Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-21 / 44. szám, péntek

A KORSZERUSEG PARANCSA VITA A SZÍNHÁZRÓL ÉS A SZÍNHÁZI PROBLÉMÁKRÓL • MIT ÉRT ÖN KORSZERŰ SZlNHÄZ ALATT, S A MATESZ HOGYAN TELJESÍTI EZEKET A KÖVETELMÉNYEKET? • A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR DRÁMAÍRÁS ÉS SZlNHÁZKULTŰRA SZEMPONTJÁBÓL MIT TART A LEGFONTOSABBNAK? E

zeket a kérdéseket tette fel Írása végén Fónod Zoltán. Feltételezem, hogy a vitaindítással nem volt célja, hogy az érdeklődők vagy az érdekeltek a cikkben kifejtett gondolatok megkerülésével fogalmazzák meg válaszukat a két kérdésre. Éppen ezért terr-.és~etesnek tartom, hogy a hozzászólók (ha ugyan lesznek) a vitaindító nézeteit helyeselve, vagy azokkal vitázva fogalmazzák meg válaszukat. Bevallom, nincsenek illúzióim a nyilt vita eredményét illetően. A színháznak alakulása óta a tagja vagyok. Az alakulástól számított 17 év alatt eleget foglalkozott a sajtó egy-egy bemutató kapcsán a MATESZ állandóan ismétlődő alapvető problémáival, anélkül, hogy ez komolyabb eredményre vezetett volna. Miről is van szó? Mint tudjuk a mai napig megoldatlan a székház kérdése, pedig korszerű színházépület nélkül csak korlátozottan lehet megfelelni a korigénynek. A színház n^gy reformátorainak munkájával mindig elválaszthatatlanul összefüggött a korstílusnak megfelelő színpadtér kialakítása. Ilyennel sem vidéken, sem Komáromban nem rendelkezünk. A színésznevelés és ezzel az utánpótlás kérdése a legjobb szándék mellett is csupán a részben megoldott feladatok közé tartozik, s ha elfogadjuk azt az állítást, hogy nincs korszerű színjátszás korszerű néző nélkül, akkor újabb akadályba ütközünk, mert nézőink színházi igénye még mindig diametrálisan eltérő egy viszonylag kicsi, de a hangadás tekintetében nagyobb lehetőségekkel rendelkező csoport igényétől. A cikkben egy szubjektív lehetőség tekintetében kiaknázatlan lehetőséget, vagyis a dramaturgiát marasztalja el a szerző. Idézem: „az utóbbi években a színház lemondott arról, hogy mai, korszerű színház legyen". A korszerű színház igényével ellenkezik, ha menekül a maiság elöl" stb. Idézni szeretném egy jónevű magyar rendezőnek, Vámos Lászlónak a Művészeti Szakszervezetek egyik ülésén elhangzott felszólalását. Sajnos, idézni kényszerülök, mert nincs közvetlen tájékozottságom arról, hogy mi történik szerte a világban a színjátszás terén. Sajnálatos ez annál inkább is, mert sok részprobléma megoldását éppen a színház művészi profilját kialakítani hivatott munkatársak objektív tájékozatlansága gátolja. Mi sem Jellemzőbb, mint az, hogy az alakulás óta egyetlen vezető művészeti dolgozónak sem adatott meg a lehetőség, hogy hosszabb lejáratú tanulmányúton vegyen részt Keleten vas v Nyugaton. Idézek: Az utóbbi tíz évben láthattam Játszani Európa és Amerika mindegyik nagy együttesét — kb. 150 előadásban. Ha megkérdeznék, ml volt ezeknek az előadásoknak legfőbb tanulsága, azt kell válaszolnom, hogy a világszínfátszás tendenciája ma — erőteljesebben, mint bármikor — a realizmus. Az egész világon darabhiány van, ami két dolgot eredményez; egyfelől visszatérést a nagy realistákhoz, a mit-ről a hogyanra tett hangsúlyt, másfelől a közepes és jércmüvek beáramlását a színpadokra. Mai drámairodalom nélkül sehol sincsen színház, a mat drámairodalom mindenütt „ügy", csak