Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-02 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

MARIU BfcNtüt

I llj i M

indketten csúnyák vagyunk, persze nem a szó vulgáris értelmében csúnyák. Ami őt 11eti, nyolcéves korában mGtétet hajtottak végre az arcán, aminek következtében hiányzik az egyik járomcsontja. Én pedig még serdülőkoromban megégettem az arcom, s ennek nyomaként utálatos heg maradt a szám mellett. Még azt sem mondhatnám, hogy a tekintetünkben van valami kedvesség — ez a szerencse csak kevés csúnya embernek adatik meg, s azokat könnyebben fogadják maguk közé az emberek. Nem, nem. Nálunk ilyesmiről sző sem lehet. A ml tekintetünk nehezteléssel van tele és szemünk nem képes tükrözni mást, mint csüggedtséget, a nehéz sorsunkba való beletörődést. Talán ez lesz az ok, ami összekapcsolt bennünket. Lehet, hogy az „összekapcsolt" nem is a legmegfelelőbb' kifejezés. A végtelen gyűlöletre MARIO BENEDETTI uruguayi származású elbeszélő, esszéista és költő. 1920-ban született Ismertebb művei: Montevideói emberek - elbeszéléskötet, és egy 1965-ben megjelent regénye: Köszönet a tüzért. gondolok, amelyet a saját arcunk iránt érzünk mindketten. A mozi bejárata előtt Ismerkedtünk meg. Jégért sorakoztunk, hogy a vásznon majd két szép teremtést láthassunk, mindegy, hogy kit. Akkor vizsgáltuk meg egymást először, szimpátia nélkül, de egy bizonyos sorstársi együttérzéssel. Hamar rájöttünk, hogy mindketten kiválunk a többi ember közül. A várakozók többségét párok képezték. Könnyen meg lehett állapítani, Szakonyi Károly fab'Mlfns a11 Köhögéssel kezdte. Fenn gyakorlatoztunk a hegyen, tél volt; megevett egy marék havat. Estére már panaszkodott, hogy fáj a torka; reggel rekedt hangon jelentkezett gyengélkedőre. Két nap alatt rendbe jött, az orvos kiírta szolgálatra. Szidta az orvost, hogy nem ért a mesterségéhez, mindenki láthatja, aki jó szívvel néz rá, hogy ő beteg. Panaszáradatát köhögési rohamok szakitoták meg, kezét mellére szorítva fuldoklott. De az ezredorvos hiába nézegette a torkát, kutya baja sem volt. Akkor találta ki, hogy rossz a szive. Menetgyakorlat közben összeesett, viponnal szállították be a laktanyába. Az EKG negatív volt. A tisztek már figyelték, ezért egy időre felhagyott a betegeskedéssel. De a karácsonyi szabadság után egy szép napon elkezdett sántítani. Sóhajtozot, arca eltorzult, a parancsnoka gyanakodva nézte. 0 meg, mintha csak a fiúknak mondaná, siránkozott: — Fáj a lábam — mondta —, megyek, megyek, egyszer csak öszszecsuklik alattam. Jaj, most isi... Maga a századparancsnok küldte gyengélkedőre. Az orvos őrnagy félórán át vizsgálta, de nem tudta megállapítani a bajt. Ott tartotta a gyengélkedőn, három napot szánt a diagnózisra, de nem talált semmit — Idefigyeljen, Aschenbrenner — modta neki, mert már név szerint ismerte, a leggyakoribb páciense volt —, idefigyeljen, maga Iriskatona, magánál egészségesebb arabért még nem láttam. — Istenemi — suttogta Aschenbrenner —, ha tudná mennyire szenvedek. — Dehogy szenved maga édes fiam, keljen fel szépen, abból az ágyból. Aschenbrenner nem keseredett el, kiszállt az ágyból és azon nyomban végigvágódott a kövezeten. — Nem tudok lábra állni — hajtogatta —, tetszik látni, nem tudok lábra állni... Az orvos őrnagy töprengett, hümmögött, aztán — nem tehetett mást — megírt egy beutalót a Róbert Károlyba. Másnap Aschenbrennert Pestre szállította a mentő. Akkoriban én voltam a századirnok, emlékszem, majd egy tél évig naponta