Új Szó, 1969. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1969-02-16 / 7. szám, Vasárnapi Új Szó
Villanyt kell gyújtani, mert az ablakon át bekandikáló égbolt nemhogy fényt árasztana, inkább rátenyerel a délutáni napra, és egészen eltakarja. Ráadásul az ablak is segít neki. A villanyfény szétkergeti a homályt, beüldözi, beszorítja a helyiség négy sarkába, a székek, az asztal és az ágy alá. E rős, szálas ember a gazda. Ül a széken, mint a megfáradt, megcsendesedett vihar, és a gazdasszony, mint a panasztalan árvaság. Volt két fiuk, az egyik elesett, a másik világgá rohant. Itt maradt a ház, az udvar, a kiskert és a fázékony öregség. Csakhogy az ember vénkorában sem él meg a tétlen fájdalomból, hanem abból, amit kicsikar magának a szűkmarkú világtól. Mert a nyugdíj nem elég. Nem elég a kétszáznegyven korona. Igaz, most már talán négyszáz, de úgy se elég. Akad a faluban, aki még hetvennégy, hetvenhat esztendős korában is dolgozik. — Hát hol dolgozik? Hát hol? Az állami gazdaságban. Jól megy nekik. Betelepítették gyümölcsössel a hegyoldalt. A szövetkezet nem bírta volna. Megkeresnek nyolcszáz meg ezer meg ezerkétszáz koronát, vagy még talán többet is. Az öregek is. Az asszonyok is. Jól van ez így. Jól van. Jól van, de talán mégse jól van. Mert ő maga például, aki Rátkapusztáról származott el, ahol apja béresgazda volt, a Stefánia-majorban, harminc éven át munkásember volt, nem parasztgazda. Eleinte béresgyerek, ugyancsak a Stefániamajorban, aztán Korlátlban élt, és a siklón dolgozott. Közben volt vöröskatona is. Hadakozott a románok ellen, fogságba került, valahol Szolnok táján, gróf Belicei Tibor birtokára hurcolták a lágerbe. Ott volt vele együtt Lévay Józsi, Kövér Barna, Kövér Pá) meg Dusik Stefán. Nem is jó rá gondolni, mert elhatalmasodott rajtuk mindenféle betegség, megverték őket, és minden reggel volt vagy négy-öt halott. De azután, hogy kiszabadult, már jó volt. Eleinte ugyan sűrűn jelentkeznie kellett a csendőrségen. Az is elmúlt. Dolgozott a siklópályán, és nyolcszázötven koronát keresett. Akkor, az első republikában. Harminc évig dolgozott. A félrerakott és keményen megkeresett fillérekből szerzett két hektár és harminc ár földet. Hogy minek szerezte? Hát hogy legyen vénségére valami biztos, mert nem lehetett tudni, hogy lesz, mint lesz. Aztán azzal a földdel belépett a szövetkezetbe. És öt év múlva, hogy szétment, nem ismerték el munkásnak. A két hektár, harminc ár föld miatt, és csak kétszáznegyven korona nyugdíjat kapott, azaz most már négyszázat kap, de mégis, hogy jön ő ahhoz, hogy az öt év agyonüsse a harminc évet,, holott vöröskatona is volt. A szövetkezettel pedig ügy volt, bogy ötvenhatban alakult. A gazdák a saját földjükkel mentek be, de aztán kicserélték az állami gazdaság földjével, mert úgy Jobbnak látták. Azt pedig a módos gazdáktól vették el, mert nem volt családjuk, és nem volt aki megdolgozza. A végén már volt háromszázhatvankilenc hektár földjük, meg százhúsz hektár rét is hozzá. Az volt a baj, hogy nem volt meg az állatállomány. Nehéí volt. Mikor ő volt az elnök fizetni se igen tudtak az embereknek. Aztán vettek kölcsönt a banktól. Építettek istállót, tyúkfarmot, meg még egy istállót, traktorokat, vetőmagot. És állatokat is vettek. Mikor Čettner Ondrej lett az elnök, már egészen jól ment. Annyira, hogy hét koronát fizettek előlegnek. Egy nap aztán mégis azt mondták, hogy nem jól van így. Mert