Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-08 / 339. szám, Vasárnapi Új Szó

JOSEF 5 0 ŠKVORECKÝ Az elfeledett évek dala Az énekesnőnek hatalmas szája volt, a szó szoros és átvitt értelmében is. Nagy és gyönyörű. Amikor a záró ááá-t tnagy élvezettel/ énekelve szélesre tárta a száját, az arca szinte teljesen eltűnt, míg kissé zavartan villogó zöld ragadozó-szeme még jobban kitágult. Es a rózsaszínű homályban fehéren csil­logtak tizennyolc évének egészséges gyöngyfogai: Hogyha ma sem jössz, hogyha ma sem jössz, halálra epeszt a vá-á-ágy! Aztán következett az elmaradhatatlan mély hátia­hajlás, a terem aranyfényű mennyezete felé lendített kezekkel: a törékeny fiatalemberek félkörben elhe­lyezkedett kvartettje lábujjhegyre emelkedett és el­lenkezőleg, kissé előrehajolt, hogy kellő hatással „vághassa ki" a széles záróakkordot; a kőarcú vil­lanygitáros végigbotorkált az utolsó breaken, és for­tissimóba ugrott. Az egész beleveszett a felajzott tömeg alaktalan zsivajába. Körülnéztem és idegen testként kezdtem érezni magamat. Amikor éppen negyvenéves az ember, két­szeresen hihetetlennek tetszik számára, hogy ezek a majdnem felnőtt legények úgy habzsolják Itt a twistet, mint a Megváltó eljövetelének hírét, és hogy ezek a miniszoknyás divatbabák még a világon sem voltak, amikor mi már csatáztunk a hot és ad lib. szólókkal Emil Ludvík és Count Basie szerzeményei­ben. De ez így van. E s ez szomorú. Ügy értem, a mi számunkra. A big beat együttes meghajlott a pódiumon. Eset­lenül és szögletesen. Semmi professzionalitás, sem a játékukban, sem az énekükben. A fiatalok elektro­mosítoitak voltak, ez volt a fontos, mögöttük zölden fénylettek a hangerősítő szemel. Mindhárom gitár csillogott a glazúrtól, sőt a tenorszaxofontstának aranyozott volt a hangszere. Ragyogtak, hangszereik éppen úgy, mint az arcuk, a tündérszájú énekesnő, aki házilag varrott ruhát viselt, örömittasan hajlon­gott, őszintén pirult boldogságában, s kissé zavart­nak látszott. A közönség ujjongott. — Szenzi, mi? — mondta Ruda, aki mellettem állt. — A lányt gondolod, vagy a zenét? — Világos, hogy a lányt. — Egy kicsit disztonál, nem? — Ezt a swinget nem lehet másképp énekelniI és azonkívül most kezd. Egy év múlva hallgasd megI Ö lesz Pilarová kettő. Ősztől szerződése van a Ra­dionban. Hm, gondoltam, és újra körülnéztem. Micsoda tö­meg, és ez mind hanglemezekkel, rádió- és tv-sláge­rekkel táplálkozik. Talán mégiscsak Pilarová kettő lesz ebből az énekesnőből. Az 1. számú, az egyetlen és utánozhatatlan úgysem bír egyedül minden kíván­ságnak eleget tenni. A médiumok sokasodnak, mind nagyobb és nagyobb mennyiségű zenére, mind több és több énekesnőre, egyre több és több twistre, ma­dis'onra, és isten tudia mire van szükségük. A big beat-zenekar lassan levonult a pódiumról. Amikor mi voltunk húszévesek, nem volt televízió. A rádióban F. A. Tichý futott, és aki hanglemezt akart szerezni, régi lemezt kellett vennie az üzlet­ben, vagy letenni egy százast. De az a zene, amit mi csináltunk, kissé bonyolultabb volt ennél. Swing. Meg aztán — legalábbis gyakoroltuk — be-bopp. Csakhogy akkortájt én már abbahagytam. A frene­tikus tombolás elült a teremben, s az emelvényen már egy másik zenekar hangolt. Soha az életemben nem hallottam játszani, esek tudtam, hogy létezik. JOSEF ŠKVORECKÝ, a cseh irodalom fiatalabb évjáratú alkotói közé tartozik. Sok­oldalú egyéniség, aki alkotásaival a próza számos műfajában aratott méltó elismerést, írásaiban az egyén és a társadalom sokat vitatott és gyakran papírra vetett problémáit vizsgálja sajátos