beírtam a szokásos létszámjelentésbe: „Kórházban egy fő". Kicsit meg is feledkeztünk már róla, Aschenbrenner nem létezett, csak egy számadat volt a napi jelentésben. Augusztusban egy délután ott álltam az iroda ablakában, szép napos idő volt; a laktanyaudvar üres, a tisztek már hazamentek, aznapra befejeztük a munkát. Ahogy ott álldogálok, hát látom, lurcsa alak közeledik a táborkapu felől: egy kis alacsony katona, vadonatúj kórházi botra támaszkodva, rogyodozó léptekkel jön a zászlóalj épülete leié. Szánalmas látvány volt: derekától lefelé rongybábúra emlékeztetett. Bizony, Aschenbrenner érkezett meg. Félórába telt, amíg feljutott a körletbe. Bekopogott az irodába, nekidőlt a falnak. — Széket — szólt elfúlva —, gyorsan adj egy széket I Leültettem. Nézett rám egy darabig, aztán reszkető kézzel elővette zsubbonya zsebéből a kórházi elbocsátó iratokat. — Kiengedtek — mondta. Szeme könnybe lábadt, megtapogatta tönkretett combját. — De mégis, mi bajod voltf — kérdeztem. — Semmi — mondta — semmi. • Csak egy kicsit ki akartam vonni magam a forgalomból. Bizoy jól kikészültem. Mindeféle injekciókkal kísérleteztek, és én nem mondhattam meg az igazat. Nagy botrány lett volna... Igy hát meg akartak gyógyítani ... Két hónap múlva leszerelték. A hadsereg költségén cipésznek tanították, arra számítva, hogy ülő munkára talán alkalmas lesz. hogy házastársakról, jegyesekről, vagy szerelmesekről van-e szó. Egymás kezét fogták, esetleg egymás vállát ölelték át — mindenkinek volt valakije. Csak mi ketten álltunk ott magunkra maradtan, s nem tudtunk mit kezdeni a kezünkkel. Alaposan szemügyre vettük egymás hiányosságait, szemtelenül, minden kíváncsiság nélkül. Arcunk rútsága, úgy éreztük, feljogosít erre az arcátlanságra. Nem mosolyodott el. Tetszett nekem a mód, ahogy bátran, aprólékosan szemlélte arcomon a fényes, csupaszon csillogó bőrfelületet, amelyen az égés után nem nőtt ki a szakáll. Végre bejutottunk. Más-más sorban ültünk — én mögötte — úgy, hogy nem láthatott engem. Én azonban, habár csak homályosan is, de meg tudtam különböztetni az ő szőke fejét és az arcát is, amely szép és kellemes volt — azt az orcáját láttam, amelyikből nem hiányzott a járomcsont. Egy óra negyven percig csodáltuk a főhősök szépségét — a férfi nyers volt és durva, a nő kedves. Ami engem illet,.én mindig is csodálója voltam a szépnek. Ellenszenvet csak a saját arcom, esetleg néha az Űristen Iránt szoktam érezni. Igaz, hogy a többi csúnya ember, a többi ijesztő arc Iránt is. Talán sajnálnom kellene őket, de nem tudom. Az Igazat megvallva, úgy érzem magam, ha rájuk pillantok, mintha tükörbe kellene néznem. Gyakran kérdezem magamtól, hogy mi lett volna a Nárciszról szóló legendából, ha Nárcisznak hiányzott volna az egyik járomcsontja, vagy megégette volna az arcát, vagy ha hiányzott volna a fél orra, vagy esetleg forradás lett volna a homlokán. Megvártam őt a kijáratnál. Mellette haladtam egy ideig, aztán megszólítottam őt. Megállt, rám nézett, úgy tűnt, mintha nem tudna hirtelen dönteni. Azt ajánlottam, hogy üljünk be egy cukrászdába, vagy kávéházba, hogy elbeszélgethessünk egy kicsit. Habozás nélkül elfogadta a meghívást. A cukrászda zsúfolva volt, de éppen abban a pillanatban szabadult fel egy asztal. A hátamon éreztem az emberek rémült tekintetét, amint végigmentünk köztük. Éreztem, hogy jeleket adnak egymásnak. Antennáim különösen érzékenyek az ilyen megnyilvánulásokra, a normális, csodálatosan szimmetrikus arcú emberek lelketlen, szadista