Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-12 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
T csökzenét tessék! Tücsökzenét... Olyan hangsúllyal Ismételgette a mondatot, akárcsak régesrég a vándorcirkuszok kikiáltói az óriási szenzációt. Az öreg nap mint nap becsöngetett a lakásokba, néhol zsebrevágta a szitkokat, máshol tudomásul vette, hogy nem parancsolnak tücsökzenét. Ilyenkor bocsánatkérő arccal távozott. Hozzánk is becsöngetett, régi Ismerősként fogadtam. — Miféle tücsökzenéről van szó? — kérdezte barátom. Az öreg kivette zsebéből a gyufásskatulyát, tenyerére tette, úgy mutatta. — Maga még nem hallott rólam? A tücskeimről?... Igazi hamisítatlan tücsökzenét szolgáltatnak. — Láthatnám őket? — Hogyne! Csak ... Láttam rajta, zavarban van. Kis ideig a zsebében kotorászott, oda csúsztatta a dobozt. Cukorspárga darabokat húzott elő ruhája rejtekeiből, meg vascsavarokat és más kacatot. Végigtapogatta magát, a fejét csóválta, aztán újra előhúzta a gyufásskatulyát. Füléhez tartotta, hallgatózott. Szája erőltetett vigyorra fintorodott. — Jöjjön — szólt a barátomhoz. — Megmutatom. De csak magának. Látom, magát érdeklik a szép dolgok. Karonfogta barátomat, ajtót nyitott. Kimentek a lépcsőházba, ott pusmogtak egy Ideig. Én csak a lakásajtó parányi kukkantóján lestem őket. Groteszkül hatott, ahogy csendben beszélgettek. Egy szavukat sem hallottam, csak az öreg taglejtéseit láttam. Tenyerében megint ott volt a gyufásdoboz, amit barátom érdeklődő tekintettel szemlélt. Párbeszédjük rövid mondatokból állt, majd kisebb huzavona következett. Az öreg kis rést nyitott a dobozon, majd kérdően barátomra függesztette tekintetét. Valahogy Így: No barátocskám, látod már azt a csodálatos dolgot? A fiatalember nemet intett és a vállát vonogatta. Látod? — kérdezte tekintetével. Semmit se látok — felelt neki vállvonogatással a barátom. Láttam, hogy az öreg ekkor már legszívesebben zsebrevágta volna a skatulyát, de barátom már nem hagyta annyiban a dolgot. Érdeklődése már túlságosan felcsigáződott, mindenáron tudni akarta, miről van sző. Észrevettem rajta, hogy mérlegeli a helyzetet, végignézte az öreg toprongyos öltözékét, aztán pénztárcája felé nyúlt. Az öreg sértődötten legyintett. Tiltakozott mint egy hegedűművész, akinek faragatlan tahók bankót akarnak a vonójába húzni. A leselkedéstől megfájdult a szemem, otthagytam a kukkantót. Kíváncsiskodásom azonban továbbra ls vissza-visszakényszerltett az előszobába. Csak csoszogás, elfojtott hangfoszlányok szűrődtek be hozzám. Aztán csalódott arccal belépett a barátom. Mögötte az öreg ls ott kullogott. — Megmutatta? — kérdeztem az öreget. — Meg — felelt a fiatalember. Egy üres gyufásdobozt... Az öregember kétségbeesett arcot vágott. Levegő után kapkodott, a zsebében kotorászott zavartan. — Ne féljen — szólt a barátom. — Senki más nincs a lakásban, csak mi hárman. Senki se tudja meg a dolgot. Különben se értem, mi van ezen titkolni való. — Valóban üres volt? — kérdeztem az öreget. Keserves arccal bólintott. — Elárulná már végre, miért ez a nagy tltokzatoskodás? — Csak maguknak, kettejüknek ... — És miért áltatott engem az utolsó pillanatig? Egészen addig, amíg teljesen kl nem nyitotta a dobozt? ... kedtem, hogy Ilyenkor senki se akar tücsökzenét hallgatni. Őszintén mondom, meglepett, hogy barátját érdekelte a dolog. Az érdeklődése meglehetősen kihozott a sodromból. Nem vette észre, mennyire húztamhalasztottam a dolgot? Biztosra veszem, hogy a kukkantón át meglesett bennünket... Elpirultam. Tagadni próbáltam a dolgot, de az öreg csak legyintett. — Becsületszavukat adják, hogy senkinek sem árulják el, hogy nincs tücsökzenekar? — Becsületszavunkat... Másnap vagy harmadnap újra láttam az öreget. A gyermekjátszótéren ült egy padon. Hideg, december eleji szél fújt a hegyek felől, de azért tlz-tl— Ekkora bajsza van nl.. .1 Az öreg megint megfogta a bajusza két hegyét, aztán ujjaiból V-betűt csinált — Akkora, mint a tévé antenna? — kérdezte a gyerek. Vagy még