Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)

1969-02-02 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó

VARGA ZOLTÄN J d>£—fih I L BiftnN I

A park végében összegyűlt társaság rögtön látta, hogy Galambos ma ismét valami meglepetéssel rukkol kl. • Egyből, az arcáról leolvasták. Sőt már messziről megsejtették, még mielőtt az arcát láthatták volna: már a mozdulatai ts ezt sugározták, a magabiztos lépését, ahogy feléjük közeledett. Az arca meg különösen más volt ilyenkor — céltudatos és ünnepélyes. Egészen más, mint mikor „csak úgy" jelent meg köztük. Amikor tőlük várt indítványt, ötleteket. Ilyenkor zavarban voltak, - kellemetlenül érezték magukat, mert nekik kellett előállni valamivel. És tudták, akármi legyen ls az, Galambos csak legyint rá, ajkát biggyeszti, az orrát fintorgatja. Süketek, málék, hátulgombolósok, ha véletlenül nekem nem jut eszembe semmt, megrühesedhetünk az unalomtól ... Egészen más volt így. Már ahogy hosszú, felnőttes lépteivel közeledett, messziről előre küldte a szenzáció szelét. Meg a hátratett kezéről ls látszott, hogy rejteget valamit. Gyakran dugott a háta mögé különféle kisebb tárgyakat. Mindenféle apró holmit: egy doboz cigarettát, fél- és egészen meztelen nőkről készült fényképeket; egyszer egy gumióvszert... Mindezt rendszerint már korábban kiszedte a zsebéből, mielőtt még a látókörükbe került volna. Csakhogy kérdezhesse: Találjátok ki, mi van nálam? ...Ha zsebben volt a keze, többnyire semmi sem volt nála. A társaság tartóztatta magát. Ott maradt ülve a fűben. A legtekintélyesebbek restelték rögtön kimutatni, mennyire föl vannak villanyozva, mások viszont hozzájuk igazodtak. Inkább önkéntelenül, mintsem akarattal. Csak Sipirc ugrott rögtön talpra izgalmában. — Hoz valamit — kiáltotta lelkendezve. A legkisebb volt közöttük. És a legtürelmetlenebb. Nehezen tudta türtőztetni magát. Élesen kukorékoló, mutálástól még ki nem kezdett hangon Ismételte: — Hoz valamit. Szent, hogy hoz valamit. ' — Látjuk. Nemcsak neked van szemed. — Ez Benda volt, afféle második ember a brancsban. Galambos bizalmija, akivel közös titkaik voltak. Ennek ellenére, Galambos távollétében, ha azt tapasztalta, valaki túlzott lelkesedéssel emlegeti barátját, rendszerint lehűtötte. De Sipirc nem bírt magával: — Gyerünk, szaladjunk eléje. Nézzük meg. — Talán csak kibírod, amíg ideér? — Jó vicc. Kibírom ... Sipirc állva maradt. Tudta jól, hogy neki Galambos úgysem mutatná meg, akármi legyen ls az. Inkább csak megtűrt személynek számított, amolyan lógós volt a csapatban. De úgy érezte, Galambos túlságosan lassan jön. Szántszándékkal, kibírhatatlanul lassan. — Lefogadom, akármeddig találgatjátok is, mi van nálam, akkor se jöttök rá. Ha belegebedtek, akkor sem. Félkörben állták körül. Tizennégy izgalomtól parázsló szem meredt rá. Kék, szürke, fekete szemek. Galambos biztos volt benne, arca nyugodt és kifürkészhetetlen. Mit sem árul el korábbi izgalmából. Sőt majdnem azt hitte, nem ts volt Izgatott. Kezdetben sem, egyetlen pillanatig se ... — Na gyerünk. Ml van nálam? Az első válasz csak kissé késve érkezett. Senki sem szívesen vállalja magára az első, szinte bizonyos melléfogást. — Csúzli? — Víz. — Hülyéi Cshzli. Nagy eset lett volna. — Cigaretta? — Víz. — Tranzisztor? — Víz. — Pipa?... — Lópikulát. Én tudom: megint valami fénykép. Valami jó kis... — Víz. Estig se találjátok ki. Estig se. — Mondd meg. — Még egy kicsit. Még öt percig. Aztán' megmondom. Na, folytassátok. — Lóvakaró. — Csizmahúzó. — Melltartó. — Tengeralattjáró. — Marhulás nincs. Ez komoly. Tovább! — Pá... pálinka? ... — Víz. — Pisztoly? — Nincs is nála semmi. Ugrat bennünket. — Föl a kezekkelI — Na. Mondtam, hogy pisztály. — Nem pisztoly. Revolver. Néhány másodperc után fogták csak fel igazán a helyzetet. Senki se tudta volna megmondani, melyik szájról röppent el elsőnek az elragadtatás szava: — Ez igazi. — Még talán aki kimondta, az sem. — Fenét igazi. — Majd mindjárt meglátod, menynyire igazi. Az arcokra most már szinte az erotikus telítődés fokát elérő izgalom ült ki. — Mutasd. — Ezt neked. Galambos bicepsze domborodva ugrott össze az ing alatt. — Nem gyerek kezébe való. — Csak egy kicsit. Csak nekem. — Neked se. Senkinek. Láthatjátok, de egy ujjal se nyúlhattok hozá. Benda arcán érezhető a mpgbántottság. Ezt azért mégsem várta. Hogy neki sem. Hogy őt is úgy kezelje, mint a többieket. Mint a taknyosakat... Beavatottságát felfedő kérdésével a nivelláltságának ezt a látszatát igyekezett eltüntetni: — Hát mégis elhoztad? — Látod. El. — Hogy férkőztél hozzá? — Az öreg nyitva felejtette a fiókot. — Az öregedé? — Aha. — Mióta van neki? — A, már régóta. — És minek neki? — Csak. Hogy legyen ... Szükség lehet rá. Mindig történhet valami. És hát szereti. — Szereti. Azt elhiszem. Én is szeretném. — Meg van töltve? Galambos kihúzta a tárat. A fényes acélkúpokat és a sárgán csillogó apró rézhüvelyeket a hipnotizáltság láthatatlan huzalai kapcsolták össze a rájuk meredő tekintetekkel. Tizennégy láthatatlan pókhálófonal futott össze egyetlen csomópontba. Az izgalom lihegése ritmikusan hullámzott. — Csőre ts? — Az öreg sose tölti csőre. Nem ajánlatos. A tár kattanva a helyére került. Aztán csend lett. A megilletődöttség csendje. — fis most? — kérdezte aztán valaki. — Semmi most

