Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1969-01-10 / 8. szám, péntek
Í bban az indián faluban, amelyben éltem, valamennyi állat — marha, kecske, disznó, tyúk és megszámlálhatatlan kutya — szabadon Járt. Az emberek feleslegesnek tartották, hogy istállót építsenek. Itt az állatok Jól érezték magukat istálló nélkül is. Az indiánok ráismertek saját barmaikra, noha azok nem viseltek semmiféle bélyegzőt. Ebben az állategyüttesben sok szamár is volt, mert minden indián famíliának legalább két szamara van. Közép-Amerikában a szamár fontosabb, mint a tehén. Ezt csakhamar én is tudomásul vettem és elhatároztam, hogy szerzek egy szamarat, amelyen kilovagolhatok a mezőre, segít nekem a fát és a terményeket hazaszállítani. Az ide-oda kószáló szamarak között észrevettem egy olyat, amelyiknek biztosan nem volt gazdája. Nem láttam, hogy valaki meglovagolta, vagy teherrel megrakta volna, s ha a kunyhó közelébe merészkedett, a gyermekek rögtön elkergették, vagy a kutyákat uszították reá. Könnyen érthető, miért nem akarta egyik indián sem birtokába venni. Mert hát nagyon csúnya volt. Míg a jobb füle vízszintesen állt, addig a bal füle lankadtan lekonyult, nyilván valamikor, távoli ifjúkorában letört egy alkalommal. Az egyik hátsó combján jókora megkeményedett daganat, amelyet mérges kígyó harapása, vagy rosszindulatú fertőzés okozhatott. Füleinek különleges helyzete folytán feje nagyon hasonlított valamely párizsi művésznövendékre. Függetlensége és kóbor életmódja ezt a szamarat, mivel hímnemű volt, a falu valamennyi szamarának uralkodójává tette és a nőnemű szamarakkal is úgy rendelkezett, mint valami kényúr. Természetesen mindig kedve szerint és sikerrel. Irgalmatlanul elkergette minden vetélytársát és ezekben a küzdelmekben nemcsak patáit vette igénybe, de brutálisan használta fogait is. Történt egyszer, hogy két indián fiú fát rakott rá, amelyet a két fiú szamara levetett magáról, mert az volt a véleménye, hogy a teher túl nehéz, s emiatt nem érezte kötelességének, hogy cipelje. A csúnya szamár pedig úgy vitte a terhet, mintha játék volna neki. Amikor a fiúk kunyhójánál lerakták róla a terhet, nem akart elkotródni a kunyhótól. Arra vágyott, hogy legyen gazdája és legyen egy olyan kunyhó, amelynek árnyékában neki is joga van meghúzódni a déli forróságban anélkül, hogy kövekkel elűznék. A £iúk azonban elkergették az alkalmi munka befejezése után, mert senki sem akart ilyen csúnya szamár gazdája lenni. En láttam az egész esetet, és azt is tudtam, hogy a faluban senki sem akarja, senki sem tekinti saját tulajdonának. Bementem hát a kunyhóba, a két fiú apját a földön guggolva találtam, fogával mango-gyümölcsöt hámozva. — Hé, Liborio, kié ez a lankadt fülű szamár? — Senkié, senor. Senkié a faluban, az enyém se. Egyszer idevetődött valahonnan, vagy talán valamelyik karaván hagyta el. Quién sabel Mit tudom én. Senkié. Enyém sem. — Akkor talán én használhatnám a szamarat. Szükségem volna rá, és senki sem akar jó erőben levő szamarat eladni — mondottam. — Természetesen, a magáé lehet, comono — felelte Liborio —, mi csak örülünk, ha valaki használja a szamarat. Legalább kevesebb kárt fog okozni a mezőn. De nagyon ronda, muy feo. Én nem nyúlnék hozzá, olyan ocsmány. — Azzal nem törődöm. A szamár erős, és jól lehet lovagolni rajta — válaszoltam. Hazamentem, megkerestem a íaszszót, elfogtam a szamarat és hazavittem. Azután elrohantam az üzletbe, öt kiló kukoricát vásároltam és jó pár tellmarok kukoricával megetettem új munkatársamat. A kukoricát örömmel és hálával fogadta, bizonyára hoszszabb ideje nem volt már része benne, és pillanatok alatt otthon érezte magát nálam. A következő napokon büszkén lovagoltam ki szamaramon a mezőre és hazafelé jócskán