Új Szó, 1969. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1969-01-17 / 14. szám, péntek

R

emihia megigazította magán kopott szoknyáját, kicsi, ráncos arcát jelemelte és így szólt: — Fiiipa, végy ezért a reálért gyertyát és imádkoi

u u megholt telkekhez, hogy küldjenek nekünk esót . . . Fiiipa szótlanul szívta a cigarettáját, lesütötte szemét. Lába alatt és körös-körül mindenütt, ameddig elért a tekintet, barna, repedezett volt a föld. Az emberek fenyőfát égettek a hegyoldalon. A hatalmas máglya parazsa, hamuja a ritkás kukoricatáblákra hullott, de minden hiábavaló volt. Az aszály tüzes mancsait a földbe vájta és kiszívta minden nedvét. Aztán nekitámadt a folyóknak; rohamai alatt a víz visszaszorult, iszapos köveket hagyva maga mögött. A halak a folyó torkolatához menekültek. És íme, most már sorra elvitte az embereket, akik befogták a lovakat, kocsira rakták ingóságaikat és itthagyták a szülőfalut. Remihia nem ment el velük. Ö állhatatosan hitte, hogy mégis eljön a nap, amikor megered az eső. Attól az időtől kezdve, hogy fia meghalt, Remihia egyedül maradt kicsi unokájával. Egyre komorabb és egyre takarékosabb lett. Hajnaltól késő éjszakáig dolgozott. Tengerit és babot ültetett. A kukoricán csirkéket nevelt és disznót hizlalt. Ö maga vágta le a disznót és készítette el a húst, kisütötte a zsírt, és mindezt másnak — eladásra. Olykor-olykor felnyitotta a ládikóját és számolgatta a pénzét. Egy-egy ezüst is akadt már közöttük. Eddig minden úgy történt, ahogyan elgondolta. De most hirtelen és váratlanul ez a szárazság... Elmúlt egy hónap egyetlen csepp eső nélkül, eltelt a második, aztán a harmadik ... Az emberek így köszöntöttek rá: — Rossz idő jött ránk, Remihia! — Több gyertyát kellett volna állítani a lelkeknek ... meg is jött a büntetés! £s égette a gyertyákat, de nem történt változás. A kukorica gyökeréig kiégett, elsárgult, száradt levelei recsegve töredeztek le, a föld olyan lett, mint a kő. Egyik hajnalon Rosendo kopogtatott be hozzá. Feleségével és két fiával jött. Velük vánszorgott egy tehén is, meg egy kutya és egy sovány öszvér, hátán a család holmijával. — Nem tudunk tovább várni, Remihia Ez a hely meg van átkozva. Ha akarod, gyere Tavernába, mi oda megyünk ... Gondolj arra: az én házam — a te házad is ... — Nem én maradok ... a szárazságnak nemsokára vége lesz ... E

gy hét múlva unokája belázasodott és vergődött a forróságtól. Remihia elindult, hogy jellármázza az embereket; tartsanak körmenetet. Es az emberek eljöttek vasárnap reggel: tizenöt-húsz elcsigázott férfi, asszony és gyerek, rongyosan, fáradtan mentek a perzselő úton és szomorú zsoltárokat énekeltek. Remihia is vitte magával az unokáját, akinek lázas feje gyámoltalanul borult a vállára. Idegenek, ismeretlenek is voltak közöttük. Remihia mindenkinek adott pénzt gyertyára. A ládikót csaknem teliesen kiürítette, de a kert földje olyan volt, mint a csont, és az út, amelyen vonultak, csak por és por... ... A megholtak lelkei a tisztítótűzben buzgón számlálgatták a gyertyákat. Egyik közülük, hosszú szakállát szaggatva, felkiáltott. — Az ördögbe isi Ez az öreg Remihia a Mély Völgyben már két pezo ára gyertyát égetett el, hogy esőt kapjon! — Valóban, két pezót költött az öregasszony? — kérdezték a társai. — Akkor ideje, hogy teljesítsük a kívánságát...! Es kiadatott a^parancs: A Mély Völgyre két pezo ára esőt kell lezúdítani. Ilyesmi azelőtt soha nem Juan Bash Ha vínna:* Eső két pezóért -* Mexikóban éiö dominikai író. történt meg: vizet ilyen nagy összegértI Inkább csak a feléért, vagy a harmadáért... A lelkek hangulata elromlott, mintha csak azt számlálgatták volna; milyen sok esőt kell ezért a pénzért alázúdítani, két pezóért, az öreg Remihia kívánságára ... Es máris felhők vonultak a Mély Völgy felé. Virradatkor Remihia kinézett és hosszú, keskeny, a gyászszalaghoz hasonló felhőcsíkot látott az égen. Egy óra múlva már sötétszürke fal húzódott a falu fölött. Ojabb két óra múlva éjszakai sötétség támadt. Remihia lélekzetét is visszafojtotta, nehogy elmúljék ez a boldogság! Íme, megjött az eső, az igazi, nagy esői A

