Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-01 / 332. szám, Vasárnapi Új Szó

M

eseszép ez az én szülőföldem. Talán a legszebb a világon. Különösen így ősszel csodálatos. A nyarat utánzó későősz napfényben fürdeti a tájat. A falu közepén várhegy óriásodik az őszi égbolt azúrja felé. csúcsán az ősi vár romjai. Sok dicsőség, sok jaj színhelye volt évszázadok során. Falain egykor patakokban ömlött a magyar vér, török vér, német vér, szlovák vér. Most a csend telepedett meg réseiben, csúcsaiban pedig királyi madarak, sasok. Az egyik sziklacsúcson ülök. Egyedül. Körülöttem az ősz tombol. Szinte beleborzongok a vidék szépségébe. Keletre egy kialudt vulkán, a Ragács félkilométeres tömbje magasodik. Oldalát sebhelyek borítják — valamikor követ bányásztak ott. Dél felé messzi „kődellik a Mátra, eső akar lenni.. nyugaton a Pogányvár titokzatos masszivja zárja le a láthatárt. S északon, messze fent, mint pompás királyi ékszer a Tátra hókoronája csillog. Oh természet, óh, dicső természet, mely nyelv merne versenyezni véled", — suttogom nagy .költőnk szavait. Mert Petpfi is járt ezen a vidéken. Volt talán itt fent, a vár sziklacsúcsán is. Lehet, hogy egy vers is született. A mélyben kanyargó úton bandukolt, vagy lehet, hogy felvette valami jámbor szekeres, mert a gömöri emberek mindig híresek voltak jószívűségükről. Tény, hogy a költő a közeli Vecseklőn töltött egy éjszakát és útban Rimaszombat felé, talán az ajnácskői vendéglőben ivott meg egy pohár bort. L

ent a mélyben, a várhegy tövében, körösöskörül, mint kotlós körül az ijedt csibék, a falu házai lapulnak. Innen fentről olyanok, mintha játékházikók lennének egy óriási meséskönyv lapjain. E házak egyike a szülőházam. Egy a sok közül. Régi, kisablakú házacska, innen fentről csak szürke cseréptetejét látom. Hozzá hasonló régi házakat keresek tekintetemmel. Még van, de nem sok. Mert a házak zöme már nem vallhatja magáénak a szerény jelzőt; szépek, újak, emeletesek, hivalkodók. Mai házak, az elmúlt években épültek. Piros cseréptetejük rózsaként virít a völgyben. Csaknem minden házról tudom, ki lakik benne. Nogyon sokhoz ifjúkori élmény fűz. Ismerőseim, barátaim laknak ott. Volt zsellérek, kisparasztok, cselédek gyerekei. Együtt nőttünk fel, nagyjából egyformán kaptunk az élettől is. Az ott az iskola téglalapja. Hét évig volt az otthonom. A jóságos, öreg igazgató arca villan fel előttem. Vagy két nemzedéket nevelt fei a faluban. Most is előttem van mindig gondosan pödört bajúsza, Meg az a nap, amikor magához hivatta apámat. „A fiúnak magasabb iskolába kéne menni" — mondotta. Apám arcát is látom. Az volt ráírva, hogy igen, igazgató úr, kellene, de tandíjat is kell fizetni. S ez volt az a pont, amikor mindkettőjük arcát felhők lepték el és percekig szótlanul bámultak maguk elé. 1942-őt írtunk akkor. A

