Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-22 / 353. szám, vasárnap

cuurrŕsmrMssssssM/ssssssstŕsssfmsssfJí GÄL SÄNDOR: SÄRHÄZ — Gyerekl Ide a poharat

I Adom. Már alig érzem a lábam, ú vállam ts fáj, de nem szólok. — Gyerekl — hallom újra. — Szórj már ide egy kevés szalmát. Viszem. Rohanok. Lábam megbotlik. Elterülök a pocsolyás udvaron. A lovak horkolva járnak körbe-körbe. A kocsis feltűrt nadrágban a sár közepén áll. Pattog az ostorral, s néha köp egyet, összekaparom a szalmát, rászórom a sárra. A lovak meg beletapossák. Minél több a szalma, annál szilárdabb lesz a fal. — Gyerekl Tizennégy éves vagyok, még játszani szeretnék: futballozni, vagy cseresznyét szedni, nyár van, érik a meggy is; én pedig alig érzem a vállam. Mintha agyonvertek volna. — Gyerek! — kiállt a kocsis. — Hozz egy fröccsöt, mert elfogyott a nyálam. De azért köp egyet. Viszem a fröccsöt. Ha házat építenék, az embereknek kell a bor vagy a pálinka. En nem szeretem, de a cigarettát már néha elszívom, ló elbódulni, nem gondolkodni. A lovak cuppogva emelgetik lábukat, messzire fröccsen a sár. Abból lesz a ház, a mi házunk. Apám háza, az én házam ... Ezért dolgozom, és ezért dolgozik apám ls éjt nappallá téve. Anyám már csak árnyéka a réginek; arca akár a savó, sárga, én meg tizennégy éves vagyok. — Gyerek — mondja anyám —, gyere, piheni egy kicsit. De 0 nem ül le mellém. Így meg nem lehet pihenni. Egyedül pihenni se jó. Egyedül semmi se jó. A tóparton enyhe szél jár. Már sötétedik. A holnapi munkához elkészült a sár. Hajnalban kezdjük. Nagyszerű volt a víz; a tóban mindig jó langyos a víz. Felfrissít. Nagyon elfáradtam ma. De a fürdés sok fáradságot kimosott belőlem. A töltésen diófák feketéinek, jó alattuk ülni, s nézni, hogyan vetik fel magukat a pontyok a víz fölé. Csak ne volnék egyedül. Szeretnék valakivel elbeszélgetni arról, hogy házat építünk, és milyen nehéz házat építeni. Ott mindenki elfárad, a legerősebb ts. Elfáradnak a lovak, is biztosan, a kocsis úgyszintén. De a tó ezt nem tudja, meg a diófák sem a töltés oldalán. Én tudom, én még gyerek vagyok, tizennégy éves, azért tudom. Harangoznak. Szeretem hallgatni az esti harangszót. Ilyenkor a tó fölött minden elevenné válik, mintha hullámok ts életre kelnének. Csodálatos ez ... Mint a házépítés. A fal már holnap elkészül. A harmadik réteget rakjuk. Aztán tető kell: sok fa és cserép... Nehéz fát és cserepet venni. De biztosan lesz fa és cserép is. Anyám jár utána, hát biztosan lesz. Hazafelé ballagok. Az utca homokja puha és langyos, jólesően simul mezítelen talpam alá. Már sötét van. Meleg, nyár ele fi sötét. Az utca kihalt, csendes, az emberek pihennek. Aki dolgozik, annak pihennie kell, és ennie sokat, mert különben olyan lesz az arca, mint az anyámé. Az én arcom is sárga, pedig én ma ts tejet vacsoráztam ... Nem könnyű házat építeni. Sok pénz kell hozzá, nagyon sok pénz... Az volna a legfőbb, ha mindenki segítene annak, aki házat épít. En ts elmennék segíteni akárkinek, mert tudom, mi az, ha segítenek egymásnak az emberek. Nekünk ls segítenek, de még így is nehéz. — Gyerekl Törj egy zöld ágatt — kiabált le a falról a mester. A kert végében dús bokrok. Letörök egy ágat, s nyújtom a mesternek. — Pántlika ts kellene, te gyerek. — Majd én adok pántlikát — mondta anyám. Van pántlikája még lánykorából. Most ráköti a zöld ágra. — Pálinka is keíl a pántlikához, Annát — Pálinkát is hozok, csak várfon. Látom anyám boldog. Az utolsó marék sarat dobják fel az emberek a falra, én meg rohangászok, és én ls boldog vagyok, nagyon boldog. Végeztünk. Többet nem kell sarat gyúratni, többet nem kell... többet... nem ... kell ,..sarat gyúratniI A falrakó Szögi mester eldobja a villát, és a friss sárfalba beleszúrta a felpántlikázott zöld ágat... Kezében már ott a pálinkás üveg. — Na, megmérjük, egyenesre sikerült-e. — Keze fejével megtörli Izzadó homlokát, az üveg száját a magáéhoz illeszti, fejét hátravetve Iszik. Fél szemét behunyja, és nézi egyenes-e a fal. Mi, többlek, meg csak bámuljuk. En sehogy sem értem, hogy lehet pálinkás üveggel falat mérni, de ha Szögt mester így csinálja, akkor csak Igy lehet, ő tudja, ő a mester. A zöld ág ott van a fal legtetején, én törtem, az én ágam ... A pántlikákat lágyan lengeti a szél. Anyám színtelen arcán a boldogság pírja dereng. Most szeretném megcsókolni ... 11 ünnep van, sokáig alhatom. Ma senki se zavar fel, mégse bírok heverni az ágyban. Valami húz kifelé. Tavasz van, a virágok illatát érzem beáramlani a szobába. Ünnep van. Tavasz. S én tizennyolc éves vagyokI Tizennyolc éves... Mindig tizennyolc éves akartam lenni, és azt akartam, hogy tavasz legyen. Az udvaron mosakszom. Mezítelen mellemre pocskolom a friss vizet, aztán vörösre dörzsölöm magam a törülközővel. Anyám meg csak mosolyog rajtam, és egyre ismételgeti: — Te gyerek, te gyerek. Lám, még mindig gyerek vagyok. Pedig azt hittem, a házzal együtt felnövők én is, azt hittem, együtt növünk fel, egyszerre. De csak a ház nőtt fel, én gyerek maradtam. S mégis hiszem, hogy emberek együtt nőnek a házakkal. Itt van az utca, amelyikben lakom, ez is együtt nőtt jel az em berekkel, akik építették, ök is anynylt nyomorogtak, mint anyámékkal én, de felnőtt a házunk, és egy egész utca nőtt fel a házunk mellé. S a házakkal együtt nőnek az emberek. Ez a törvény, mint ahogy törvény a tizennyolc évem, a tavasz eljövetele, s a virágok nyílása. Az árnyékomat szeretném keresztülugrani. Nem sikerül. Fent vagyok a tó melletti dombon. Itt ott akácok kapaszkodnak görcsös gyôkérujlakkal a földbe. Az ég szikrázik, akár a szerelmesek szeme. Az egész falu alattam hever, mint szétszórt tarka fátékkockák. A mi házunk dombra épült, az egész úf utca a dombon áll. Ide világítanak a cseréptetők. Tudom melyik a ml házunk. Megismerem. Jó így messziről ráismerni. A tó magas töltésén fiúk, lányok sétálnak. Tizennyolc évesek, akárcsak én. fól ismerjük egymást. A lányokkal néha csókolózni is lehet, csak ők félnek egy kicsit. Nagyot füttyentek, felnéznek, integetek nekik, hogy Jöjjenek. Elindulnak felfelé. Szeretnek engem, tudom. Körülállnák, nevetnek, és én ls visszanevetek. Játszunk. Keressük a házunkat. Mindenki a magáét, és mindannyian boldogok vagyunk. Mindannyiunknak van háza. Építettük, mi is dolgoztunk, együtt nőttünk a nehéz sárfalakkal. Mert nálunk az emberek sárból építik a házukat, mint a fecskék. (A közelmúltban megjelent NEM VOLTAM SZENT cfmfi novelláskötetből | RIDEG SÁNDOR: Leonhard Frank, a „Jézus tanítványai" írójának emlékére. rssss//s////s/sssss/sss///ss//ss/sssssss/ssssss/ssssssssssssssssss/ssss/ssss/sss/sss/sss/ss/sssf/* A

z Or Jézus Keresztelő Jánossal hórom napon és éjszakán beszélgetett az emberi nem állapotóról, s mindketten úgy látták, hogy beteltek a világ hatalmasainak órái, s bűneik súlya tovább nem tetézhető. — Mert a szegény nép — mondotta János — mostanság inkább a pusztaság vadállatai közé menekül, mintsem eltűrje urai bántalmazását, kik őket a piacokon pénzért eladják, s kalodába guzsolva baromként hajtják országokon át Pannóniától a forró földek tengeréig. Mindezentúl a szerecsen királyok és más kalmárkodók is árusítják népüket, és nincs határa a förtelmeknek. E világban mostanában már csak az emberi jajszó és az arany csörgése hallható mindenünnen. A nép sikoltása éjjel és