj­ipar a pénz újabb beözönlé­sét eredményezte, de semmi olyat nem gyártottunk, amit a dol­A VENEZUELAI NÉP JÖVŐJÉNEK HARCOSA ÉS JELKÉPE: A FALN PARTIZÁNJA gozók megvásárolhattak volna . Mivel az ország gazdasága nem változott, nem elégíthette ki a köz­szükségleti cikkek iránti keresle tet. Az egyetlen kivezető út az árubehozatal volt — a természete sen az Egyesült Államokból. Gaz­dasági függőségünk tovább foko . zódott. Sok venezuelai családban szél­sőbaloldali nézeteket vallanak az ország jövőjét illetően. Az egyiktől ezt halioMim: „Az amerikaiak ön­ként sohasem hagynak fel nyo­másukkal. Nem engedik, hogy ttt egy második Kuba legyen. Santo Domingo példája ls ezt bizonyítja " A dzsungelek Ü A nagy Valencia tó W5rö1 vezet* a pánamerikai műút. — Látja ott azokat a földsávokat — kiált fel kísérőm. — Isla del Burro! A Sza­mársziget! Sokat hallottam róla. A messzi­ről festőinek látszó sziget rendkí­vül egészségtelen éghajlatú, ren­geteg mérges növénye van. Annak idején Betancourt elnök a politi­kai elítélteket száműzte erre a vidékre. A sziget ma is fegyencte­lep, de sok itt a politikai fogoly, szabadságharcos, akinek nem sike­rült egérutat nyernie a hegyekbe, a partizánok közé. Caracasból öt órát tartott az út Barqutsimetóba. Eleinte egyenes úton Valenciába tartottunk, majd rátértünk a Yaracuy államba ve­zető új országútra, végül a már említett pánamerikai műúton kö­zeledtünk úticélunk felé. Kísérőim a FALN (Nemzeti Felszabadító Fegyveres Erők) harcosai voltak. Mind fiatalok. Egyikük, fedőnevén Negro, 27 év körüli barna paraszt­legény, a másik, Enrlque szintén paraszt, a csoport parancsnoka, Cabito mesztic. Nem lehet több huszonhat évesnél, ötórai autóút utam átkeltünk a Tocuyo folyón, s bevetettük magunkat a hegyekbe. Gyakran botlottunk mérgeskí- • . gyókba. Csakúgy hemzsegnek itt. Különösen a mapanare és a ko­rallkígyó. Azért is vigyáznunk kel­lett, mert csizmátlanul vonultunk, nehogy nyomokat hagyjunk az erdei ösvényeken. Egy éra múlva eljutottunk a táborba. Jelhangok. Az őrség elvezetett minket a tábor belsejébe, ahol partizánok cso­portja már várt ránk. Éppen rag^eliosztás volt. Az az­napi menü ttayanami volt (szardí­nia és tökre emlékeztető nagy tápértékű zöldség keveréke), me­lyet fokhagymával, vöröshagymá­val és köménnyel ízesítenek. Alejandro Marino, az osztag pe­rancsnoka küzdelmes fiatalkorá­ról beszél. 1954-ben belépett a Kommunista Ifjúsági Szövetségbe. Akkor még fiatal volt, igaz csak harmincéves, de Idősebbnek hinné az ember. ... A Félix Adam partizánosztag tábora három pálmakunyhőból áll. Az egyik konyha és élelmiszer­raktár. A másik a törzs épülete, itt tartják a tanácskozásokat, a har­madik hadianyagraktár. A harcosok reggel fél hatkor kezdik a napot. Természetesen tornával. Utána délig taktikai ki­képzés. Az osztag hadoszlopokra, szaka­szokra és őrszemekre oszlik. Az utóbbiak meglehetős autonómiát élveznek. Mielőtt kapcsolatot te­remtenének a lakossággal, mindig az őrszemek feladata a puhatolód­zás, a „káderezés", s csak azokkal veszik fel a kapcsolatot, akik leg­inkább bizalomgerjesztők. A „terepszemlét" a helyzetnek megfelelően nyíltan vagy titkon végzik. Általában felvilágosítják a parasztokat a partizánharc céljai­ról, megmagyarázzák nekik, hogy