Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-23 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

Látogatóban LÖFFLER BÉLÁN A : mes-e egyáltalán? Löffler Béla és Jakoby Gyula, bár erőben, elképzelésekben fiatalok, fizikailag, illetve az évek számát tekintve mégiscsak jócskán túl vffnnak az ötvenen. Gyakorlatilag egy élet mögöttük, minden tapasztalatával és tanulságával. Löffler optimistább, jakoby peszszimistább. Mindketten másképp viszonyultak a közben ható társadalompolitikai áramlatokhoz, de mindketten több figyelmet érdemelnének. Löffler Béla ürügyén essen szó Jakoby Gyuláról is: az itt élő magyarság egyik legjobb, leghívesebb művészegyénisége, s valahogy nem találunk hozzá és műveihez utat, a köztudatban is alig-alig van benne, önálló, reprezentatív kiállítást kellene már nagyjaink részére szerveznünk, itt most nem tudom egészen hitelesen és pontosan felsorolni a neveket, de Szabó Gyula és a többiek megérdemelnék, hogy most a megváltozott politikai éghajlat körülményei, feltételei között, felfedezzük őket, nemcsak egy-két tájékoztató jellegű írás erejéig. Hányszor írtuk már, hogy elkallódnak tehetségeink, nemcsak az idősek, a fiatalok és a középnemzedékhez tartozók is, nincs semmiféle fórumuk, nincs megnyilatkozási lehetőségük, pedig egyetlen nemzetiségi népcsoport sem engedheti meg azt a fényűzést, tiogy avantgard képzőművészeit parlagon hevertesse. Ennek az éremnek több oldala is van. Az egyik — és ezt Idősebb, de fiatalabb képzőmvészeink is jogosan fájlalják — alig közeledik hozzájuk valaki. A másik — ha külön Szövetséget egyelőre nem lehet létrehozni, az önáiló könyvkiadó, a Madách kísérelje meg Jöszakonként megjelenő almanacho<ban bemutatni életművük morzsáit legalább, monográfiákat írni róluk stb. A beszélgetés hosszúra nyúlt, de nem volt meddő, s az alkohol sem terelte a témát végletekbe menő megállapításokba. Dehát mit ér a cikk, mit ér az írás, ha nincsen semmilyen hatása? Ha nincsen intézményünk, embereink, szerveink, akik végre foglalkoznának az üggyel, amely mindnyájunké? Ogy érzem, hogy a megváltozott körülmények között végre erre is lesz mód és lehetőség. Ellenkező esetben ugyanis nem érdemeljük meg, hogy szót ejtsünk bárminemű kultúráról nemzetiségi szinten, hiszen minden művészeti ág egyet akar végülis, s a céljai azonosak. Ennek a kicsit dühös, és szabálytalan írásnak kivételesen adjanak elegendő teret. Eredetileg interjút akartam készíteni Löffler Béla kassai szobrászművésszel abból az alkalomból, hogy viszszatért egyéves kanadai tanulmányútjáról. Az Interjú helyett adom közre ezt az írást, talán nagyobb haszna lesz. Amikor elbúcsúzunk, a fagy erősen munkálja a világot. A csatornából lecsöpögő vízből mesteri szobrot dermesztett néhány óra alatt. A szobrász udvarában eggyel több az alkotások száma. BATTA GYÖRGY SZOBROK TÉLEN 1 Björnson (bronz; K