nappol túlszáll a hegyek magasságán, s bizonyára utat lelt Isten trónusához. Ezért az utolsó ítélet napja már ,nem lehet messzire, amikor minden bűnös számot ad tetteiről a Menynyei Atyának ... Ilyen dolgokról beszélgetett Jézus Keresztelő Jánossal, s megegyezének mindazon dolgokban, amit a világban észleltek. — Hirdessétek az igét minden népeknek és minden nyelven — mondotta Jézus Keresztelő Jánosnak, azután ott a Jordán folyó füzes partján, hol oly sokan megmártózkodtak a vízben, arcul csókolta Jánost, majd búcsúzóul testvérének nevezte és elindult Szamória felé. Otközben Jézus több csodás dolgot látott a völgyek és mezők virágpompájában, mert akkoron éppen nyáridő eleje volt, és kinyiltak az olajfák lombos diszei, melyek onnan eredtek, hogy a római légiók nagyon kedvelték a füstizűen sózott olajbogyót, és annak magvait mindenütt elszórták, ahol vérivó kedvükben elvonultak. Emberekkel is találkozott a völgyekben folydogáló patakpartján, s midőn azok őt közeledni látták, s Főként akik mezítelenek voltak más ruházat híján kendővel takarták meztelenségüket, s ebből ő arra következtetett, hogy minden reménység és rontás ellenére is igen sok jóság és szeretet lakozik az emberekben. S valóban, midőn szóbaállt az egyszerű emberekkel, azok szavaiban ugyanúgy fénylett az értelem, akárcsak a nyári napfény melegsége, amely abban az időben egészen beborította a völgyeket és az erdős ligetek zölden csillogó lombozatát. Jézus örvendezve haladt útján, mert nemcsak az égen, de a földön is jeleket lótott, amitől a szíve megtelt reménykedéssel. S találkozott útközben sok számos emberrel, ügyefogyottakkal és betegekkel is, akiket lehetőség szerint szavaival meggyógyított, és olyan riadt embereket is látott, akik szüntelenül féltek, mert egész életükben olyan cselekedeteicet műveltek, amit mások parancsoltak rájuk, s ezért és más dolgok miatt is tisztátalannak hitték magukat. Megtörtént, hogy szennyes ruházatú rablók álltak eléje késeikkel, amikor is 6 le-, szúrta kézbeli botját oz út közepébe, és a bot pillanat múltán, csodás módon kivirágzott, mert sok titkos dolgokat látott messzi földeken, és a mágusok rejtett erejet és a rablók bátortalanságát is nagyon jól ismerte. Utoljára történt, hogy rátért a síkságból vezető hegyi ösvényre, hogy áthaladva a magaslatokon, jobban közelítse Júdeát, ahol halászok, szőlőmívesek és más ilyen tanítványai érkezésére vártak. A hegység csúcsára kerülve, Jézus útszéli sziklára ült pihenni, s ekkor valami nagyon különös ábrázatú lény állt közelébe, akinek olyan fara volt, mint a kecskének és a lábafeje is a lovak patájához hasonlított. Jézus látta, hogy a „Gonosz" állott eléje, hogy eltakarja termetével a távoli városok látványát s ily módon haragra ingerelje. Ö egy pillantással elűzhette volna a szörnyet, de ma inkább szomorúságot érzett, mert ezen a tájon nem jártak emberek, és a mai napon semmi alkalom nem kínálkozott arra, hogy valakivet szemben szelíd legyen, és jócselekedetet gyakoroljon. Jézus hosszadalmasan hallgatott a sziklán üldögélve és arra gondolt, hogy miként is élhetnek Júdeában az emberek? S midőn gondjaiban eként elmerülve révedezett, a „Gonosz" ilyképpen szólott hozzá: — Mesterünk, papunk, prófétánkl Ne tűnődj hiú ábrándokon! Hagyd félbe hiábavaló mutatványaid, s ne gondolj az emberre. A fal sokkal keményebb, mint a fejed, s nem lehetséges az, hogy a butaság és a szolgai lét posvadt mocsarában fetrengő emberek valaha is észre térjenek. Magad láthatod bűneik halmazát, és tudnod kell, hogy a mostani állapotoknál különb sorsot nem érdemelhetnek. Pelyva nép ez, mely végtére számlálatlanul a tűzre vettetik. A jó szót és