kint az írók erről a kérdésről nem cikkeket írnak, hanem írják a darabjaikat. Üres ház előtt láttam Londonban Harold Pintér Születésnapi portréját, New Yorkban Albee: Tiny Alicejét, pedig az utóbbit Irene North és John Gielgaud játszotta, akik nem szégyellték bevallani, hogy a darabot ők sem értik és úgy vették észre, a szerző sem. A közönség unja a rejtvényeket, a konyhafilozófiát, a morbiditást és a kispolgárt széplelkűsködést. Ott tartottunk tehát, hogy a világban a közérthető realista népszínház a tendencia, olyan színház, ahol az előadás kohéziójában összeolvad analfabéta és professzor. A stílust itt nem a külsőségek, hanem a valósághoz, a mű tendenciájához való viszony, a közérthetőség foka szabja meg. A szájbarágás évei után nálunk az utóbbi időben — talán a múlt ellenhatásaként — minden gyanús, ami érthető, ami első látásra, hallásra jelfoghaló. A ködösség misztifikálása a másik rendszerben, Nyugaton másfél fontos helyárak mellett még elmenne valahogy, de a szocialista rendszer nem azért teszi lehetővé, hogy a munkás órabéréből színházba mehessen, hogy ott részt vegyen a vájtfiilűek részére rendezett feladvány megfejtésében, amit az államilag támogatott sznobizmus gondolatébresztésnek nevez, hanem azért, hogy tisztábban lásson, könnyebben értsen " A

z idézett nézetekkel részleteiben lehet vitatkozni, de egészében igen sok azonos jegyre utal a magyarországi és a mi problémáinkkal kapcsolatban. Azt hinni, hogy a színház élete csupán attól függ, hogy milyen mértékben képes torkaszakadtából kiabálni olyan gyanús dolgokról, mint a mai ember izgalma és ritmusa — ez katasztrófapolitika volna. A színház földhöz kötött, és a maga fizikai valóságában nem emelhetjük át valamilyen eszményi tájba, ha közönsége nem tart vele. Ezt igazolják a múltban színházunkat ért pozitív, illetve negatív bírálatok. Többnyire pozitívak voltak ott, amikor egyféle rendezői elgondolás a húszas években már elkoptatott színházi avantgarde fogásait alkalmazta az inszcenálásnál, és negatívak ott, amikor a színház, szerényen megalkudva saját igényével, a találkozás nagyobb felületének elérését tűzte ki a legszélesebb értelemben vett közönséggel. Az előbbi esetben elmaradtak a nézőink, az utóbbiakban megszaporodtak, és mivel ez a nézőt mégsem gondolatszegény, korszerűtlen köntösbe bújtatott előadások szórakoztatták — sem a vitaindító cikkben elrettentő példaképpen emlegetett Ori muri, sem a I.udas Matyi miatt nincsenek lelkiismeretfurdalásaink. A CSEMADOK komáromi járási konferenciája Idézett hozzászólóját, aki ezektől a daraboktól féltette a színház látogatottságát, megnyugtathatom. Az Ori muri, és idesorolhatnám a Szent Péter esernyőjét is, már két éve van állandóan műsoron és hasonló sors vár a Ludas Matyira is. Azt hiszem, vitán felül áll, hogy egyetlen magyar színházunknak legelemibb kötelessége haladó hagyományaink ápolása és ez nem valami élettől elvonatkoztatott nosztalgiából táplálkozik, inkább józan megfontolás eredménye. Ugyanis még mindig itt tudunk leginkább szót érteni a publikummal. A klasszikus azért klaszszikus, mert örökbecsű gondolatokat tartalmaz. Természetesen a tolmácsolás eszközeinek erőteljesen kell igazodniuk a korstllushoz. Itt a hangsúly áthelyeződik a hogyanra, s ha ez a hogyan a vitaindítóban megfogalmazott formai igénynek megfelel, akkor