v Láttátok. Kész. — Lőjél egyet. — Csakhogy lássák, hallják a lövést. Hogy ő maga lőhessen, kérni sem merte senki. — Jó lenne, mi? Mert erre nem tt fizetnétek rá. — Csak egyet. Galambos a zsebét simogatta. Arcán látni lehetett, amint apró, de fokozatosan erősödő belső szeizmikus rengések ingatják meg nemrég még sziklaszilárdnak hitt ellenállását. — Meghallanák a lövést — mondta kissé bizonytalanul. — Nem itt gondolom. Valahol másutt. — Csakugyan gyerünk innen. — Hova? — Ki az akácoshoz. Arrafelé nemigen járnak. — Kár pazarolni a töltényt. — Csak egyszer, Gambl, csak egyszer. Galambos a fogát szívta. Megrögzött szokása volt, ha töprengett valamin: — De mit ér az egész? Durran és kész. Mért olyan nagy csoda az? — Hát csak ... — Az lenne az igazi, ha kinyírnánk valakit, igaz? — Az hát. Csak úgy érdekes. Galambos hangja most mélyebbnek tetszett a szokottnál. Talán a komoly elszánt meggyőződés okozta ezt. És nagyon határozottnak is tűnt, olyannak, amilyennek a többiek szerették: merésznek, elszántnak. Az arcok be. lesápadtak az Izgalomba, a várakozásba. Galambos most már érezte, valamit nyújtania kell. — Vagy ha nem valakit, hát valamit — tette hozzá. — Egy kutyát — ajánlotta valaki. — A temetőcsősz kutyáját. A drótkerítésen át. — Okos volnál, mi? És ha meglátnak? Meghallják a lövést és kijönnek, még mielőtt elszelelnénk? — Az akácos közelében biztosan találunk valami kóbor kutyát. — Az kérdés. — Biztosan találunk. Gyerünk. — Nekünk van egy rühes macskánk. A faterom úgyis azt mondja; föl kellene akasztani... A tekintetek most Csapó felé fordultak: göndör haja a homlokába csüngött; állán, nem messze a szájzugától, sárgán világított egy pattanás. Az ötlet mintha csak ebből szikrázott volna kt. — Te, ez nem is rossz. Hozd el. — Csak nem tudom, megtalálom-e. — Ugorj haza. Nézd meg. — De megvártok itt? — Az akácosban. Oda hozd. — De nem lősz addig? Egyet se? — Egyet se. — Becsszó? — Egyet se, ha mondom. Na tndulás. — És siess. — Tíz perc múlva ott leszek. A csapat a bokrok közt Indult útnak. A kőrisbogárillatú orgonabokrok és a parkot határoló téglafal közötti keskeny csapáson érdekesebb törtetni, mint egyszerűen az úton menni. Pedig Galambos zsebe elrejti a revolvert: nyugodtan mehetnének ott is. De ez így mégis más. Vadabb, titkosabb, tilosabb. — Biztosan nem találja majd. — Biztosan nem. Nem lesz szerencsénk. — Akkor találunk valami mást. — Madarat. — Revolverrel? Az aligha megy. — Majd csak találunk valamit. — Találunk, persze ... A fűben hevertek. Ki hason, ki oldalt és az utat nézték. Jó félóra elmúlt már, de' Csapó nem mutatI I • kozott. Csak Galambos feküdt hanyatt, felhúzott lábakkal, tarkója alatt összefont kézzel. Az eget bámulva. Mint aki nyugodt, mint akit az egész ügy nem is túlságosan érdekel, és csakis a többiek kedvéért csinál mindent. Látszólag az égen cikázó fecskék szemléletében merült el. De a többiek is inkább lustáknak, ernyedteknek látszottak, magukba fojtották az Izgalmat. Külön-külön mindegyik nyugodtnak hitte a többit, s ezért szégyelte kimutatni várakozásteljes nyugtalanságát. Kivéve Sipírcet, aki folyton izgett-mozgott, minduntalan felugrott, előreszaladt a város irányába, meztelen lábával felkavarva a dűlőút vastag porrétegét. — Nem jön — jelentette aztán, anélkül, hogy kérdezték volna. De aztán mégiscsak feltűnt Csapó zömök alakja, kibukkant a Jegenyék sora mögül. Messziről látták már, KOPÓCS TIBOR: Beat-énekesnő (Lino, 1969)