stílussal, és egyéni ízű nyelvezettel átszőve. Škvorecký neve különösen a magyar vonatkozásokat is tartalmazó kisregényének, az Emőke legendájának megjelenése után vált Határainkon túl is ismertté. Azóta több kö­tetnyi elbeszéléssel és hosszabb lélegzetű írásokkal öregbítette hírnevét. Az itt közölt tipikus Škvorecký-jegyekkel ellátott novella groteszk helyzetekkel és fa­nyar humorral átszőtt visszaemlékezés az író és kortársainak zsenge korára, melyet a re­álisan ábrázolt társadalmi háttér méginká bb plasztikusabbá tesz. Sohasem játszott fel hanglemezre. Esztrádbetét. Va­lamilyen foxtrottot kezdtek játszani, és a mikrofon elé egy testes, idősebb énekesnő lépett. Olyan idős lehetett, mint én. Vagy talán valamivel fiatalabb. Harmincöt, harminchét éves. Gyenge, de hajlékony altján valamilyen érdektelen szöveget kezdett éne­kelni. Az énekesnő valahonnét ismerősnek tetszett. De nem tudtam kitalálni, honnét ismerem. — Ki ez? fordultam prágai barátomhoz, aki negy­venéves kora ellenére kitűnően ismerte az esztrád­szinpadok művésznőit. Társadalmi helyzet nélküli vénlegény, akinek már csak a tizennyolc éves nő hiányzik — többesszámban —, csak azok a finom pasztellszínű kis ballonkabátok, amelyek a fulda ruhatárában függnek a teadélutánokon, mint ízes tró­pikus gyümölcsök. — Vend Kavanová — mondta gépiesen. Vencl Kavanová, nem ismerem. Azaz ismerem. Tu­dom, ugyanúgy, ahogy erről a zenekarról, hogy sze­repel valahol, a Barokkban vagy a Pygmallonban vagy hol, sőt valamilyen passzázsban kissé gyűrött fényképét ls láttam a Tabarln Bár ütött-kopott cég­szekrényében, egyike azoknak az arcoknak, akik nem lettek sem 2. számú, sem 3. számú Pilarovák, és nem is lesznek. Most már egészen ismerősnek tűnt. Aztán Improvizálni kezdett. Hirtelen ráébredtem, honnét ismerem. Akkor, 1951-ben minden előírás értelmében nagy zűr volt a dologból. A hadosztály-parancsnokságra cipeltek bennünket kihallgatásra, először mindany­nyiunkat egyenként hallgattak ki, maid a hadosztály politikai tisztje olyan képet vágott, mintha hazaáru­lásról lenne szó. Pedig nem volt szó hazaárulásról. Egy egészen egyszerű dologról volt szó, és nem is volt vele semmilyen rossz szándékunk. Bugyonnt] marsallról volt szó, akit egy kicsit megswingesítet­tünk. Elvégre is, nem kellett volna kényszeríteniük ben­nünket tömegmunkára. Ahelyett a szerelmetes con­tradictio in adiecto helyett, amelyet szervezett sza­badfoglalkozásnak neveztek, kimenőt kellett • volna adniuk Pilovicére, az ottani öt vendéglőben és az iffúsági klubban bizonyára elszórakoztattak volna bennünket a lányok, úgyhogy nemigen futott volna eszünkbe megswingesíteni Bugyonnljt. J)e így az egésznapi foglalkozás után a tankgyakorlótéren és a motortanteremben ránk váró esti foglalkozás kilá­tásaival inkább a téiiíégmunkát és Radim Dreisl de­rűs hangú dalait részesítettük előnyben. Kitűnő bandát szerveztünk. Akarom mondani, ka­tonai esztrádegyüttest. Négy szaxofon, két trombita, és egy egészen földig érő trombon, amelyen egy fő­hadnagy öntötte ki egykor a lelkét. (Ezt a főhad­nagyot egyébként a paragrafus bujtatta az unifor­misba.) Természetesen a Dreisl-számokban válogat­tuk a klarinétét, a hegedűt és a pikkolót, de egyéb­ként a zongoristánk egy egész sor kantátát és ódát komponált f. V, Sztálinról ágyúra és más lőfegyverre Glen Miller stílusában, úgyhogy talán ml voltunk az egyetlen nagy zenekar, amely abban az időben a glissandózó szaxofonokkal ünnepelte a generalisszi­must. és, persze, Bugyonnijt. Ezenkívül a zongoris­tánk Pilovicén kerített egy énekesnőt, aki akkor a