annál ls nagyobb? És mondd, mivel muzsikál? — Mivel? Hát a hegedűjével. Szép, fényes hegedűje van ... — Mutasd meg a hegedűjét Megmutatod? — Majd holnap ... A fiatalasszony észrevette, hogy a kisfia az öreggel beszélget. Otthagyta barátnőjét, kézenfogta a gyereket. Az öregnek azonban még odaszólt: TÓTH MIHÁLY: Az öreg ekkor már láthatóan szenvedett. — Végig azt hittem, hogy csoda történik. Hogy a tücskök majd mégis ott lesznek a dobozban. Bíztam benne, hogy egyszer csak rázendítenek. — Előre tudta, hogy a dobozban egy fia tücsök sincs? — Hallgasson, az ég szerelmére. Senkinek se árulja el, hogy. . Meglátják, a tücskök majd visszajönnek. Ha én mondom, visszajönnek. Tavaszra itt lesznek. Vagy nyárra... Ha magukon kívül mások is megtudják, kinevetnének az emberek. Azt hinnék, megbolondultam. A gyerekek hógolyóval dobálnának az utcán. Tudja, milyen kegyetlenek néha a gyerekek? Olyan képet vágott, hogy képtelenek voltunk tovább kérdezősködni. Percekig csak bámultunk egymásra, az öreg mintha megbabonázott volna mindkettőnket. Kis idő múlva én jutottam szóhoz: — Ha egyszer tudja, hogy ... hogy ... pillanatnyilag nincs tücsök a dobozban, miért Járja a házakat? Miért kínálgatja a tücsökzenét? — Titokban abban remény(LÖRINCZ GYULA RAJZA) zenkét gyerek hancúrozott a csúszda körül. Tücsökzenét tessék! Tücsökzenét ... A gyerekek még csak nem ls nevettek rajta. Meg se hallották már, hogy mit mond, csak rohangásztak a csúszda körül, ö pedig két ujja között ott tartotta továbbra is a skatulyát és monoton cirkuszos-hangon ismételgette mondókáját. Néhanéha intett egynek-egynek, de a srácok esetleg csak vigyorogtak rajta. Távolabbról, egy sarok mögül figyeltem a fejleményeket. Valaki elment mellettem és azt mondta: — Az öreg már megint dillskedik ... Bolondokházába kellene őt vitetni! Tücsköt tenyészt. Ugyan ki kíváncsi ma a tücsökzenére ... De ezt is csak egyetlen egy ember mondotta az öregről. A többiek észre se vették. — Tücsökzenét tessék! Tücsökzenét ... Süldő iskoláslányok mentek el mellette és vigyorogva viháncoltak, majd egy fiatalasszony hozta el kisfiát a játszótérre. Talán hároméves volt a gyerek. Kiskanna, lapát volt a kezében. — Tücsökzenét...! Tücsökzenét tessék! A kisfiú az öregre nézett. Találkozott a tekintetük. A gyerek anyja kissé távolabb egy Ismerősével beszélgetett. A fiúcska elfordította a fejét, de kis Idő múlva mégiscsak oda-odateklntett a dobozra. A vénember rámosolygott, a gyerek bugyborékolva elnevette magát. Tétovázva lépett egyet és tovább kacagott. Mert az öreg most már a bajusza két hegyét fogva incselkedett vele. — Szereted a tücsökzenét? A számára még váratlan kérdésen meglepődött. A mosoly szájára fagyott, tétova mozdulatot tett az anyja felé. Már-már elfutott volna, amikor az a füléhez emelte a dobozt, tágra nyitotta a szemét és úgy tett mintha muzsikát hallgatna. — Te ls meghallgatod? A kisfiú bólintott. Közelebb lépett néhány arasznyival. Fejecskéjét félrehajtotta, fülelt. Az öreg a dobozt egészen közel tette a gyermek füléhez, körmével kicsit megkaparta a fedelét. — Hallod? — Hallom. Ez a tücsökzene? — Nem. Most nem muzsikál. Most csak sétál a dobozban. Mondd, láttál már tücsköt? — Nem láttam. Milyen a tücsök ...? MOTT O: A 16, amelyiknek szőre i, és sSrénye egyaránt fem kete, az fekete 16. (A nehéztüzér kézikönyvéből) — Benőhetett volna már a feJelágya ... A kisfiú üvöltött. Megmakacsolta magát, az öreget most már sehogy se akarta otthagyni. 