z öregasszony szokatlan forróságot érzett a mellében, kiszaladt a házból, keresztülvágott az udvaron és nézte, miként ömlik az eső sűrű áradása a kiégett földekre. A föld kezdett megnyugodni: sűrű pára keletkezett fölötte. Remihia a kerítéshez szaladt és hangosan kiáltozta: — En tudtamI Tudtam, tudtam, hogy megjön! Az eső csapkodta a fejét és arcát, haját átáztatta és összezilálta, de ó mindezt nem vette észre. — Eső! Eső! Eső! — kiáltozta és az ég felé emelte a kezeit. — En tudtamI En tudtam! Befutott, felkapta az unokáját és magához szorítva, ismét kiszaladt vele az udvarra. — Nézd, fiacskám! Itt az eső! Igazi, nagy esői ... Tombolt a vihar és kunyhójában Remihia már a jövőn gondolkozott. „Mihelyt a föld beissza a vizet, krumplit ültetek, rizst, babot, kukoricát vetek. Maradt még valamennyi pénzem, azon magot veszek. Unokám meggyógyul! Micsoda szégyen, hogy a többiek elmenekültek! Igaz, lehet, hogy most majd viszszatérnek, ha tudják, hogy megszűnt az átok...' Es már látni vélte, hogy a mezőn könnyű szellő simogatja a növények leveleit, és már látta a kamrában felhalmozódni az aranysárga kukoricát, a borostyánkőrizst, a piros szemű babot és a krumplirakást ... Kint tombolt a vihar. E

's elmúlt a hét, elmúlt 10 nap és elmúlt 15... reggeltől estig esett az eső. Remihia kamrájából elfogyott az utolsó szem rizs, só és az utolsó falat zsír is. A víz már behatolt a kunyhóba. Szél fújt és nyögtek a fák. Távoli villámok világították meg a vidéket. Mindenütt víz: a nyílt mezőn és a fák között, s a kocsiút is tomboló patakká változott. A kunyhó falai eláztak. A kisfiú összekucorodva feküdt a matracon. Egy éjszaka Remihia arra riadt, hogy csobog valami a kunyhóban. Felkelt és térdig állt a vízben. Most először ijedt meg. — Szűzanyám! — kiáltott fel, könyörülj rajtam! Mert nem tudta, hogy ez a rengeteg víz a meghalt lelkek ajándéka, akik odafent grimaszokat vágtak és hangosan kiáltoztak: — Még, még vizet! Még csak fél pezo ára vizet kapott! . .. Amikor a kunyhó falai megreccsentek. Remihia megértette, hogy nincs már mit várnia. Felkapta lázas unokáját, magához szólította és kirohant. A víz már a derekáig ért. Ment, ment maga sem tudta, hová. A szél cibálta a haját, egyre emelkedett a víz és egyre magasabbra kellett emelnie a gyermeket. Remihia egyre kiáltozta: — Szent Szűz! Szent Szűz! Ments meg minket! Hirtelen ismét átvillant az agyán a gondolat: „Csak folyjék le a víz, krumplit ültetek. . . jobb termés lesz..." — de ujjai görcsösen markolták a lázas gyermeki testet. — Szent Szűzi Ments meg minket! F