megterheltem tökkel a kecskék számára. A jó szamár készségesen szolgált és néhány nap múlva már nélkülözhetetlenné vált. Többet tudtam dolgozni, mivel hátán pihenten értem ki a mezőre, s mivel az erös állat nagy menynyiségű terményt tudott hazaszállítani, a kecskék jobb takarmányt kaptak és több tejet adtak. így múlt el egy liét. Vasárnap délután volt, mikor hajlékomhoz jött egy indián, köszönt és tüzet kért cigarettájához. Azután elmondta, hogy nagy a meleg, nehéz dolgozni, kisebbik gyermeke köhög és két tehene nagyon kevés tejet ad. De nem azért jött, hogy mindezt elmesélje. Egy idő múlva ránézett a szamaramra — éppen kukoricacsutkát rágott — és így szólt: Bizonyára tudja, senor, hogy e« az én szamaram? — A maga szamara? — kérdeztem csodálkozva. — Ez nem a maga szamara, ez a szamár senkiéi — Téved, senor. Ez csakugyan az én szamaram, Szent Sebestyénre mondom. De ha szüksége van rá, Burrót eladhatom magának. Olcsón, muy barato, csak öt pező, ide a kezembe. Ez valóban olcsó volt. Tizenkét pezó alatt nehezen lehetett szamarat vásárolni. Gyakran 25—30 pezőt is elkértek érte. Gondoltam, a legjobb lesz megfizetni az öt pezót, akkor a szamár jogos tulajdonosa vagyok és nincs B. T R A V E N : több gondom reá. Még lealkudtam egy pezót, s az ember eltávozott a pénzzel és azzal az ígérettel, hogy házát és mindenét, amije van, a magaménak tekinthetem. Elmúlt másfél hét és egyik késő délután, mikor jól megterhelt szamarammal fáradtan hazafelé tartottam a mezőről, az úton találkoztam az indián Rocióval. így szólt hozzám: — Buefias tardes, senor, sok a munka, mucho trabajo, verdad? — Sok bizony — feleltem én és tovább akartam menni. Roció azonban visszatartott és ezt mondta: — Holnap szükségem van a szamárra. Faszenem van az erdőben, haza kell szállítanom. — Milyen szamárról beszél, Roció? — Erről itt. — S ezzel rámutatott a szamaramra. — Ez nem mehet holnap — feleltem. — Holnap magamnak is szükségem van rá. Roció rámnézett nyugodtan, zavar nélkül és így szólt: — Ez az én szamaram. És nem hinném önről, / senor, hogy szamarat lopna egy szegény indiántól, aki még olvasni és írni sem tud. — De ez az én szamaram, Rocio. Négy pezóért vettem meg Felipétől. — Felipétől, senor? Csak annyit mondhatok, hogy Felipe közönséges gazember, kurafi, hazug, csaló, bandita, gyilkos, sőt gyújtogató. Becsapta magát és hazudott. Szikra szégyen, vagy becsület sincs benne. Eladta a szamarat, noha tudta, hogy az enyém, hiszen magam neveltem fel. De mégis mondanék magának valamit, senor, mert én becsületes és jámbor ember vagyok, a Szent Szűz e helyen verjen meg himlővel, ha nem igaz. A szamár hat pezóért a magáé lehet. Húsznál is többet ér, de mivel én nem vagyok olyan aljas csibész, mint Felipe, olcsón eladom magának tíz pezóért. — Az előbb azt mondta, hogy hat pezóért. — Hatot mondtam? Ha hatot mondtam, akkor legyen hat, én nem csapom be. Ekkor eszembe jutott, talán jobb lenne előbb meggyőződni, valóban Rocio-e a tulajdonos, nehogy esetleg holnapra egy másik kerüljön elő. Erre azonban Rocío nem hagyott időt. Rögtön tudni akarta, megveszem-e a szamarat, vagy sem. Ha nem, akkor ő itt helyben lemálházza és engem feljelent Mi fáj a Kozmetika dolgozóinak ? Beszélgetés a galgóci gyertyagyár közgazdászával Szokatlanul najy gyertyakereslet # Dubcck-műsza kok a hiány pótlására # Továbbra is lényeges különbség lesz aa egyes iparágak alkalmazottainak átlagbérében % A szakszer vezett&l várnak segítséget a helyi hatóságnál állatlopás miatt. Akkor aztán egész biztosan karcerbe kerülök, börtönbe. Mialatt mi vitatkoztunk, előkerült egy másik indián ls, akit szintén ismertem. Rocio rögtön rácsapott és megszólította: — Hombre, ember, enyém-e itt ez a Burro? Enyém-e jogszerűen ez a