a jövőben esedékes klasszikus darabjaink műsorra tűzését az sem akadályozhatja meg, ha milliószor is lejátszották műkedvelőink. Szerintem a koreszmény ápolásától sem teljesen idegen a nemzeti öntudat fejlesztése. Különösen nem a mi specifikus esetünkben. Ha valamit a nyakunkba lehet sózni, csak azt, hogy miért oly későn vettük programba klasszikusaink következetes műsorratűzését. Két okból. Az egyik a dramaturgia közismerten bürokratikus kezelése, a másik az, hogy a színháznak először odáig kellett jutnia, hogy a klasszikus témát a kor nyelvén tudja megfogalmazni. Túlságosan általánosnak • tűnik a vitaindító cikkben a korszerűség megfogalmazása. Korunk ritmusa, korunk művészete, korunk embere, megváltozott koreszmény stb. — csak sajátos módon aplikúlható a színházra. El kell fogadnom — és ez tragikus — a modern zenei, költői, képzőművészeti alkotásoknál a „nem kell értened, elég ha érzed" szabályt, hiszen az objektív koreszmény hozta létre. Nem tudom azonban ilyen értelmezésben elfogadni a színháznál. A verset módomban van többször elolvasni, akár órákat tölthetek el a lemezjátszó mellett, vagy egy kép előtt hozzáértő barátom társaságában. Egyszóval alaposan és az időtől korlátlanul tanulmányozhatom az alkotást, ha kell, külső segítséggel. Nem ügy egy színházi előadásnál. Ott mindent azonnal fel kell fognom, meg kell értenem. Nem tűnődhetem azon, hogy okom van-e nevetésre, az elérzékenyülésre, a megrendülésre, vagy sem. Nem állíthatom meg a színészt játék közben, hogy „még egyszer, nem értem!" A rendezőt sem hívhatom a színpadra, hogy magyarázza el nekem metaforái értelmét. Az a szomorú tapasztalat, hogy különböző művészeti ágakban a szakmabeliek már csak restellkedve mernek szólni a hallgatóról vagy a nézőről. Ha ezt átvinnénk a színház gyakorlatába, annak ugyancsak katasztrofális vége lenne. „Szükség van arra, hogy a színház keresse a lét bonyolultsága megközelítésének és megragadásának a lehetőségét." Ez a tanács is olvasható a vitaindító írásban. A legjobb akarattal sem magyarázhatjuk másképpen, mint jószándékú, de minden művész számára egyformán érvényes egyszer s mindenkori igénynek. Ha a színházat vesszük, ezzel kezdődik egy darab betanulása, amikor a helyzeteket és jellemeket boncolgatja az együttes, de ez a felismerés és megragadási vágy jellemez minden tehetséget, akár zenében, akár képben vagy versben akarja kifejezni magát. „A színház nemcsak — sőt egyáltalán nem — gazdasági kérdés" — így a vitaindító írás. Vitatható álláspont. Például úgy tűnik, hogy a jövőben csak korlátozva, de lehetséges, hogv egyáltalán nem játszhatunk nyugati darabot, mert nem lesz devizánk a tantiém fizetésére. Másik példa: Az elmúlt években több színházat megszüntettek, többet összevontak főleg gazdasági okok miatt, s ha a hazai drámaírásunk problémáit feszegetem, itt is könnyen kitapintható a lemaradás gazdasági oka (természetesen nem csak az). Egyik jótollú írónkkal beszélgettem. Kisregénye alkalmasnak tűnt a dramatizálásra. Az író a következőt mondta: „Rengeteg időmet venné el, ha most nekifognék színdarabot írni, azalatt megírok egy új regényt, amiről biztos vagyok, hogy ki is adják. De ki garantálja azt, ha megírom a darabot, hogy ad Íj műsorra is kerül, ad 2j anyagiakban megtérül a belefektetett munka?" Természetesen, mint említettem, nem ez