újt a szél, a menydörgések, mintha ketté hasították volna az eget, zöld kígyók villámlottak. A víz feltartóztathatatlanul hömpölygött, magával ragadva most már a kunyhó roncsait is. Odafent a lelkek egyre csak kiabálták egymásnak: — Még mindig kevés a két pezóért! Még mindig kevés. .. Két pezó ára víz jár Remihiának . . Fordította: ANTALFI ISTVÁN Csanda Sándor nem bocsátkozott sem egyszerű, sem pedig könnyű munkába, amikor a csehszlovákiai magyar irodalom keletkezésének és fejlődésének felvázolására vállalkozott. Eltekintve Farkas Gyula és Zapf László az irodalomtörténeti anyagot csak részben felölelő és elavult eszmei szempontokon nyugvó összegező kísérleteitől, melyek nem sok hasznára lehetettek a szerzőnek, teljesen az önmaga erejére volt utalva. Csaknem száz író, kritikus és publicista, egyes esetekben húsz évnél is hoszszabb időszakot magábazáró munkásságával, a rá vonatkozó kritikákkal és egyéb forrásmunkákkal kellett megismerkednie, s ezt a nagy mennyiségű anyagot értékelni, rendszerezni, feldolgozni. Az Első nemzedék szerzője nom teljesen felkészületlenül indult neki ennek az igényes munkának. Tágabb értelemben elméleti és módszertani előkészületeket jelentett számára egész sor irodalomtörténeti tanulmány és könyv, szűkebb érjlemben pedig az adott témaiörbe vágó eddigi tanulmályai, cikkei. A belőlük keletkezett írói portrék minőségileg a legjobbak közé tartoznak, érződik belőlük az anyag szuverén birtoklása és alapos átgondolása, ami megmutatkozik a feldolgozás módjában is. De nemcsak ezekben lépi át a pusztán leíró, tényközlő előadásmódot. Arcképei zömére jellemző az általánosító és értékelő módszer. Csanda Sándor öt különböző terjedelmű fejezetben dolgozta fel a két világháború közötti Első nemzedék CSANDA SÁNDOR KÖNYVÉRŐL csehszlovákiai magyar irodalom történetét. Az elsőben az itteni magyar sajtó és könyvkiadás helyzetéről ad átfogó képet. A következőkben a költészet, széppróza, dráma, továbbá a publicisztika, illetve tudomány képviselőit veszi számba. Az utolsó fejezet rövid kitekintés az 1945 utáni fejlődésre. A több mint 300 oldalas monográfiát a felhasznált irodalom terjedelmes bibliográfiája és 36 fényképmelléklet egészíti ki. Csanda az anyag rendszerezésénél az irodalmi arcképek módszeréhez folyamodott, aminek az az előnye, hogy egységes, kerek képet nyújt az egyegy író személyéről, munkásságáról. Ezeken belül, különösen olyan jelentős személyekkel kapcsolatban, mint amilyenek Fábry Zoltán, Balogh Edgár és mások, terjedelmesebben fogadkozik a kor irodalmi, illetve társadalmi helyzetével, viszonyaival. Ennek ellenére könyvében valahogy elsikkad a csehszlovákiai magyar irodalom egészének képe és főleg — amit müve alcíme kutatási célként tűz ki — fejlődése. Olyan jellegű megállapítások, melyek szerint bizonyos írók művészi teljesítménye fokozatosan tökéletesedett, elmélyült, vagy ellenkezőleg ellaposodott, sablonossá, önmagát lsmételgetővé vált stb. az irodalmi folyamat lényegéről semmi közelebbit nem mond. A monográgia javára válna, ha valamilyen összegező, áttekintő fejezet keretében bizonyos elképzelést nyújtana az irodalmi erők megoszlásáról, rétegeződéséről, az irodalmi irányok, iskolák, niódszerek kibontakozásáról, váltakozásáról. A másik problémakör, amely Csanda Sándor, könyve kapcsán felmerül, az