Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-19 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó

A rozsnyói jjárá han egy helyben topog az egeszsegiigy ? — NEM LEHETÜNK ELÉGEDETTEK M. EGÉSZSÉGÜGYI SZOLGÁLTATÁSSAL. Ezekkel a szavakkal fogadott dr. Ladislav Just, a Rozsnyói Járási Nemzeti Bizottság egészségügyi szakosztályának vezetője. Szünetet tartva rendezgeti gondolatait, majd így foktatja : — A felszabadulás óta járásunkba hatalmas fejlődést értünk el az egészségügy terén. Ám az utóbbi évek során keserűen állapíthatjuk meg, hogy a fejlődés üteme lelassult. Ennek okát abban látom, hogy nem is olyan rég az egészségügy nem mindenkinek volt a szívügye. — A rozsnyói járásban? — Itt is, de főleg inkább a felsőbb szerveknél, bár az utóbbi hónapokban egyre jobb megértésre találunk. Kezdeném a rozsnyói kórházzal, amely szakkáderekkel részben jól el van látva, de helyszűke miatt a korszerű berendezéseket, laboratóriumokat nem tudjuk hol felállítani. Tatarozása nem célszerű, mivel az épület száz éves. Ha a rőcei járással nem egyesültünk volna, ma a helyzet még kritikusabb lenne. Az ottani kórház 180 ággyal épült, de ma már ott is 200-ra növelték a férőhelyek számát. A túlzsúfoltság természetesen kihat az egészségügyi szolgálat minőségére is. Elégedetlenek a páciensek, idegesek az orvosok. Elhallgat. Talán az jutott az eszébe, hogy regen folyik már a harc egy korszerű kórház építéséért. Csakhogy először a felsőbb szervek beleegyezése szükséges, azután a különböző tervrajzok beszerzése, s ha ez megvan, akkor építkezési vállalatot kell keresni, amely a munkát elvégzi. Szó ide, szó oda, két évet is igénybe vesz s idegileg több embert kikészít. — Az év utolsó negyedében, de legkésőbb 1970-ben megkezdődik egy 620 ágyas kórház építése — mondja. — Sokakat megnyugtat ez a tény, de engem nem. Igaz, a kórház építését megkezdik, de nyolc év is eltelik mire befejezik. Mi lesz addig? Ezzel kellene foglalkoznunk. A vidéken nem rózsás a helyzet. Igazán, nem vonatkozik ez minden egészségügyi körzetre, jóllehet átlag kétezerötszáz ember jut egy orvosra. Sajnos, a közeljövőben nem váirhatá javulás. Ezt bizonyítják dr. Just szavai is. — Jelenleg legalább tíz orvosra volna szükségünk. Több körzetben nincs orvos. Naponta járnak a nyakamra, de hát honnan szerezek orvost?! Egy cseh nyelven megjelenő szaklapot vesz elő és az apróhirdetésekre bökve folytatja: — Ahová orvost keresnek, ott mindenütt lakást is tudnak biztosítani. Nálunk? Erről inkább ne is beszéljünk .. . Pedig a falvakban önsegélyes akcióval építhetnének orvosi lakást is. Míg odáig nem jutunk el, addig főhet a fejünk. — A fogorvosokkal is probléma van? — Nem. E téren nincsenek olyan nagy gondjaink, de a laboránsokból kevés van. A közelmúltban végíehajtott fizetésrendezés bizonyára javulást hoz majd. A felsoroltakból úgy tűnik, hogy a rozsnyói járás egészségügyét részben elhanyagolták. Például itt van a 300ágyas pelsőci ideggyógyászat és a Predná Hora-i 300 ágyas tüdőszanatórium, amely a járásban 600-ral növeli a kórházi férőhelyek számát, de ezek az intézmények csaknem országos jelleggel bírnak. A kimutatások készítésénél azonban nagyon befolyásolták a száz lakosra eső kórházi ágyak arányát. — Mi lesz az idei feladat? — Ott segítünk, ahol tudunk. Stitniken megkezdődik egy egészségügyi központ építése, több helyen tatarozásra is sor kerül. Nem szeretnék senkit megsérteni, de úgy gondolom, kisebb építkezéseket társasberuházással is megvalósíthatnák. Ehhez azonban több megértés és áldozatra volna szükség, főleg az üzemek részéről. Ami nem sikerült tavaly, sikerülhet az idén. Az egészségügy fejlődése sehol sem lehet öncélú, hisz mindnyájunk érdeke az egészségvédelem, a jó orvosi szolgálat. Dr. Just is bizonyára szívesen küldene be apróhirdetést a ma már említett szaklapba. Csakhogy... Jolsván évekig várt a patikusnő lakásra. Iqértek, de ezt senki sem vette komolyan. Amikor a szó szoros értelmében megszökött, akkor már lett volna lakás, de nem volt patikus. — Megoldást kell találnunk — mondja búcsúzóul dr. Just. - Mi sem tettünk még meg mindent, de sok esetben képtelenek vagyunk. Bízom abban, hogy a nemzeti bizottságokkal az együttműködés még jobb lesz, s közös erőfeszítéssel sikerül mindent megoldani. Ezt majd az elkövetkező évek bizonyítják. NÉMETH JÁNOS A PRIOR EGYIK RÉSZLEGE (I. Gasparik felvétele.) ARUHAZ ÁRUCIKK ÁRUHIÁNY Szükség volt-e új áruháira? szalmaszál? Növekvő igények — elavult ipar # Ar utolsó • mióta Bratislavában megJt nyílt a Prior Áruház, Tl lépten-nyomon találkoztam a kérdéssel: szükségünk volt-e erre a beruházásra? Hiszen az első néhány napot leszámítva ez a létesítmény sem tudott többet