Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)
1968-12-29 / 357. szám, Vasárnapi Új Szó
K éményseprővel találkozni — szerencse, tartotta valamikor a babona. Az álmoskönyv ls így hirdette. Hozzájuk dörgölődzött tehát, aki bízott az ilyesmiben (nem törődve a tisztítási díjjal). Aki nem hitt... az csak titokban kapott a kabátja gombjához ... mert ez is hozzátartozott, hogy a szerencse „megfoganjon". A fekete emberek a balgaságáért megadóztatták a társadalmat, mert ha egész évben kéményekben mászkáltak, kormot, füstöt nyeltek ... Szilveszter éjszakáján azonban, vagyis pontban az új esztendő első perceiben, frissen mosdatott, piros szalaggal feldíszített kis malaccal karjukon, megjelentek a zsúfolt éttermekben, kávéházakban, és az immár jó hangulatban levő polgárok között próbára tették saját szerencséjüket is. Az élelmes „füsti fecske" ilyenkor jelentős különkeresetre tett szert. Hogy mikor tapadt a. kéményseprő-iparhoz ez a babona, annak körülményes lenne utánajárni. Mint ahogy azt is nehéz lenne kikutatni, hogy miért rossz jel a fekete macska és miért jó a négylevelű lóhere? A malacban még csak rejtőzik némi fantázia. Mert ugyebár — kismalacból lesz a mázsás hízó, abból pedig sonka, kolbász, májas hurka... Számos könyvet átolvastam, kutattam az okát, hogy miért nagyobb szerencse kéményseprővel találkozni, mint másféle mesteremberrel? érzékük. Mert akárhogyan is volt, a „füsti fecskéket" vidám fickókként tartották számon. Kerestem, de nyomát nem találtam az irodalomban annak, hogy drámai hős képében jelenítették volna meg a színpadon vagy a könyvek oldalain, mint pl. a takácsokat, a kőműveseket, a bányászokat, a vasmunkásokat... Még Kosztolányi Dezső könyvében (A bölcsőtől a koporsóig), vagy Ruffy Péter (Egy napom) kötetében sem esik róluk említés, holott Kosztolányi 45, Ruffy 42 különféle foglalszülnek a mesterségre, valamikor nyári vendéglő volt. „A Léberfingerl" Akad-e öreg pozsonyi, aki e nevet ne ismerné? Ám, az öreg pozsonyiak közül is alig tudja egykettő, hogy az épület a múlt században afféle „betérő" szállás volt. A Bécsből Pozsonyba igyekvő urak és kalmárok Itt pihentették lovaikat, itt töltötték az éjszakát... Az istálló még áll, szertárként szolgál. Egy részét konyhának alakították át. A főmester — városi kollégáitól eltérően — szívélyesen fogad, és A legenda többnyire a nép ajkán fakad, úgy magyaráztam tehát, hogy szerencsének számítódott addig hívni a kéményseprőt, amíg tüzet nem fogott a kéményben felgyülemlett korom, rá nem szállt a zsúpfedeles, zsindelytetős házacskára a „vörös kakas". De hát ki töltheti babonák eredetének kutatásával a drága idejét, amikor a ma dolgait is elhanyagolja. No meg ... kéményseprő is ritkábban kerül a szemünk elé, mióta gőzzel, gázzal fűtik a lakásokat. Már épp ott tartunk, hogy a kéményseprő maga is kételkedni kezd saját szerencséjében, különösen amióta a szilveszteri „mellékestől" is eltanácsolta a felettes hatósága, — mondván — kéregetés ez emberek! Nem méltó hozzánk! Hagyjuk hát! Ez még nem is lenne olyan baj, a baj ott kezdődik, hogy nemcsak a szilveszteri kirándulástól megy el a kéményseprő kedve, de lassacskán magától a szakmától is. Tudnunk kell, hogy a kéménysepregetés valamikor a nemes mesterségek közé tartozott. Azon foglalkozási ágak közé, melynek Mária Terézia királynő reáljogot adományozott. Ez a kiváltság egyben öröklődési jogot is jelentett, és atyáról fiúra szállt. De fiú utód híján leányágon, sőt özvegyi jogon is átruházodott. Ilyen formán egész kéményseprő-dinasztiák fejlődtek ki. Későbbi időkben a járási hivatalok is adtak iparigazolványokat, konceszsziókat, de az engedélyek tulajdonosainak már a hivatali szervek parancsoltak és akkor vonták vissza az engedélyt, amikor akarták. A királynő által ajándékozott kiváltságot húsz évvel ezelőtt, éppen a kétszázadik évforduló esztendejében érvénytelenítették. Ekkor kezdődött a kéményseprő ipar hanyatlása. A reáljogukat vesztett családok képviselői, valamint a konceszszióval rendelkező mesterek és az ily jogok reményében sepregető segédek kezdtek kiábrándulni a szakmából, amely rengeteg piszokkal, korommal jár, de a továbbiakban csupán havi fixet eredményezhet. Ma már ott tartunk, hogy igen nagy szerencsének könyvelhetjük el, ha egy-egy kéményseprő megnézi a kályhacsövünket. A gázfűtéssel egyben megnőtt a felelősség is és ennek arányában tünedezik a humorkozási ágat