ét évvel ezelőtt, télen Illyés Gyulánál jártam a Rózsadombon. A behavazott út fehéren kanyargott egyre feljebb, mint a csigalépcső, a keresett ház felé. Mellette apró kertek, február-koppasztotta fák dideregtek, köztük meggyfák is. A kiváló költő Meggyfák c. verse motoszkált a fejemben. Sorra kémleltem a levelét-vesztett, csontvázra emlékeztető gyümölcsfákat: vajon melyikre pillantva fogamzott meg a nagyszerű vers alapgondolata? Amikor pedig az emeleti szobába kopogtam, s benyitottam, kéziratpapiron javítgatva pillantottam meg Illyés Gyulát, alkotás közben éppen. Addig is, s azőta méginkább, belső ösztönöktől hajtva, a megismerés kéjétől sarkallva, érdekel minden, ami az alkotással összefügg: a művész környezete, lakása, kertje s mindGrock zenebohóc (bronz) az, ami az olyan fontos és annyira nélkülözhetetlen hangulatot megadja. Löffler Béla kassai szobrászhoz Jakoby Gyula festő társaságában érkeztem, télen, koraeste. A szíves kalauz, a szobrász régi barátja Jakoby Gyula talán nem is tudja, milyen fontos szolgálatokat tett e riport elkészítése ügyében. Percenként szabódott: beszélgessünk csak, ő azonnal távozik, mert nem szeretne zavarni. Végülis késő estig maradt, a riporterrel együtt, s bár hivatalos kérdések alig hangzottak el, sok érdekeset regisztrált az agy. Szóljunk hát néhány szó Löffler Béláról, aki nemrég tért vissza egyéves kanadai tanulmányútjáról. A bevezetőben a környezetről esett sző. Löffler Béla egy csendes kisutcában, s egy még csendesebb házban él. A zajt csupán kutyái és az ajtókra szerelt tilinkószerű csengettyűk produkál ják, de ezek inkább kellemes hatásúak, azaz nemigen titulálhatók zajnak. A lakásnak több műterme van, az egyikben éppen Trudeau kanadai államférfi szobra készül. Tulajdonképpen az udvar maga is műterem, csupa szobor, egymás mellett, már-már a stockholmi galériát juttatja eszembe, de itt teljesen véletlenül, talán kényszermegoldásként hevernek a művek az udvaron, legalábbis ez a benyomásom, a stockholmi világhírű galéria pedig mesterien megkomponált egységet alkot a környezettel. Egy másik helyiségben is szobrokat tekinthet meg a látogató. A házigazda elmondja, melyik milyen anyagból készült, s a számos más országbeli kőfajta hallatára ismét előbukkan a fényesre koptatott, de sajnos nagyon időszerű párhuzam: az anyagok, a svéd, kanadai és belga kövek és kőzetek remekül megférnek egymással, csak az emberek körül van valahol hiba. Végülis egy jől fűtött, csupa-kép, csupa szobor szobában telepszünk le, s anélkül, hogy készültünk volna rá, egy kis bor segédletével élénk eszmecserét kezdünk a művészetek helyzetéről, a képzőművészet szerepéről, és mindenről, ami a huszadik század emberét érdekelheti, azaz a holdutazásról és a gépkocsik teljesítményéről is Löffler érdekes megállapítást tesz kanadai útja kapcsán. „A fiatalok, mindenütt a világon, egyre tehetségesebbek és ügyesebbek, egyre kevesebb bennük a komplexum, egyre meghökkentőbb dolgokat produkálnak." Kanadai tanulmányútja során számos várost és számos embert ismert meg, volt néhány kiállítása és gyakran szerepelt a helyi lapokban. Együtt élt hippié művészekkel is, alkalma nyílott életstílusukat tanulmányozni, s egyáltalán: megismerni a világnak ezt a rétegét is. Mint megfigyeltem, Löffler jó szimattal jár a világban, s megvan az a képessége, hogy észrevételeit azonnal be tudja építeni saját világképébe, így magyarázva meg bármely jelenségét a világnak. A harmadik világháborút nem tartja olyan nagy veszélynek, meggyőződése, hogy az emberiségben van megfelelő energia elhárítani a bajt, s ez a bolygó alkalmas egy civilizáltabb, kulturáltabb világ megteremtésére. Kelet Szlovákia nem mondható valamiféle kulturális centrumnak, az Itt élő képzőművészek és írók eléggé magárahagyottan dolgoznak, s gyakrabban teszik fel az önmarcangoló kérdést: érde-