nem lehet három szektor is a faluban. Nem lehetnek magángazdák, szövetkezetiek, meg állami birtok is. Csak állami birtok vagy szövetkezet lehet. Hogy miért? Azt ő pontosan nem tudja. Hát^állami birtok lett. — Igaz, hogy nehéz volt, de mégis jó lett volna. Igaz, hogy az emberek szétszéledtek, mert nem tudtunk fizetni eleivel, de aztán már fizettünk. Már csak jobb lehetett volna. Akkor lettünk állami birtok. Volt hárommillió nyolcszázezer korona értékű oszthatatlan alapunk, és volt hárommillió korona adósságunk. Annak fejében ment el a föld, a rét, meg ráment az is, amit beadtunk. Adtam én is a szövetkezetnek egy éves tinót, hathónapos süldőt, két tyúkot, meg másfajta baromfit, de- nem kaptam semmit érte. Senki semmit se kapott. — Hát az adósság? — Azt mi nem öt évre vettük föl, hanem húsz évre. És el se osztogattuk, hanem befektettük. Az istállóba, tyúkfarmba, gépekbe, vetőmagba, állatokba. Mindenestül az állami birtoké lett. Igaz. Belementünk. A kultúrházban volt a gyűlés, és megszavaztuk, de aztán, hogy mindenkinek külön-külön is alá kellett volna írni, hát mindenki elszéledt, senki se írta alá, se a kommunisták, a nem kommunisták se. De hát jól van így. A gyümölcsös miatt, amit mi nem bírtunk volna. No meg a kereset miatt, mert az állami gazdaság mindig rendesen fizet. H allgattam, hallgattam az öregember monológját ott a tél kellős közepén a napraforgót idéző villanyláng alatt. S nagyon furcsán éreztem magam. Mintha idős élete párjával együtt valamelyik szerencsétlen és elfelejtett balladámból kelt volna életre. Aztán még furcsább gondolatom támadt: kl plagizált tulajdonképpen. Én másoltam-e le az életet, vagy az élet másolta le azokat a balladákat. Már-már mindent megértettem volna, azért mégis valami homályban maradt előttem. Nem tudtam hamarjában, mit kellett volna külön-külön is aláírni a tagoknak. Aztán eszembe jutott egy régen olvasott jelentés, a Kelet-Szlovákiai Kerületi Termelési Igazgatóság jelentése, melyben épp a földalapoknak az állami gazdaságok hatáskörébe való átutalásáról volt szó. Ebben pontosabban meghatározhatatlan személyek saját tapasztalatukra hivatkozva azt javasolták, hogy mivel a szövetkezeti tagok a taggyűlésen tanúsított egyetértésük ellenére mégsem hajlandók aláírni a törvény és rendelet megkövetelte elajándékozási szerződést, az erre vonatkozó rendeletet hatályon kívül kellene helyezni, s meg kellene elégedni a taggyűlés egyetértésével és határozatával. Akkoriban keserű kacajra fakadtam, hogy íme, a szorgalmas funkcionáriusok törvényesíteni akarják a törvénytelenséget. Csak most, e hirtelen visszapillantás után értettem meg Veréb István és sorstársai furcsa kettős viselkedését. A taggyűlésen mindenki egyöntetűen megszavazza a földalap átutalását az állami gazdaság hatáskörébe. Meg lehetett őket győzni arról, hngy nem jól gazdálkodnak, hogy a helyzet megérett a kényszerbérletről szóló rendelkezés érvényesítésére, de hogy elajándékozó szerződést írjanak alá ? Azt már nem. A parasztember nem szeret semmit elajándékozni, különösen akkor nem, ha mint Veréb István, félrerakott, és keservesen megkeresett fillérekből szerzett valamit. Egyébként találkoztam Čettner Ondrejjal is, a szövetkezet egykori elnökével. Azt mondta: megoldhatatlan helyzet elé állították. Mert bár igaz, hogy a szövetkezet egy kis segítséggel túljutott volna a válságon. Dehét az akkoriban úgy látszik irányelv ; volt. S nekik nem volt