Új Szó, 1969. március (22. évfolyam, 51-76. szám)

1969-03-16 / 11. szám, Vasárnapi Új Szó

GEORGES SIMEMON: — Ismeri a Hotel Drouot-t, az árverési csarnokot? — kérdezte Joseph Lebor gne, a detektív. — Ki ne Ismerné — válaszoltam. — Akkor hallgassa meg ezt a történetet és mindjárt más színben fogja látni: Egy szép napon szenzációs eladás híre terjedt el. Nem többről és nem kevesebbről van szó, mint egy ismeretlen Rembrandtról, amelyet egy Wahl nevű öreg magánzó őriz odújában és most elhatározza, hogy árverésre bocsátja. A nagy mester portréjának értékét felbecsülhetetlenné teszi, hogy nemcsak a művész kézjegyével, hanem az 1669. évszámmal, halálának évszámával is el van látva. Ebből az időszakból Rembrandtnak egyetlen más arcképét sem ismerjük. Wahl felkérésére néhány műkritikus megtekintette a remekmüvet és mind úgy nyilatkoztak, hogy valódi. A szkeptikusok azonban azt suttogfák: „Várjuk meg a szakértői véleményeket!" És ekkor váratlanul hihetetlen hír kap szárnyra. Szombat délután Wahl nevében jó megjelenésű fiatalember jelent meg a Drouot-ban, hóna alatt a képpel, átadta az Igazgatónak és közölte, hogy másnaptól külön detektív fog őrködni abban a teremben, ahol az értékes, mindössze hatvanszor hetven centiméter nagyságú sötétszínű, sima. tölgyfakeretbe foglalt vásznat kiállítják. Alighogy a fiatalember eltávozott, egy küldönc ugyancsak olyan nagysá— Na és az X-sugarak? ... — Üjabb vitatárgy. Az eredmény a három képnél is ugyanaz volt, mint a többi hasonló esetben. — A mikroszkópvizsgálat? ... — Semmit sem bizonyított! — A három aláírás tüzetesebb vizsgálata? — Nézze csak meg alaposan!... Ss próbáljon véleményt mondani! — Mielőtt a Drouot-ba került, hol volt a kép? — Melyik? — Természetesen az, amelyiket maga Wahl vitt odaI A valódit — Wahl Avenue de Suffren-i lakásán. Nem is a falra akasztva, hanem a dolgozószobából nyíló kis fülkébe zárva. — Mióta? — Vagy tizenöt éve, amióta Wahl a remekművet valami vidéki árverésen felhajtotta. A kép akkoriban annyira piszkos és elhomályosodott volt, hogy alig lehetett kivenni, mit ábrázol, az aláírást pedig egyáltalán nem lehetett kibetűzni. Wahlnak jó szimatja volt. Restauráltatta. Felfedezéséről azonban csak néhány bizalmasának tett említést. Kevés embernek adott alkalmat, hogy megcsodálja. Ilyenkor azt szokta mondogatni: „Inkább száraz kenyéren élek, mintsem eladjam!" — Mi volt ennek a Wahlnak a foglalkozása? — Hivatalosan nem volt foglalkozása. Az Hotel Drouot árverésein törzsvendégként ismerték, de kisstílű törzsAháľom gú csomagot ad át ai igazgatónak és rögtön el is tűnik. Végül este öt órakor, sugárzó arccal maga Wahl felenlk meg, kezében csomagot szorongat és az elképedt igazgató szemeláttára csomagolja ki híres képét. Azt hiszem, szükségtelen a jelenetet leírnom, ugye? Most már nem egy, hanem három egyforma Rembrandttal állunk szemben. Értesítik a rendőrséget. Nyomoznak a fiatalember után, aki az első képet hozta; keresik a küldöncöt, akire a másodlkat bízták. Az Hotel Drouot kis világa forrong. Amikor a képeket vizsgálták, szerencsétlenségre kétszer vagy háromszor is elvitték őket a helyükről és a Rembrandt tulajdonosa esküszik, hogy most már képtelen megmondani, melyik közülük az eredeti. A kritikusok és a legismertebb