értékrendszer tisztázatlansága, egyértelműségének hiánya, amelynek alapján az egyes művek, illetve az egyes írók életműve, s végül az egész első nemzedék irodalma felett ítélkezik. Ha a csehszlovákiai magyar irodalomnak különböző társadalmi és történelmi okok miatt vannak bizonyos egyedi, regionális vonásai ls, mégiscsak az egyetemes magyar irodalom szerves részének kell tekinteni. Ennek többek között a közös nyelv, kultúra, hagyományok és az „anyairodalomtól" elválasztó országhatár ellenére ls lehetséges szellemi „anyagcsere" képezi az alapját. S ha ez a szerves egység megvan, akkor nem lehet eltekintetni egy, az egyetemes magyar irodalomra érvényes értékrendszertől, amely elsősorban az irodalom lényegére: művészi jellegére és esztétikai értékéra, színvonalára vonatkozik. Nem állítható, hogy Csanda bizonyos mértékben nem igyekszik arányítani. Ez főleg ott mutatkozik meg, ahol azokról az írókról és publicistákról beszél, akiknek műve, munkássága, az „egyetemes magyar irodalom részét alkotja", vagy ahol az itteni magyar írók határontúli sikereiről ír. Akadnak utalások Ady, József Attila, Kassák és egyéb hatásokra is. Azonban hiányzik a könyvből az egyértelmű, egységes aksziómarendszernek ha nem ls nyílt kimondása, de legalább következetes gyakorlati alkalmazása. Ebből a szempontból valami kettősség, következetlenség érződik ki Csanda könyvéből: a jelesekre nyitott szemmel tekint, s nem fél felfedni hibáikat sem (mint például Fábry esetében), az elégteleneknél azonban mintha behunyorítaná félszemét. Nem egyszer beszél középszerűségről, közepes színvonalról. csak nem tudni, vajon az egyetemes magyar irodalom keretein belüli közepes színvonalra gondol-e, vagy a csehszlovákiai magyar irodalomra. Ezt a felemás, következetlen értékelést az irodalmi művek nem elég elmélyült és rendszeres elemzése is támogatja. A legtöbb író portréjából nem hiányoznak ugyan a stiláris vagy formai észrevételek, jellemzések, azonban ezek nem terjednek ki a mű egészére, struktúrájának minden összetevőjére. Ezek a megjegyzések sokszor csak kiragadottak, esetlegesek. Persze, az arckép terjedelme nem igen engedi meg a művek részletes, elemző bemutatását. Az általánosító esztétikai jellemzések mögött is érezni kellene azonban az őket megelőző értékeléseket. Még tovább lehetne sorolni Csanda művének előnyeit és kisebb-nagyobb szépséghibáit. Az említett módszertani hibák mellett, melyeket a leglényegesebbnek tartok, fel lehetne róni a szerzőnek bizonyos ténybeli fogyatékosságokat, vagy tévedéseket, mint azt már megtették Fogarassy László az Irodalmi Szemlében és Mártonvölgyi László a Hét-ben. Mindez azonban nem érinti Csanda Sándor úttörő jellegű munkájának lényegét. A szerző érdeme marad, hogy feledésbe merült írókat és műveket ismét a köztudatba hozott, másokat pedig új, helyesebb megvilágításba helyzett. Könyve kapcsán felmerül a gondolat, vajon nem kellene-e folyamatosan újra kiadni az első írónemzedék vezető személyiségeinek legjobb műveit. Azonkívül könyve gazdag irodalomtörténeti és kultúrtörténeti anyagával, rendszerességével, a mai szempontoknak megfelelő értékeléseivel nem mindennapi teljesítmény. Az Első nemzedék fontos alapköve és forrásmunkája lesz minden további, a csehszlovák magyar irodalom történetét feldolgozó vállalkozásnak. K TOMIS