kultúrház látványa felvidít. Az épület ugyan nem valami rangos, nem méltó egy ilyen nagy és gazdag kulturális hagyományokkal rendelkező községhez. De nekem mégis kedves. Attáncolt éjszakák, torkot fojtogató szívdobogás, amikor Öt kértem fel táncolni. S egyetlen szót sem tudtam szólni hozzá, pedig előtte vízfolyásként fújtam, mit fogok majd mondani. Csupa gyönyörű szavakat. S az egészből csak egy köszönömre telt a tánc végén. Színészi „sikereim" színhelye. De nemcsak az enyém, a többieké is. Mindnyájunké, akik bár tudtuk, hogy sohsem lesz belőlünk Major Tamás, de azért csak játszottunk rendületlenül. S a közönség, bár tudta, hogy egyikünkből sem lesz soha Jean Gabin, de azért minden előadáson megtöltötte a kultúrházat, és hálásan tapsolt. Ma már talán sokakat megmosolyogtat, de mi akkor kultúrát csináltunk. Petróleumlámpa mellett, villany nélkül, fűtetlen falusi, kultúrházban próbálva. Tudtommal ma már nem csinálnak ilyen nyaktörő mutatványokat a fiatalok. Pedig ki tudja, a közönség talán ma is megtapsolná a „színészeket", akikből talán-nem lesznek sztárok, de kultúrát hoznak a faluba. S ezért érdemes lenne néhány estét feláldozni még a televízió koróban is . .. Zenekarunk jutott eszembe. Mert negyvenöt után azt is csináltunk. Abban nem vaqyok biztos, hogy zeneakadémiai szinten muzsikáltunk volna, de lelkesebb zenekar nem volt a világon. A „zenészek" - falusi parasztfiúk - ma már derestiaiú bácsik, egyik-másik nagyapa is, de az élet gyönyörű ajándéka, a muzsika szeretete, minden bizonnyal ma is él bennük. Egy kivéletével. Mert egy közülünk . . . .. . egy közülünk, a zenekar vezetője, ott szemben, a Matracs hegy leitőién, sokmázsós traktor vasteste alatt lelte halálát. Váratlanul érkezett o kaszás, mint az életben oly sokszor. S egy évre rá, követte a felesége is. C *<D _> l8 h. <D K vl < QQ > O —i D > < y Megborzongok. Furcsa didergés fut át rajtam. Talán az emlékek hatása, talán a sziklák rései közül ziháló jeges lehellet miatt..'. N

agyofi sok rokonom van a faluban, örülök, ha találkozom velük. A legfiatalabbakat már nem ismerem, hiszen a távol töltött évek nem múlnak el hatástalanul. Egyikben-másikban felismerem anyja, apja vonásait, sőt némelyikben az én vonásaimat, családi jellegzetességeinket is. A falu egyik pontján, közvetlenül egymás mellett, négy villaszerű ház pompázik. Egyik szebb, mint a másik, s egyik sem öregebb tíz évesnél. A „legkisebben" (az csak földszintes) a sógor és a néném lakik, a másik háromban (azok emeletesek) fiaik. Unokatestvéreim, Mind a hárman munkásemberek, vasszorgalmúak, kitartók, őszinték. Azt mondanám, hogy mai emberek. Amijük van — és szerintem nem kevés — kitartó munkával, okos beosztással szerezték. Ugyanúgy, mint a faluban és az országban lakó emberek zöme. Tekintetemmel a mélyben terpeszkedő falut pásztázom. Igen, már megtaláltam. Ott meg öt, egymáshoz szintén közel álló házat pillantok meg. Új házak azok is, nem kevésbé szépek és korszerűek, mint az előbbiek. Azokban egy másik sógor, és további négy unokatestvérem lakik, öt ház, legkevesebb félmillió korona. Gazdáik nem nyertek a Sportkán, apjuktól sem örököltek százezreket, csak szorgalmat. Becsületesen megdolgoztak minden szögért, mind a négy fiú: az ács, a hegesztő, a gépkocsivezető és a boggeros. Apjuk, a sógor jut eszembe. Apámmal együtt dolgozgatnak a szövetkezetben. Mindketten nyug. díjasok, még mindig szeretnek dolgozni és persze beszélgetni is. A sógor örömmel újságolta apámnak, hogy fiainak nemcsak szép házuk vaň, hanem ketten közülük már a személygépkocsit várják. Hamarosan meg kell kaniok. Jómagam is nagy örömmel fcÄJadtam a hírt. örülnöm kell, mert tudom, hogy ez a négy rokonom és a falu jelenlegi gépkocsitulajdonosainak (nem kevesen vannak) legtöbbje honnan indult el. Jobban mondva, honnan indultunk el. A várhegy tövében hosszú alacsony házat világítanak meg az őszi nap sugarai. Ebben a „házban" (ma már hálistennek lakatlan és egyik végét le is bontották, ott P. Pista épít magának gyönyörű családi otthont), negyedszázaddal ezelőtt tucatnyi család lakott ugyanennyi helyiségben. Hajnali háromkor kelő és éjfélkor fekvő csendes emberek, akik fölött úgy lebegett az ezerhcldas úri birtok réme, mint itt fent, a vár oldalában meredező sziklatömbök. ' N