elegendő takarmányuk télire. Azt mondták neki: egy szem takarmányt se kaptok, ha bele nem egyeztek. Ki mondta? Nem mondott neveket. Azt mondta: — Higgye el, szeretem az állatokat, nem bírtam volna elviselni, hogy egész télen át éhezzenek. Őszinte, meggyőző a hangja. Szerette az állatokat, s én hiszem is. De hát kí szerette Veréb Istvánt és a balogfalai parasztokat? Čettner Ondrej ma a járási pártnizottság mezőgazdasági osztályának beosztott dolgozója. Süfek elvtárs, a járási pártbizottság titkára komolyan bólintott idevonatkozó kérdésemre: A földalap átutalásával kapcsolatos kérdések, az élő és holt leltár kifizetése s egyebek valóban függőben maradtak. De hát ez országos, nem speciálisan csak a rimaszombati járást jellemző probléma. És ebben igaza' van: országos probléma. Valaki valahol sokmindent függőben hagyott. Dehát nem lehet az életet sokáig függőben hagyni, mert attól lassan olyan lesz, mint az akasztott ember. BÁ3I TIBOR: A zt mondták nekem, a rimaszombati járásban a szövetkezetek megerősödtek. Van bőven pénzük a különféle alapok fedezésére. El vannak látva gépekkel, szakemberekkel, műtrágyával. A tagság átlagos életkora leszorult jó tíz-húsz évvel a produktív életkor felső határa alá. A munkaegység értékének megszilárdulása, a szilárd pénzjutalmazás bevezetése, a fizetett szabadság, a szülési szabadság, a betegségi és öregségi biztosítás, mindez oda vezetett, hogy a szövetkezetek talpra álltak. -— Aztán hol, merre vannak az igazán jó szövetkezetek? Azt mondták, Abafalán, meg Méhlben, Tornaiján, Gömörben, Feleden vannak a jó közepesek. Aztán a véletlen folytán mégis olyan faluban kötöttem ki, ahol nincs szövetkezet. Volt, de nincs. Megszűnt. Akkor hát ml van ott? Mi lenne? Állami gazdaság. Hát igert: ilyen is van. írtam már sok jó szövetkezetről, de rossz szövetkezetről vagy nem létező szövetkezetről még sose írtam. Dombnak föl, dombról le, egy sereg aprócska falun át, Balogfalára vitt az út. C satakos, hóolvadásos időben értem célba, abba a nagyon kicsi, mégis nagyon nagynak látszó faluba. Kilencszáznyolcvan lélek az egész, kétszázhatvannyolc apró házacska, mégis olyan nagynak látszik, mert a házak közé ékelt kertek megnyújtják a falu hosszát, szélességét. Girbe-görbe patak vagy vízmosás rohan le a lejtőn, a házak között egy nagyon erős, vállas dombról, talán azért is látszik olyan nagynak a falu, mert erős vállas dombra kapaszkodik. A patak hátán, a beszakadással fenyegető vékonyka jégen aprócska gyerekek csuszkáinak. Olyan picinyek, és olyan nagy-nagy, vidám lármát csapnak, hogy az én szívem is felvidul. Az utcasarkon szőrmók-kutya vakkant utánam. Nem haragosan, nem dühösen, inkább ojyan a vakkantása, mintha jókedvű nevetés lenne. Bizony mondom, nem vakkantás az, hanem nevetés. Csak rá kell nézni a pofájára, és a homlokán sűrűsödő gubac alól kiragyogó szemére, és máris tudod, hogy nem vakkant, hanem nevet. Szimatol, nézi a gyerekhadat, és éppen olyan most, mintha neki is csuszkáin! való kedve kerekedne. Kivel is kellene beszélni? No, kivel? Talán az elnökkel. Vagy Inkább a nagyon idős Veréb Istvánnal. Igen. Veréb Istvánnal, mert volt agronómus ls, meg elnök is a — szövetkezetben. Betoppanok egy kiskapun a dombra kapaszkodó udvarba, aztán a házhoz, s a konyha homályában találok két megfáradt, megszomorodott öregembert: Veréb Istvánt, a gazdát, és Veréb Istvánnét, vagy csak úgy egyszerűen: Gizi nénit, a gazdaszszonyt.