műkereskedők három napon át vonultak el egymás után a festmények előtt. A vélemények megoszlanak. A viták megkönnyítésére címkéket ragasztottak a keretekre: No. 1, No. 2, No. 3.... Egyesek a No. l-re esküsznek, mások No. 2-pártlak. De a No. 3-nak kevés védője akad. Az árverést természetesen későbbre halasztották. A vizsgálat tovább folyik. Sem a fiatalembert, sem a hordárt nem találják. joseph Leborgne mosolyogva rakta kl elém a három képaláírás fényképnagyításait. — A szakvélemény... — kezdtem el. Leborgne elnevette magát: — De naiv! Sohasem kísért még figyelemmel hasonló ügyet? Itt van a legutóbbi németországi Van Gogh-hamisítványok esete. Tíz szakértő foglalkozott vele. Nem tudtak megegyezni... Két évvel ezelőtt Amerikában egy másik képhamisítási ügy pattant kí. Ezúttal egy Raffaelről volt szó. A tulajdonos Londonból, Berlinből és Rómából saját költségen hívott szakértőket. A vége nem szakvélemény, hanem verekedéssé fajult népgyűlés lett és az Egyesült Államok sajtója, mely nem olyan tisztelettudó, mint a mienk, megírta, hogy még esernyőpárbajt is vívtak. vendégként. Vásárolt, és amit vett újra eladta. — Es rászánta magát, hogy megváljék a Rembrandtjától? — Valószínűleg azért, hogy a leányát kiházasítsa. — Tehát nős? — Özvegy. Egyetlen leánya huszonkét éves. Egy Golfin nevű drágakőügynök menyasszonya. — Wahl gazdag? — Elég szerényen él. A lakbére tizenötezer frank. Egyetlen komoly vagyontárgya szerinte a Rembrandt volt. A három vászon láttára esküdözött, hogy tönkrement és még öngyilkosságot is megkísérelt... — Hogyan? — Veronáloldattal. De a leánya rögtön gyanút fogott és orvost hívott. Sikerült megmenteni. — Az árverés elmaradt? — Megtartották, de három héttel később. Addig vitatkoztak, szakértői és ellenszakértői véleményeket adtak. Egymásnak ellentmondó következtetésekre jutottak és a szakemberek ádáz polémiába bocsátkoztak. Golfint is gyanúba fogták, mert ő volt az egyetlen, aki a kép közelébe férkőzhetett. Bebizonyította azonban, hogy az egész ügyhöz semmi köze. Két, vagy három hordárt ártatlanul zaklattak. — A cselédség? — Egy luxemburgi származású mindeneslány. Szobája az épület hatodik emeletén volt, ott fogadta elég szépszámú szeretőjét, akik között tűzoltótól és rendőrtől bárpincérig mindenféle akadt, mint a nyomozás kiderítette. A kép létezéséről azonban fogalma sem volt, azonkívül pedig a lakásba soha, egyik szeretőjét sem vitte be. — Hogyan végződött végül ts az űgy? — Mint már mondtam, az árverést megtartották. Egyike volt a Drouot emlékezetes eseményeinek. Az egész műgyűjtőtábor megjelent. Berlinből és Amszterdamból is jöttek. Elképesztő látvány volt, mennyire egyforma a három egymás mellett kiállított festmény legapróbb részlete ls. Wahl nagyon leverten, de végig asszisztált. Minden egyes csoportnak elölről elmesélte a szerencsétlen történetet: „Tönkretették!" — rebesgette szünet nélkül. ,Ji banditák szegény Juditom hozományát rabolták el! Pedig a kép itt van ... Itt van, de képtelen vagyok felismerni..." — Akadt árverező? — Őrülten felverték az árakat! A legfurcsább az, hogy tudták: a három vászon közül kettő teljesen értéktelen. Az egésznek volt valami srírsjáték-jellege. Á No. 1. nem kevesebbért, mint kétszázezer frankért kelt el, amihez még az