és jobbat,, gazdagabb áruskálát biztosítani, mint a többi áruház. A kérdés indokoltnak látszott, ezért fordultam válaszért a szakemberhez, dr. ján Dankó vállalatigazgatóhoz, aki a bratislavai Pionír, Dunaj és Kamzík áruház legfőbb vezetője. — Az új áruházra szükség volt, hiszen a városban az ún. „eladási felület" kisebbre zsugorodott, mint amikor 120 000 lakost számlált. Mi volt ennek a következménye? Tülekedés, türelmetlenség, mind a vevő, mind az eladó részéről. Az ide|ességet fokozza a munkaerők hiánya is, ami szintén jelentős, ha figyelembe vesszük, hogy míg a nyugati országokban 1000 lakosra 100, addig nálunk csak 39—40 eladó jut. Az arány valóban kedvezőt' len és, sajnos, az is igaz, hogy a vásárlóközönség nem nagyon törődik a kereskedelmi hálózat és a kereskedelmi dolgozók nehézségeivel, holott egy eladó nemcsak megerőltető fizikai, hanem felelősségteljes szellemi munkát is végez. Ugyanakkor ezek a dolgozók, éveken át anyagilag is hátrányos helyzetben voltak, és csak az utóbbi időben sikerült őket mentesíteni az anyagi felelősségtől és biztosítani, hogy fizetésük elérje az ország más dolgozói fizetésének 70 százalékát. Az is tagadhatatlan, hogy a kereskedelem volt a Novotnýrendszer hamupipőkéje, amit pozsonyi relációban többek között az is bizonyít, hogy negyven éven át egy fillért sem ruháztunk a Kamzík Áruházba, és csak most kezdjük meg 5 millió korona ráfordítással az elhanyagolt létesítmény korszerűsítését. — Ma már biztató távlataink vannak — folytatta dr. Dankó elvtárs. — A kormány programnyilatkozata szerint a kereskedelmi dolgozók fizetése 1970-ig eléri az ipari dolgozók bérszintjének 87 százalékát, de a vállalatok nagyobb önrendelkezési joga már az elmúlt évben is kedvezően éreztette hatását. így például a Dunaj Áruház dolgozóinak átlagfizetése 1968-ban havi 1492, illetőleg a nyereségrészesedéssel együtt 1722 korona volt. Ebből is látható, hogy a vállalatok máris tehetnek valamit a kereskedelmi dolgozók érdekében. Mindez megnyugtatóan hangzik. De csak „hangzik", mert nagyon jól tudjuk, hogy a kereskedelmi dolgozó fizetése függ a forgalomtól, az eladott áruk mennyiségétől. Viszont mit csinálhat az eladó, ha a termelés nem veszi figyelembe a piac igényeit, a keresletet? Sajnos, az a helyzet, hogy az ipar mennyiségi és szerkezeti lehetőségei ls korlátozottak, tehát a kereslet-kínálat örökké' érvényes szabálya helyett ma az a jelszó, hogy „veszed, vagy nem veszed, — mást nem kapszl" Mit mond erről a szakember? — Valamikor a termelés ügynökei hatalmas bőröndökkel Járták az országot és még a legtávolabbi falvak szatócsaihoz is eljutottak, hogy felkínálják a mintakollekció darabjait. Ma? A kereskedelem bevásárlói, anyagellátói szünet nélkül úton vannak és szinte összetett kezekkel könyörögnek az iparnak — áruért. Kérem, én hiába mondom, hogy nekem egy árucikkből tízezer darabra van szükségem, mert a termelő kijelenti, hogy ő még 15 kereskedelmi vállalatot köteles áruval ellátni, de ugyanakkor a kiviteli feladatokat is teljesítenie kell, tehát legjobb esetben ezret szállíthat. Ebből logikusan következik az igény, hogy növelni kell a termelési kapacitást. Sajnos azonban, ezt nem lehet egyik napról a másikra. Húsz éven át elhanyagoltuk a közszükségleti ipar bővítését, fejlesztését, korszerűsítését, s ez a mulasztás most megbosszulja magát. Ösdi és nagyon távol fekvő kis csehországi üzemekbe járunk vásárolni, de nem a vevő magabiztos fölényével, hanem a kéregető szemérmes alázatával. Ilyen körülmények között valóban nem csodálható az áruhiány. Ez a realitás viszont nagyon is indokolttá teszi, hogy közszükségleti iparunkat minél gyorsabban fejlesszük, mert hiába emelkednek a reálbérek, ha a béreket nem tudjuk áruval fedezni, ha nem tudjuk kielégíteni a belföldi piac, a fogyasztók (tehát a dolgozók) mennyiségi és minőségi igényeit. A kereskedelmi alkalmazottak szociális helyzete Javul és a jövőben még kedvezőbbé válik. Ennek ellenére egyre nagyobb problémát jelent az utánpótlás kérdése. A fiúk részéről már évek óta nincs érdeklődés a szakma iránt, a lányok közül pedig csak azok választják ezt a foglalkozást, akiknek „utolsó szalmaszál", akik egyéb képességek (vagy összeköttetések) hiányában nem tudtak maguknak valami mást „kitaposni". Pályaválasztási szempontból tehát a kereskedelem csak „az elfekvő készletek kiárusítása", kényszermegoldás, az utóbbi Időben „harmadik szférának" nevezett társadalmi terület legalsóbb foka. Mint a Dunaj Áruház példájából látható, ez az idegenkedés nem indokolható anyagi érvekkel. Az okot inkább a szemléletben, a szülői ház, a pedagógusok, és a pályaválasztási szakemberek ráhatásában kell keresni. PÉTERFI GYULA —-