űző emberről ír. Kéményseprő-figurával főleg a könnyű műfajban, a bohózatokban, a revüszínpadokon, az operettekben és a vicclapok hasábjain találkozunk. Itt sem jelennek meg mindig személyesen, inkább csak a kezük nyoma (valamelyik nőszereplő derekán) jelzi, hogy „valahol előfordultak". Ez azért elgondolkoztató, mert a nagyon is komoly és felelősségteljes szakma képviselői, civilben is többnyire komoly, értelmes és olvasott emberek. Mindezek előrebocsátása után érthető, hogy amikor egyik központjukban jelentkeztem és jövetelem célját előadtam, tartózkodóan, bizalmatlanul fogadtak. Nyilatkozni sem akaródzott senkinek. — Nincs utánpótlás? Ki mondja? Menjek csak el a Ligetbe, meglátom, hogy ... vanl Elmentem. Az épülew>e«i. ahol most a kéményseprő tanoncok élnek és kékészséggel áll rendelkezésünkre. A gyerekek — a jövő kéményseprői — bámuló szemekkel figyelnek, kicsit megilletődve, kicsit ijedten ... Nem nagyon értik, mit is akarnak tőlük? Holott nagyobb részük magyar, én meg úgy szóltam hozzájuk — magyarul! Négy mesterük közül, három szintén magyar, a főmester Loipressberger Ernest, megtanulta a fiúk kedvéért a nyelvüket. Természetesen megkívánja, hogy a gyerekek viszont tanuljanak meg szlovákul, mivel a tanítás is ezen a nyelven folyik... — Egyik héten iskola, másik héten gyakorlat — magyarázza a főmester. — Ez itt internátus. Hálóés tanulószobákkal, saját konyhával, ebédlővel, klubhelyiséggel, fűtött, meleg öltözőkkel, fehér-fekete kockás porcelánnal kirakott zuhanyozókkal. (Mi valamikor egy lavórban mosakodtunk tizen.) Meleg víz ömlik a csapokból. Van televízió, könyvtár, érdekköröket létesítettünk a fiúk számára. Egyik nevelőjük mérnök, a másik pedagógus. A mesterek, akik gyakorlatilag foglalkoznak a tanítványokkal, a szakmai képesítésen kívül pedagógiai képesítéssel is rendelkeznek. A fiúk tornáznak, sportolnak, — hetenként kétszer mozivetítés, havonta egyszer színház. Az elméleti oktatásban főleg a technológiát szorgalmazzuk. Semmi bajuk, mindenük megvan, mégis egyre kevesebben jelentkeznek erre a pályára. Azt mondják: „fekete szakma". Tizenheten végzik most itt az első évet és 22-en a másodikat. A harmadik évfolyam már az üzemben dolgozik. Aki itt Bratislavában helyezkedik el, az még csak kibírja, de aki vidékre kerül, az egy-két év múlva búcsút mond a szakmának. Pedig szép ipar ez is, csak szeretni kell. Ügyszeretet nélkül nincs értelme semminek ... Más pályának sem! Hogy fekete? Hát a kazánfűtés nem fekete? Vagy a bánya? Fizetésük 1600—1800 koronát is eléri idővel... Van éjszakai pótdíj, meg porzási díjazás is ... Ruha, fehérnemű ... Mégis mézes madzaggal kell csalogatni őket erre a pályára ... Mindegyik pilóta vagy televíziőszerelő szeretne lenni. Miközben a főmester bosszankodik, katonás rendben érkezik a munkából a második csoport is, — élükön mesterükkel... — Hogy hívnak? — kérdezem az elől lépegető sráctól. — Mészáros Józsefnek ... — feleli katonásan. — Hová való vagy? — Peredl... — Ki tanácsolta neked ezt a mesterséget? — Senki! Én magam választottam. — Szüleid mit szóltak hozzá? Jóska elmosolyodik. — Nevettek... Én is nevetek ... — No, és a többiek? — Én már voltam gyárkéményben is! — vágja kl büszkén az egyik. — Nincs szabad szombatunk, mindenkinek van, nekünk nincs! — szomorkodik egy kék szemű rózsás arcú gyerek ... — Ma este mulatni fogunk! Mikulás-estét tartunk az ebédlőben! — Kiabál a harmadik ... — Igen, hallottami Sőt, már a virgácsokat is láttam. Minek örültök jobban? A Mikulásnak vagy a kertészlányoknak, akiket nevelőik autóbuszon hoznak a mulatságra? Erre a kérdésre öten is válaszolnak egyszerre: — A lányoknak! Elhiszem, hiszen tizenöt, tizenhat évesek. A hajuk „klasszikusra" nyírott, tekintetük nyílt és értelmes, bár kedvük láthatólag borongós, mikor ruházatuk, az „ördögbőr" felöl érdeklődöm. Arcuk maszatos... de valahogy orruk hegyére illik a ko romfolt, hiszen munkából jöttek ... Kedvesek, helyesek, mintha valamelyik operettből léptek volna elő. Szeretném egyiket, másikat megsimogatni. Legalább az arcukon a koromfoltot, de egész biztosan zavarba jönnének ... Pedig éppen azt tisztelem rajtuk, amit ők nem szeretnek. A kotrős seprűt és az ördögbőrt... Szeretném lelkükbe vésni, hogy legyenek olyanok, mint a hírük ... Vidámak és szerencsések ... Persze előbb tisztába kellene jönnöm magamnak is azzal, hogy mi is tulajdonképpen — a szerencse? DÄVID TERÉZ