csak egy népi kormány oldhatja meg problémáikat, változtathat az ország helyzetén. Minden házba betérnek, hogy elbeszélgessenek. Néha népgyűlést hívnak össze, s ezen számolnak be a helyzetről. A hegyekben létezik egy Igazi kormány, amely több parasztkér­dés megoldásán fáradozik. Lara államban például a parasztok a partizánosztagnál anyakönyveze tik újszülötteiket. A paraszttelepülések „békés meghódítása" tervszerűen folyik. Az őrszemek, őrjáratok szinte ver­senyre kelnek egymással, melyi­kük tud több falut „megdolgozni". Az őrszemek állandóan változ­tatják helyüket. Szigorú a fegye­lem: semmit sem dobhatnak a földre, mart a legkisebb nyom is árulójuk lehet... Olaj, vas, gyémánt bauxit, arany és... © A Standard Oil, a Sbell, a Betlehem Steel a legnagyobb profiUiajtó Venezuelában • Megelevenedtek az őserdők Venezuela egyetlen Caravelle gépe Caracas és Maracaibo között bonyolítja le a forgalmat. Napon­ta többször száll fel és le. Mara­caibo az ország északnyugati ré­szén, Zulia államban elterülő kő­olajvidék fővárosa. Nyugodt, sza­bályos építkezésű város, amelyben nincs kirívó ellentét a gazdagok pompája és a szegények nyomora között — kevés a nagy épület és sok a virágoskerttel körülvett vil­la, amelynél amerikai autók so­rakoznak. Az olajvállalatok a tó másik ol­dalán fekszenek. Ebben a zárt vi­lágban minden és mindenki alá­rendeli magát a „fekete aranynak" —kutatásának, bányászásának, tá­rolásának és szállításának. Öriási fúrótornyok, gigászi ciszternák, olajszállító hajók, csővezetékek ... Mindenütt olaj. Olyan, mint egy Istenség. Az Orinoco lietal ­partjai] A Shell társaság Í914-ben hozta létre a Venezuela Oil Companyt, s ezzel egyidejűleg a Mene Grandé Oil észak-amerikai társaság kon­cessziót kapott, hogy a Maracaibo tő partján kutathasson olaj után. 1917-ben egy másik észak-ameri­kai társaság, a Standard Oil is megvetette a lábát. A külföldi kon­cessziók száma rohamosan nőtt. 1929-ben naponta 374 924 barrel, (1 amerikai barrel 1158,762 liter), 1963-ban már 3 247 976 barrel ola­jat bányásztak naponta, s Vene­zuela elérte a világ olajprodukció­jának 12 százalékát. A külföldi társaságok között a legnagyobb a Standard Oil leány­ága — a Creole Petroleum Corpo­raclón, mely az olajbányászás 40 százalékát tartja kezében. Az ország 35 ezer kőolajipari munkása közül több mint 11 ezer ennél a vállalatnál dolgozik. Ki­váltságos réteget alkotnak. Na­gyon kirívó, hogy a társaságnak ez az egyáltalán nem önzetlen „atyáskodását" ' bősz antikommu­nizmus kíséri. Maracaibóban domborodik kl legjobban az ún. fejlődő országok egyik legkomolyabb problémája. Világos, hogy az észak-amerikai monopóliumok nélkül sohasem ért volna el ilyen nagy fellendülést a venezuelai olajipar, ugyanakkor a munkaerő nagy része, köztük a mérnökök Is, venezuelaiakból áll­nak. Azt is meg kell mondani, hogy a kormány bérlet és adó cí­mén a haszon 67 százalékát szer­zi meg. Ám az érőm lúlsó oldalát ls látni kell, s ez boizalmas kép: olyan nagy az ország gazdasági és következésképpen politikai füg­gősége, hogy Venezuela valójában gyarmati sorba süllyedt. Venezuela keleti részében, az Orinoco és a Caront összefolyásá­nál Puerto Ordaz és San Félix vá­rosok egyesülésével új város kelet­kezett: Ciudad