a kizárólagos ok. Színházi élet atmoszférájában talán könnyebben született volna az eddigieknél több dráma. Színházi életünk azonban nincs. Ahhoz több színházra volna szükség és arra, hogy a drámaírásra hivatottak testközelben legyenek a színházakkal. Állandó kapcsolatra lenne szükség tehát, de ezt nehezíti, sőt kizárja a távolság. íróinkat egzisztenciájuk a fővároshoz köti s a színház üzemeltetésének ezernyi apró-cseprő gondja bennünket vagy a székhelyhez, vagy a tájhoz köt. Tartalmában és mennyiségében mindig akkor volt bőséges az aratás, amikor a szerzők színházközeiben alkottak. Ogy tudom, Egri Viktor javaslatára az írószövetség komolyan foglalkozik egy drámai pályázat meghirdetésével, melynek díjnyertes darabját a színház műsorára tűzné. Semmi sem garantálja, hogy mindenkit kielégítő remekmű születik majd, habár ezt sohasem lehet tudni. Ha mégsem, akkor a hazai drámaírásunkért aggódó kritikus eressze lejjebb az igényesség mértékét és ne verje el a színházon a port, mert adott, erősen korlátozott lehetőségei között vállalta egy ilyen, mindannyiunkat érintő vállalkozás esetleges kockázatát. A vitaindító cikk nem érint " ugyan egy fontos dolgot, de mert ez szorosan összefügg egy másik magyar színház létesítésével, foglalkozni kell vele. A színház alapítása óta, vagyis 17 éve összesen 12 olyan hallgató került be a pozsonyi Színművészeti Főiskolára, akikkel számolt a hazai magyar színjátszás. Hárman félúton kimaradtak, ezekből kettő a színháznál dolgozik. Diplomát szereztek nyolcan, ebből hét jelenleg a színháznál van. A hétből valószínűleg a közeljövőben négyen családi vagy ki tudja, milyen okból kilépnek a színház kötelékéből. Ketten még tanulnak. A színháznál ezek szerint az új évadban megmarad három, ebből egy rendező, egy színész — aki közben reményteljes várományosa lett az igazgatói funkció betöltésének — és egy színésznő. Számban siralmas eredmény. Az általánosabb értelemben vett hivatásos színjátszás nem csupán a MATESZ, de egyetemes nemzetiségi kultúránk érdeke is. A cikkben említett másik színház létrehozása az utánpótlás kérdésének radikálisabb megoldását teszi szükségessé. Sajátos nemzeti érdekeinket képviselő hivatalos szerveinkre hárul — gondolom — e kérdés megoldásának az oroszlánrésze. Hogy mit tartok a Fónod Zoltán részéről felvetett „korszerű színház alatt, és hogy a MATESZ hogyan teljesíti ezeket a követelményeket?" Azt hiszem, ha minden részletében nem is, de főbb vonásaiban sikerült alapot adnom az érdekeltek számára bizonyos elképzeléseknek. Összegezve a dolgot: a színház egyáltalán nem csak akkor korszerű, ha mai darabokat játszik — azokat is lehet régi módon inscenálni. A korszerűség hangsúlya ma sokkal inkább a kifejezés eszközeire helyeződik. A MATESZ — szerintem az adott, meglehetősen korlátolt lehetőségei között — eleget tesz hivatásának. Természetesen én ezt belülről, mint a színház tagja látom így. A csehszlovákiai magyar drámaírás és szlnházkultúra szempontjából a legfontosabbnak azt tartanám, hogv végre olyan gazdát kapjunk, akinek intézményünk a szívügye. Színházkultúránk, mint említettem, csak szubjektíve lehet érdeke a MATESZ együttesének. Működése alapfeltételeinek a megteremtésében — és itt nagyon is szembetűnik annak gazdasági jellege — másutt döntöttek és döntenek. Az pedig egyáltalán nem mindegy, hogy „mecénásunk" megtűrt rokonként kezel-e bennünket, vagy a saját, legjobban felfogott érdekének tartja, hogy előteremtse a szükséges anyagiakat drámai pályadíjakra, színházépületre, a bővítettebb színészi utánpótlás költségeinek fedezésére, külföldi tanulmányutakra stb. A MATESZ még beláthatatlan ideig tájoló színház marad. Az egyre differenciáltabb közönséglgény kielégítése nagy gondot okoz a dramaturgiának. Ezen csak úgy lehetne segíteni, ha még egy színház létesülne. Szerintem ez jelenleg kivihetetlen, éspedig nemcsak azért, mert anyagi feltételekhez van kötve, de azért is, mert nincsenek színészek. Hiszen a MATESZ is állandóan színészhiánnyal küzd. írásom végén szeretném • hangsúlyozni, hogy nem a színház dolgozói nevében foglaltam el valamiféle hivatalos álláspontot. Én látom így a dolgokat, ahogy leírtam s ha a munkatársak között másféle nézetek alakultak kl és jelentkeznek véleményükkel a lapban, annak csak az ügy látja majd hasznát. KONRÁD JÓZSEF rendező Két nagy zeneszerző találkozása Epizód Bartók és Janáček életéből A régi zenetörténeti könyvek tanításával ellentétben nemcsak Olaszországban és Németországban, hanem Közép-Európában is születtek sikeres zeneművek és tehetséges zeneszerzők. A 19. század második felében és a mi századunkban a cseh, morva, szlovák és magyar zenekultúra figyelemreméltó eredményeket ért el. Ebben nagy érdeme van a két világhírű zeneszerzőnek Bartók Bélának és Leoš janáčeknek, akiknek müveit ma már teljes mértékben értjük és értékeljük. Művészi alkotómunkájukban nagyon sok a közös von4s: mindketten az emberi humánum hirdetői voltak, műveikben gazdagon merítettek a nemzeti hagyományokból és a népművészetből, s emellett lelkes népdalgyűjtő tevékenységet is folytattak. Életük folyamán mindössze kétszer találkoztak egymással. 1925. január 10-én Janáček részt vett Prágában a Bartók Béla és Kodály Zoltán alkotásaiból rendezett hangversenyen. Amint visszatért Brnóba, rögtön a következő német nyelvű levélben fordult Bartók Bélához: „Mélyen tisztelt Uram! A Morva Zeneszerzők Klubjának megbízásából kérem Önt, hogy nem lenne-e hallandó nálunk is megismételni prágai hangversenyét. 1000 kč honoráriumot fizetnénk Önnek és megtérítenénk az útiköltséget és a szállásdíját is. A hangversenyre március 2-án vagy 16-án kerülhetne sor. Kérem Önt, hogy legyen szíves mielőbb válaszoljon tevelemre. Örvendenék, ha Önt hamarosan körünkben üdvözölhetném. Mély tisztelettel: dr. I.eoš Janáček." Bartók elfogadta a meghívást, és március 2-án megtartotta hangversenyét Brnóban. Néhány ma élő szemtanú még emlékszik arra, hogy a két zeneszerző a hangverseny után hosszasan és szívélyesen elbeszélgetett egymással, valószínűleg sokat foglalkoztak az ottani zenei folklór kérdéseivel, mert Bartókot nagyon érdekelték a morva népdalok. Tudomásunk szerint janáček részt vett Bartók következő prágai hangversenyén is, 1927. október 16-án. Itt a magyar zeneszerző I. zongorahangversenyét adta elő, amely nyilván elragadtatta morva társát elsősorban a mű neobarokk stílusával, pregnáns, szigorú formájával és polifóniájával. A hangverseny után Janáček a dobogóra sietett, és szívélyesen megrázta Bartók kezét, majd a terem egyik sarkába mentek és ismét hosszú ideig beszélgettek egymással. Sajnos, ma már nem tudjuk kideríteni, hogy miről. Dr. J. TVRDOŇ