adó is hozzájön. A megdöbbenés általános volt, annál is inkább, mert a vevőben felismerték az egyik legnagyobb amerikai műgyűjtő ügynökét. Ez úgy hatott, mint az ostorcsapás. A No. 2. háromszázezerért ment el. A vevő ugyanaz volt. Nyilvánvaló, hogy mindhárom képet meg akarta szerezni, így aztán biztos lehetett, hogy a jó is az övé lesz. Drágán kellett megfizetnie. Az Hotel Drouot-ban nem nagyon kíméleteskednek egymással. Rájöttek, hogy az amerikai még ezen az áron is jó üzletet köt. Mindenképpen meg akarták benne akadályozni. Két kép teljesen értéktelen volt. Feltétlenül mind a hármat meg kellett vásárolni. Szédületes csata kezdődött. A No. 3. ára már négyszázezer franknál tartott, majd félmilliónál, majd ezt a rekordot is meghaladta és végül is hétszázezer franknál csapták le harmadszor a kalapácsot. Az ügynökről csak úgy csurgott a verejték ... A három képért, amelyek közül csak egy volt valódi, egymillió kétszázezer frankot fizetett. — Rájöttek-e valaha, melytk a három közül az eredeti? — Soha. E pillanatban egymás mellett lógnak egy New York-i milliárdos képtárának falán; tulajdonosuk nem kis mértékben büszke rájuk. — Így hát a rejtély megoldhatatlan marad? —. Két ember kivételével mindenki számára ... — Ki az a kettő? — Az egyik a misztifikáció kleszelője, a másik pedig én •.. — Látta a képeket? — Nem! Csak lefényképeztettem; a fényképek a kezében vannak ... Ismét böngészni kezdtem az aláírásokat. — Kérem, mutassa meg, melytk az eredeti — szóltam. — Nincs eredetiI — jelentette ki Leborgne. — Mind a három kép egyformán hamisítvány... Amikor észrevette, hogy eltátom a számat, így folytatta: — Képzeljen el egy embert, akt elhatározza, hogy megpróbálja megütni a a főnyereményt. Éz az ember végeredményben csak kisstílű zsibárus. Egycsapásra szeretne milliókat nyerni.., De amíg elérkezettnek nem látja az időt, rendkívül türelmes ... Nem riad vissza a hamisítástól és egy szép napon megrendeli valakinél a kérdéses Rembrandtot. Helyesebben egyszerre hármat. Kiköti, hogy teljesen egyformának kell lenniük. Senkinek sem mutatja meg. Megelégszik azzal, hogy beszél róla. Dolgozószobája félhomályában egy-két bizalmasa előtt azért megfitogtatja az egyik képet. Így teremti meg lassan-lassan a nem eladó Rembrandt-ritkaság legendáját. A kép éppen azért válik beszéd tárgyává, mert nem eladó és mert Wahl nem hajlandó megmutogatni azoknak a műbarátoknak, akik ellátogatnák hozzá. Telik az idő. A képről annyit beszéltek, hogy már-már megelevenedik. Wahl bejelenti, hogy rászánja magát az eladásra, mert ki kell házasítania a leányát. Sóhajtozik, nyög, lelkében dúl a fájdalom. Ütött a veszélyes óra, mert a szakértők most már kiélvezhetik magukat és agyonböngészik az ismeretlen vásznat. Nem fognak-e ráfönni, hogy hamisítvány?! Wahl elébe vág a vádaknák, ö maga idézi fel nem egy, hanem két hamisítványnak a hírét. Olyannyira hogy a szakértők számára nem ls az a kérdés: valódi-e ez a kép? Hanem az, hogy: a három vászon közül melyik a Rembrandt? A számítás bevált! Mind a három kép gazdára talált! Es ez emberileg érthető. Ügy szólván verekedtek a No. 1-ért, a No. 2-ért, illetve a No. 3-ért, amelynek ugyancsak akadtak védelmezői a szakértők között. (KLUMÁK ISTVÄN fordítása) Rembrandt: Faust (rézkarc)