szamár? — Persze, hogy a te szamarad — szólalt meg az ember —, claro, seguro, meg ls esküszöm rá. Már tanúja is volt. Rocio a jogos tulajdonos. Alkudozni kell. Mire besötétedett, három pezo 50 oentavosra szállt le az ára. Elkísért a szállásomra, ahol átvette a pénzt és eltávozott tanújával együtt, mindvégig esküdözve és lamentálva, hogy csúfosan átejtettem a vásárlással, mert a szamár tízszer annyit ér, de a ravasz grlngók ellen a szegény, tudatlan indián nem tud védekezni. Ismét elmúlt néhány nap. Mikor vasárnap délután elhaladtam a polgármester kunyhója előtt, ott ült az alkade, a polgármester — szintén indián — az ajtó előtt. Megszólított, és arra kért, hogy lépjek közelebb egy pillanatra. Hellyel kínált egy bicegő fonott széken és családjáról kezdett mesélni. Majd mikor ennek végére ért, így szólt: — Mi van tulajdonképpen a szamárral? — Melyik szamárral? — kérdeztem. — A községi szamárral, amelyet udvarában tart s lovaglásra és teherhordásra használ. — Az az én szamaram. Megvettem — szóltam ellentmondva. Az alkade nevetve válaszolt: — Ezt a szamarat senki sem adhatta el. Ez a község szamara. Ha valaki eladhatja a szamarat, az én vagyok egyes-egyedül és senki más. Majdnem kővé váltam. De a polgármester ezzel nem törődött. így beszélt: — Felipo és Rocio a legnagyobb és legközönségesebb csibészek és banditák. Sőt gyilkosok és cabronék. Most csak arra várok, hogy ismét ideérkezzenek a munlcipalidad katonái. Akkor aztán elfogatom és gyorsan gondoskodom arról, hogy rögtön kivégezzék őket. Ilyen söpredék lakik itt, ebben a faluban. — Rocio azonban tanút is hozott, aki megesküdött arra, hogy a szamár Rocioé — keltem tulajdonom védelmére. — Az Capillo lehetett — mondotta a polgármester. — Az a legveszedelmesebb bandita. Szögesdrótot is lopott. Azt is agyonlövetem. Mindjárt elsőnek. Csak a katonákat várom. Hogyan adhatták volna el ezek a gyilkosok, gyújtogatók és nőrablők a község szamarút! Ügy gondolom, hogy maga, mint fehér ember, valamivel okosabb lehetett volna. A község szamara nem adható el. Ez alkotmányellenes. Mégis mondanék valamit, senor. Tudom, hogy szüksége van a szamárra. S most egy fillér sincs a község pénztárában, eladom hát magának a szamarat, hogy valami pénz folyjon be a község pénztárába. A szamarat, amely egészen biztosan megér kétszer húsz pezót is, eladom tíz pezóért, de csak azért, mert már oly sok pénzt fizetett ki ezeknek a zsiványoknak. Végül is megegyeztünk négy pezóban. Kifizettem a pénzt s végre jogos tulajdonosa lettem a szamárnak. Azért a pénzért, amelyet eddig kifizettem, bárhol jó és szép szamarat vehettem volna. Ettől a két banditától természetesen semmit sem lehetett visszaszerezni. Ekkor senora Sanchez, egy idősebb félvér asszony ismét visszatért a faluba. Több hétig volt látogatóban Saltillóban, az asszony lányánál. A faluban volt egy kis fondája, amelyben a keresztül haladó karavánok hajcsárai és más utasok ehettek és éjszakázhattak. Nem volt még két órája sem itthon, amikor kunyhóm elé rohant feldühödve, mint valami őrült. Megállt a szöges drótkerítésnél és bekiabált: — Jöjjön ki csak rögtön, beszédem van magával. Rövid megfontolás után azt véltem helyesnek, ha azonnal előkerülök. Minden köszönés nélkül rámkiáltott: — Hol a szamaram? Ide vele azonnal, különben tüstént elküldök a municipalidadhoz, hogy jöjjenek a katonák és lőjék agyon magát. Ellopta a szamaramat. — Az a község szamara volt, az alkade adta el nekem. — Az a csibész, az a csalói Hogyan adhatta el az a gyermekgyilkos fatolvaj az én szamaramat! Azonnal ide a szamaratl Mit volt mit tennem ezzel a félbolond asszonnyal? Odaadtam a szamarat. Átvette, még egyszer felkiáltott: „Micsoda disznósági", rúgott egyet a szamáron, s igyekezett útjára indítani. Nem