konzervatórium harmadik évfolyamába Járt, és a mi műsorunkban a Ballada a kóreal lányról című dalt énekelte Vlasta Prűchová stílusában gyönyörű, tiszta alt hangon. Az világos, hogy egy lány, méghozzá egészen szép lány egy katonatáborban, ahová csupán azért engedik be, mert ő az együttes énekesnője, eléggé a közcsodálat és a titkos, reménytelen szerelmek tárgya szokott lenni. De ő valófában fól énekelt. Es ezenkívül Vénusznak hívták. A vezetékneve Paroubko­vá volt vagy micsoda. De a keresztneve Vénusz. Ha csak rágondoltam ls erre a névre, elakadt a léleg­zetem, úgy rémlett nekem, hogy ez a lány, akinek ilyen neve van, voltaképpen mindig meztelenül jár­kel köztünk, de nincs miért szégyenkeznie. Ha akkor létezett volna valamilyen Pilarová, azt mondtam vol­na, hogy Vénusz lesz a másfeledik Pilarová. Csak­hogy akkor nem volt semmilyen Pilarová. Akkor utolsó Mohikánként még konokul tartotta magát Ka­rel Vlach, miközben a zord szakértők rendeleti úton cellákkal Igyekeztek felváltani a szaxofonokat a tánc­zenekarokban. Akkor az esztrádszínpadokon még nem trónolt a twist. Mindenféle bunkócskák voltak divat­ban, és olyasmiket Játszottak mindenfelé, amik a ti­zenkét éves Smetanára vagy Dvofákné asszony ti­tokban szerzett kompozícióira emlékeztettek. Szerencsére a zászlóalj-parancsnokunk totális ze­nei analfabéta volt, akt a gitárt nem tudta megkü­lönböztetni a golyószórótól. A politikai tisztünk pedig kizárólag elméleti brozsúrákon alapozta meg művelt­ségét, és azt gondolta, hogyha a zenekar tankista uniformisban játszik, nem pedig fehér zakóban kes­keny csokornyakkendővel, hogy akkor az már nem dzsessz. Sőt a zászlóaljparancsnok kottaállványokat Is csináltatott nekünk az én tervrajzom alapfán, egé­szen szabályos dzsesszállványokat, csakhogy az áll­ványok homlokdeszkája ötélű huszitapajzsnak volt kiképezve, középen arany buzogánnyal. És ezen a hu­szitapafzson keresztül szólalt meg a Néphadsereg Napján, azon az emlékezetes ünnepi estélyen az a Bugyonnij-swing. Mindennek tetejébe a szerzeményt Vénusz és egy kórus énekelte, improvizált aláfes­téssel. Ma már nem tudom, mi volt a nagyobb ballépés, az Improvizáció, vagy pedig a huszitapafzs alakúra kiképzett dzsessz kottaállványok. A legnagyobb baf az volt, hogy a teremben ott ült egy kiselejtezett tá­bornok, vagy valamilyen hasonló sarzsl, egyszóval olyasvalaki, aki elbűvölő lampasszdíszben szokott sé­tálgatni. Ezt nem tévesztette meg tankista uniformi­sunk. Biztos érzékkel felismerte a lelki szegénység zenéjét. Rettenetes botrány volt. — Azok a kottaállvány ok! Nem szégyellik magu­kat? — pattogott a tábornok. — Mit képzelnek, va­lamilyen bárban vannak, vagy micsodái Maguk ka­tonák, elvtársak! Egy Ilyen vérrel megpecsételt szent szimbólum, és maguk úgy tesznek, mintha R. A. Dvor­ský és a Melody Boys lennének! Legjobban a kottaállványok voltak a begyében, talán még jobban feldühösítették, mint a szinkópás Bugyonnij. — Nem tűrjük el, hogy dekadens zenét csempésszenek a hadseregbei Mi mafd elbánunk azokkal, akik dekadens zenét próbálnak becsempész­ni a hadseregbe! Mi majd ellátjuk a bajukat! Meg­értették, elvtársak? — Igenis, tábornok (vagy ezredes vagy isten tudja micsoda) elvtárs! — feleltük kórusban, és már vit­tek is bennünket. A Melody Boys neve akkor is ott lebegett előttünk, amikor később, a paragrafus-trombonista kivételével szolgálati Időnk végéig mindnyájan a hadosztály-pa­rancsnokság körletében sepregettük az udvart s az akkor épülő tiszti lakások mögött ástuk a kanalizá­ciós árkokat. (Folytatás a 11. oldalon)

Next

/
Oldalképek
Tartalom