kíváncsiságára. Ezúttal azonban még az én kifinomult megfigyelőképességemre sem volt szükség, mert fülemmel ls rögzíteni tudtam suttogásukat, köhécselésüket, hamis torokköszörülésüket. Egy visszataszító arc önmagában is képes figyelmet kelteni, de két Ilyen rútság egymás mellett — ez már látványosságszámba megy, ezt már meg kell csodálni, ezek így együtt mindenképpen megérdemlik az emberek részvétmegnyllvánulásalt. Leültünk, fagylaltot kértünk. Volt benne annyi bátorság (ez is tetszett nekem), hogy kivegye kézitáskájából a tükröt és megigazítsa a haját. Gyönyörű haja volt. — Mire gondol? — kérdeztem. A tükörbe nézett és mosolygott. Az arca elváltozott. — Közhely — mondta. — Nem Jelent semmit. Sokáig beszélgettünk. Egy bizonyos idő — talán másfél óra — eltelte után kávét kértem, hogy okot találjak arra, hogy továbíj maradhassunk. Hirtelen tudatosítottam magamban, hogy ő is, én ü annyira őszintén igyekszünk beszélni, hogy az már-már meghaladja a természetes határokat, és bármelyik pillanatban sértő kétszfnűségbe mehet át. Elhatároztam, hogy a lényegre térek. — Ugye úgy érzi, hogy kl van zárva az emberek közül? — Igen — mondta és rám nézett. — Csodálja a szép arcúakat, a normális embereket Azt szeretné, ha olyan két egyforma orcája lenne, mint az ön jobb oldalán ülő lánynak, annak ellenére, hogy maga egy értelmes lény, míg az a lány — a vigyorgásából ítélve —* végtelenül ostobának néz ki. — Igen. Most először nem bírta kl a tekintetemet, s lesütötte a szemét. — Én ls azt szeretném. Azonban mégis van egy lehetőség. Tudja?; Hogy ön és én kimásszunk ebbőL — Mint például? — Mint például a szerelem, hogy a mennykő csapna belé. Vagy egyszerűen a kölcsönös szimpátia. Nem a megnevezésen múlik, ds van Ilyen lehetőség. összeráncolta a homlokát. Nem akartam reményeket ébreszteni magamban. — ígérje meg, hogy nem fog agyalágyultnak tekinteni. — Megígérem. — A sötétbe burkolózhatunk. Ilyen lehetőség is van. A teljes sötétségbe, az éjszaka sötétjébe. Ért engem? — Nem. — Meg kell, hogy értsenl A teljes sötétségbe. Ahol én nem látom önt, öli nem lát engem. Tudja-e, hogy a teste szép? Elmosolyodott, arca szemmeU láthatóan elpirult. — Egyedül lakom egy lakásban, nem messze innen. Felemelte a fejét, kérdőn nézett rám, indoklást keresett, kétségbeesetten próbált eljutni egy határozott véleményhez. — Menjünk — mondta. Nemcsak a villanyt oltottam el, hanem még a kettős függönyt is összehúztam. Mellettem állt, hallottam a lélegzetét. Nem tűnt izgatottnak. Nem akarta, hogy segítsek neki a vetkőzésben. Nem láttam semmit, de semmit Óvatosan kinyújtottam a kezem, s rátaláltam a mellére. Dús, erőteljes ívű keble volt — mintha csak láttam volna. Láttam a hasát is, až ágyékát is. ö is látott. Abban a pillanatban megértettem, hogy kl kell tépnem magamat [és őt is) ebből a magunk faragta hazugságból. Villámként hasított belém ez a tudat. Mi más emberek vagyunk, más emberek. Össze kellett szednem minden bátorságomat, de mégis megtettem. Felemeltem a kezem, egészen az arcáig, rátaláltam arra a szörny! gödörre , és lassan, meggyőzően simogatni kezdtem. Be kell vallanom, hogy az ujjaim eleinte reszkettek egy kicsit, aztán egyre Joliban megnyugodtak könnyet észleltek. Aztán, amikor már nem ls vártam, 6 is felemelte a kezét és sfmogatnl kezdte az arcomat, azt a2 Iszonyatos, szőrtelen szigetet az arcomon. Sokáig sírtunk. Szerencsétlenek, boldogok. Hajnalban felkeltem és széthúztam a kettős függönyt. Fordította: DÉNES IMR1 vXvvv *