ogyon sok jó ember lakik ebben a faluban. Olyan emberek, akik felrezzennek, ha má- , sokat baj ér. És nem húzzák vissza segítségre nyújtott kezüket, ha az élet úgy hozza. H. Béla bácsi jut eszembe. Hosszú percek óta figyelem a házát. Béla bácsi is távoli rokonunk, bár ebben az esetben nem az a lényeges. Családunk életében úgy szerepel, mint „jótálló". Vagy ha jobban tetszik, kezes. Olyan ember, aki a régi világban, a harmincas években vagyona kockáztatásával aláírta apám váltóit, amelyekkel házacskánk építésének költségeit törlesztetté apám a banknál meg a boltosnál. Emlékszem gyermekkorom vasárnap délelőttjeire, amikor a váltókkal beállítottam Béla bácsihoz. Én jártam, mert az adósságtenger fáradttá tette apámat. Lehet, hogy Béla bácsit is, de azért mindig aláírta a váltót. A világ vonaglott a gazdasági válságban, egészséges munkáskezek voltak tétlenségre utalva. De a bank nem várt és nem irgalmazott senkinek. Béla bácsi azzal, hogy vállalta apámért a banknál a kezességet, megmentette kis házacskánkat. Apám meg azzal, hogy minden időben — s istenem, sokszor milyen áron i — mindig becsülettel törlesztette a részleteket, megmentette Béla bácsi vagyonkáját. Mai szemmel értelmetlen és érthetetlen viszony ez két ember között. Akkor nem volt az, akkor szomorú és könnyes valóság volt. S nem tehetek róla, de azóta a szokottnál nagyobb tisztelettel köszöntöm az úton a magas, komoly, fekete embert, H. Béla bácsit, a földimet, apám egykori jótállóját... E

steledik. A nap lebukni készül a Malomhegy csúcsai mögött. Hűvös szellő furakodik az ingem alá . és végigfut a gerincemen. Lent, a völgyben szülőfalum is elbágyadt, mint egy szerelmes, szép asszony a forró ölelés után. A házak szemüregeiben felvillannak a fények, a járókelők beleolvadnak a szürkületbe. Búcsúzom a falumtól, az emberektől, akik lakják. Utoljára végignézek még a házsorokon. Az új posta pompás épülete. A szép üzletház. A pékség, ahol kiváló kenyeret sütnek. A régi iskola mellett emelkedő új iskola. Talán szebbnek láttam a falumat, mint amilyen a valóságban. Lehet, hogy az embereket is jobbaknak. Mert hiszen itt is van kétszínűség, álnokság, rosszindulat. Mint másutt. De az ember az övéivel szemben mindig elnézőbb. Ez a világ rendje. Búcsúzom a falumtól. A völgyben világoskék foltot keresek. Ott az „embéezresem", amely új otthonomba visz. Idegen emberek közé. Ma éjjel azért mégsem velük fogok álmodni, hanem azokkal, akikkel életem nagy részét leéltem. Mert a gyökereket nehéz, nagyon nehéz kitépni. AGOCS VILMOS Románc a szülőfalumról A

fű, fa, virág, ha átültetik a földből, amelyben termett, az új helyen - legyen bár bőkezűbb hozzá - kezdetben megsárgul, hervadozni kezd. Mintha a régi hely miatt bánkódnék. Időbe telik, míg visszanyeri eredeti frisseségét, erejét. Ha visszanyeri. A hűséges eb, ha gazdája megunja és sötét éjjel, ismeretlen, távoli helyen magára hagyja, minden veszéllyel dacolva, valami megmagyarázhatatlan erőtől űzetve, hazatalál. S egy este, sokszor csak hetek után, kiéhezetten, de annál boldogabban kapargatja gazdája házának ajtaját, jelezve, hogy íme, ismét itthon van és ezennel szolgálatba lép. Az embernek is vannak gyökerei. S e gyökerek mindenkit kötnek valahová. Egy helyhez, ahol nagyobb az öröm, és kisebb a bánat, mint másutt. Látszólag az ember az, aki a legkönnyebben viseli el, ha ezeket a gyökereket ki kell tépnie a talajból, amelyben termett. Az új helyen új arcok, új élmények veszik körül, talán a sors is bőkezűbb vele szemben - s megpróbál gyökereket eresztem. De ez sokszor csak próbálkozás marad ...