Guayana. A mai világ megzavarja a ha­gyományos életmódot. Az 1960­ban állami rendelettel létrehozott Corporación Venesolana de Guaya­na intézmény, melyre közvetlenül az államelnök ügyel fel, Guayana területének fejlesztésével törődik. Egy óriási háromszögről van sző, melyet az Orinoco és Caroni folyó alkot. A vidék ásványkincsekben — vasércben, bauxitban, aranyban, gyémántban igen gazdag. Mindkét folyón duzzasztógátak építhetők. Az Orinoco és a Caroni össze­folyása hatalmas deltát alkot, s a CVG virágzó mezőgazdaságot akar idevarázsolni. Sokaknak az a meg­győződése, hogy tíz éven belül egészen átalakul itt az élet. Az első kohászati kombinát G vidéken 1962-ben épült. A vasér­cet a kombináttól száz kilométerre a Sierra Bolivár hegységben fej­tik. A Sierra Bolivart viszont az Orinoco Mining Company észak­amerikai társaság aknázza ki, mely 13 évvel ezelőtt ötven évre szóló koncesszióhoz jutott. Ez a társaság még egy észak-amerikai társasággal együtt kezében tartja a vasércbányászást, s hasznuk 53 százalékát adó címén leadják a kormánynak, a vasércet pedig az országon belül a világpiaci árnál olcsóbban adják el. Előnyei ellenére paradox hely­zet: amerikaiak bányásszák, szál­lítják és adják el a kohászati kombinátnak a venezuelai ércet. Ez a kombinát havonta 20 ezer tonna acélt gyárt. Négyezer mun­kás pokoli viszonyok között dol­gozik elviselhetetlen zajban és ki­lenc villanykemence hőségében. • » Caracas sáneí t Maracaibo és Ciudad Guayana kivételes jelenségek Venezuela térképén. Az egyik a technikai fejlődést, az észak-amerikaiak Je­lenlétét, a venezuelai „felvirág­zást", a másik egy fejlődő ország reménységét jelképezi. Pedig van­nak még elmaradott országrészek, fejletlen mezőgazdasági vidékek, s itt van Caracas is. Caracas egészen más. Olyan, mint egy nyitott könyv. Sokan szí­vesen behunynák a szemüket, hogy csak a fényt lássák, s ne vegye­nek tudomást a vele szomszédos nyomorról. Pedig a szegénység mindenütt Jelen van, a dombolda­lakon csakúgy, mint a belvárosi utcák sarkán, sőt behatol az üz­leti negyedekbe, a jómódú polgár­ság közelségébe is. Ranchos. Sze­génylakásoknak . is nevezhetnénk őket. Ezerféle rózsaszínű, zöld, kék, sárga madárhoz hasonlítanak, melyek mintha arra várnának, hogy bármelyik pillanatban fel­röppenjenek a város Irányában. A ranchos — földszintes építmények, ezekben laknak a szegények. Járom Country-club utcáit. Vala­hányszor megfordulok ebben a lu­xusnegyedben, ugyanazokat a nyo­morékokat látom koldulni. A nap bármelyik szakában látom azt a fémfűzőbe szorított nyomorék kis­lányt, aki mellett anyja és más gyerekek kezüket nyújtogatják a járókelők felé, itt van két-három kezetlen, világtalan férfi. Kísérőik, kisfiúk vasedényeket tartanak a kezükbe. Valahányszor csörren a bedobott ércpénz, szomorú mosoly ül kl a szerencsétlen nyomorék arcára. Valamivel távolabb nyugodt vá­rosrész fogad. A fasor mindkét ol­dalán rend, pompa, szépség. Csen­des házak, zöld pázsitok, tiszta gyerekek nevelőnőik kíséretében, golfpályák, manézs és a végtelenül kék ég — ez az egyetlen, amelyet mindenki a magáénak vallhat. Látva e roppant gazdagságot és leverő nyomort, önkéntelenül kí­vánkozik a kérdés: mi történt? Hol a hiba? Ml az oka annak,

Next

/
Oldalképek
Tartalom