1 — Ne sírj, szólt hozzá. Holnap megmutatom a tücsköt. Ma már úgyis sokat muzsikált. Fáradt, aludnia kell. Csisz-csosz, kipp-kopp, cslszcsosz, kípp-kopp.. Az öregember csosszanásal furcsa ellenpontjaként koppantak a fegyőrök pocikszöges bakancsai. Egy mellékfolyosón át vezették a tárgyalóterembe. A szélesebb folyosókon mindenütt a tömeg zümmögött-morajlott. A fő-fegyőr Idegesen rángatta a fejét, mert emberei már csak alig-alig bírták tartani a kíváncsiskodókat. A tömeg egyharmada se fért be a tárgyalóterembe. A morajlás akkor csillapodott kissé, amikor a bírósági emelvény mögött kitárult az ajtó és belépett rajta a három bíró. Kis idő múlva egy másik ajtón a fegyőrök között az öregember ls a terembe lépett. Egy fiatalember a tárgyalóterem közepetáján felemelte a kezét és jeladásként elkiáltotta magát: „Tücsökzenét!" A többi fiatalember erre ütemesen skandálni kezdte: Tücsök-ze-nét, tü-csök-ze-nét, tücsök-ze-nét... A középen ülő bíró erélyesen csengetyűznl kezdett, majd egy fakalapáccsal püfölte az asztalt, de ez nem segített. Jó negyedórába került, aimlg megnyithatta a tárgyalást. Az ügyész fél órán át olvasta a vádiratot. — Beismeri? — kérdezte az öreget a bíró. Az ügyész diadalmas arccal kézbevette a gyufásdobozt. — íme a bizonyíték! Napnál fényesebben rávilágít a vádlott bűnösségére... A fiatalember megint elkiáltotta magát: Tücsökzenét! A többiek pedig megismételték az ütemes skandálást. A börtönőrök az ajtó mellett állókat a folyosóra taszigálták, de helyettük újabb fiatalok tódultak a terembe. A fő-börtönőr a haját tépte. Végül elcsendesedtek. Az ügyész mappájából egy újságkivágást vett elő. — íme a további bizonyíték! Ifjúságrontó tevékenységének a bizonyítéka. Az öreg védőügyvédje felemelte a kezét, szót kért: — Védencem érdekeit szem előtt tartva, meg kell állapítanom, hogy a tücsökzene-elmélet valóban megrontotta az ifjúságot. Mily elítélendő, hogy védencem tevékenysége hatására erről újságokban is írtak. A bíróságot a legsúlyosabb ítélet kiszabására kérem ... A hallgatóság elnémult. Az ügyész ezt kihasználva felolvasta az újságkivágás szövegét: „Tücsökzenekar. {Kiküldött tudósítónktól, j Egy öregember a főváros kellős közepén tücsökzene propagálásával foglalkozik. A rendkívül emberi megnyilvánulás ifjúságunk körében nagy visszhangra talált. Országszerte több tízezernyi már a tücsökzene-klubok tagjainak a száma. A mozgalom története érdekes. Az öregember tücsköket tenyésztett, melyeket egy ízben megmutatott egy hároméves kisfiúnak. A gyermek apja az öreget megrontás vádjával följelentette. Az öregemberért az egyik közismert elmegyógyászati klinika dolgozói és rendőrök jöttek el lakására. Letartóztatása nem ment simán, az Idős ember védekezett, mire az elmegyógyászok kényszerzubbonyt alkalmaztak... Az akcióra nagyszámú nézőközönség jelenlétében került sor. Néhány fiatalember a helyszínen nyomban tücsökzene klubot alapított. Példájukat azóta ezernyi helyen követték." Az ügyész a papírdarabkát diadalmasan a magasba emelle. És újra megismételte: — íme, a megdönthetetlen bizonyíték! És íme, a többi bizonyíték. Az ellenséges külföld ideológiailag mételyező sajtótermékei is felfigyeltek e kétségkívül káros jelenségre. At eredmény: háromezerkétszáznegyvenöt újságcikk. Kérdem én, a közvádlő, nem-e a jövő nemzedék megrontásáról van-e szó? Ahelyett, hogy ifjúságunkat fegyvereink tökéletesítésére buzdítaná, ahelyett, hogy iskolásainkat az Illető alkotó munkára, teszem azt, hatékonyabb robbanóanyagokat gyártó érdekkörök alapítására ösztökélné, a holnap nemzedékét ilyen mélységesen pacifista útra vezeti. Kérem a hadsereg egyik tagjának tanúként való kihallgatását. A tanú a bírói emelvény elé lépett. — A neve? — kérdezte a bíró. — Titok! — Rendfokozata? — őrmester! És esküszöm, csak igazat mondok. — Mi történt...? — Díszlépést vezényeltem. A katonabanda közben a nehézbombázók indulóját játszotta* Tecclk ismernyi? Tramml Tramm! Tramml Stramm induló. Eleinte strammul dobbantak a lábak. Tramml Tramm! Csak úgy szikrázott a beton. Aztán alábbhagyott... — Micsoda? — Hát a ... tramm! A tramml És furcsa hangot hallottam. Hogy cirip, círip, cirip. Azt vezényeltem, hogy: szakasz, állj! Közelebb mentem hozzájuk és csak hallom: cirip, cirip, cirip. Nézem jobban az egyik közkatonát, hát uram teremtőm: a rohamsisakjára, a füle mellé egy gyufásdoboz volt erősítve. Nézem a többit, hát dettó. Minden harmadik füle mellett gyufásdoboz. A gyufásdobozban pedig tücsök... — Elég. Ez untig elég, — kiáltott az ügyész. (Folytatás a 12. oldalon)