volt szüksége a szamárra, nem ls használta soha. Meg akartam menteni legalább azt, amit már kifizettem és bátortalanul megkérdeztem, eladná-e nekem a szamarat. Mert hát ő volt a jogos tulajdonosa. Így csak az tud fellépni, akinek kétségtelenül joga van hozzá. — Egy olyan áilattolvajnak, amilyen maga, még ezer pezóért sem adnám ell Csibész banda! — És eltávozott. Elrohantam a polgármesterhez, ő már tudta, mi történt. — Azt hiszem, így a helyes — mondotta. — A szamár senora Sanchezé. De ő nem vol itt, elutazott. így mégis a község szamara volt, míg nem volt idehaza. — Nem ismerem pontosan ezeket a speciális törvényeket — feleltem. — De szeretném visszakapni azt a négy pezót a község pénztárából. — Ehhez megvan a törvényes joga is — mondotta erre a polgármester. — De a négy pezó már nincs a község pénztárában. Elköltöttem. Községi célokra. Községi célokra? Nem láttam, hogy utat egyengettek, hidat építettek, vagy más hasonlót csináltak volna, mióta a pénzt befizettem a községi pénztárba. A polgármester azonban feleslegessé tette a kérdést és ártatlan képpel mondotta: — Lássa be, senor, szükségem volt egy új ingre és egy darab bőrre, hogy legyen sarum is. Ez ellen nem lehetett szólni. Mivel ő volt a polgármester, tényleg községi célokra költötte el a pénzt. Egy polgármesternek feltétlenül szüksége van egy ingre és egy pár sarura. Őszintén remélem, hogy ez a történet tisztáz ama vád alól, hogy én szamarat loptam valahol a Rio Grandétól délre. Az ilyesfajta híresztelés csupán senora Sancheztől származhat, aki nem szível engem, mivel nem szoktam járni az ő fondájába. FLORIÁN LASZLÚ fordítása Az egész ország számára gyártja a Kozmetika galgóci üzeme a gyertyát. Az üzem 230 alkalmazottjának prob lémáirói Margita Hornovától, az üzem közgazdászától érdeklődtünk, akinek felszólalása a Szlovákiai Élelmiszeripari Dolgozók Szakszervezeti Szövetsége alakuló kongresszusán nagy visszhangot váltott ki. — Megtudtuk, hogy üzemük október végéig 350 tonnával több gyertyát gyártott, mint a tervben szerepelt. Mi tette ezt lehetővé? — kérdeztük a közgazdászt. — Augusztusban hazánkban a rendesnél sokszorta több gyertyát vásároltak az emberek, mert esetleges áramszolgáltatási zavarokra számítottak. Ezért Dubfiekműszakok szervezésével biztosítottuk a mindenszenteki gyertyapiacra az árut. Jelenleg is túlteljesítjük a tervet, mivel az év végéig négy szaoad szombatot munkában töltöttünk.- Vagyis csak január elseje után tértünk át az ötnapos munkahétre. — Januártól húsz százalékkal emelik a zsiradékfeldolgozó iparban dolgozók 1967-ben elért átlagbérét. Ön bírálta a béremelésnek ezt a módját. Részletezné miért? — A zsiradékfeldolgozó iparon belül nagy a különbség a szappangyártó dolgozók, az Aroma, a Vitana és a Kozmetika üzemek alkalmazottjainak bére közt. Amíg az Aroma dolgozói 1967-ben 1603 koronás havi átlagbért értek el, addig a Kozmetika — ide tartozik a gyertyagyártás is — dolgozói havonta csupán 1279 koronát kerestek. A húsz százalékos béremelés után tehát továbbra is nagy lesz a különuség az egyes ágazatok dolgozoinak bére közt. Az Aroma dolgozói 1907 koronát fognak keresni, mi pedig csupán 1545 koronát. Ugyanakkor megjegyzem, mindez nem indokolható a Kozmetika-üzem alacsonyabb színvonalú műszaki felszerelésével. Sőt, éppen ezért érthetetlen, hiszen a mi alkalmazottjaink is szívesebben dolgoznának kor szerű gépekkel. Ám a mi ágazatunk a zsírfeldolgozó ipar más ágazataihoz viszonyítva a beruházásoknak csupán 25 százalékát kapja. Mindezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. A segítséget elsősorban az Élelmiszeripari Dolgozók Szlovákiai Szakszervezeti Szövetségétől várjuk — mondta a galgóci gyertyagyár közgazdásznője. FÜLÖP IMRE SZAMÁRVÁSÁRIÁS