a szelíd gyámolítást meg sem szokhatná. Hagyd veszni, mindenképpen veszendő fajtáját Kövess engem üdvösséged útján, s neked adom a széles világot, amely ím, a lábod előtt hever... A „Gonosz" e szavak után félre állott és Jézus letekintve a hegyről észrevette, hogy a távoli város utolsó házai mögött keresztre feszített Jézusok lógnak a bitófákon, és a vesztőhelyen gyülekező csőcselék bottal ütlegeli és kövekkel dobálja a kereszteken vérző messiásokat. Ugyanaz a rongyos nép, amely tegnap csodálva hallgatta az elszaporodott próféták okos beszédeit, most, midőn vesztőhelyre kerültek, egy néhány haragos ember üres ígéretétől bíztatva leköpdöste és megcsúfolta a halálba szédülő Krisztusokat. Borzasztó látvány volt ez, s midőn Jézus más irányba tekintett, látta, hogy a Nagy Kán fegyveres hadai, teljes tömegökkel benyomulnak a sokáig ostromolt Ősikincsek aranykupolás városába. A fegyveres embercsordák első cselekedetként válogatás nélkül kardélre hányták a férfiakat, és a nőket, a serdülő ifjak és gyermekek tömegét, amelyek a katonák ivadékaihoz hasonlítottak, sorra leöldösték. A szűz lányokat, akik a saját lányaik arcát és lelkét viselték, gyalázatos módon megbecstelenítették, a csecsemőket eltaposták, azután véres késüket és lándzsáikat villogtatva megkezdték a város módszeres kirablását Lépteik nyomán sikoltva sírt az utcák forró kövezete és a kigyulladt aranykupolás paloták tornyainak fekete füstjében szélesre tárta szárnyait a vörös kakas .. A fölszálló füsttel egy időben, minden ostromba császárnál és kánnál hatalmasabb úr lépett be a város szertezúzott kapuin. Ezt a minden istenségnél nagyobb hatalmasságot „Végzetnek" nevezték. A megvesztegethetetlenül nagy igazságtevő megunta a boros pincék mélyén üvöltő katonák fertelmes énekét, és a régóta elmaradott zsoldjuk fejében, egyetlen sóhajjal rájok lehelte érdemük díját: a búbos pestist és a döghalált. A házak és paloták összevérezett küszöbei mögött a lemészárolt lakosság teteme foszladozott, künn az utcákon és a templomok hűvösében haldokló katonák tizezrei hevertek, míg a menekülők fegyveres hadai, hogy futni tudjanak a legyőzött városból, elhagyták a rablott értékek súlyos báláit; az arany és ezüstmarhával terhelt ládák ezreit, kiszórták zsebükből a templomok kincseiből markolt drágaköveket, és a koldus kalapjából rabolt rézpénzeket, azután elterültek az utcák porában, ahol sokan szolgáik"nevét kiáltozták és istensegítségéért esengtek. Az Öskincsek városában utóbb egyetlen, élőlény sem maradt, és a fekete lovon vágtató halál is más tájak felé indult Jézus látva, hogy az ember dolgai mily rosszul állanak, tenyerébe temette arcát és hangosan zokogott. A lólábú gonosz mindezt nem állhatta szó nélkül: — Melyik népséget sajnálod leginkább? — kérdezte — A katonákat szánod-e jobban, vagy a koncra vetett lakosságot? ... Bizonyára tudod, hogy mindkét félben egyazon lélek lakozik. Természetük halszálig egyforma. Amit az egyik cselekedett, azt a másik ugyanúgy megtette volna és még nagyon sokszor meg is teszi, feledve, hogy minden fegyverrel a tulajdon nyomorult testvérét mészárolja, bármilyen legyen is nyelve és bőrének színezete. Tőled ők mit sem tanulhatnak, és még annál is kevesebbet érdemelnek. Tagadd meg fajtájukat előttem és a hatalom színe előtt, s tied lesz az egész világ. Ha talán szégyenlenéd az esetet Pilátusnál, még mindig megtagadhatod őket, amikor keresztre feszítve leggyengébb leszel, s többé reményük se marad. Ne gondolj a Mennyei Atyáddal; Ö amúgyis megszokta már, hogy hívei naponta megcsalják. Bátran cserben hagyhatod. Az öskincsek városának látványától végtelen mélységű kétség támadt Jézus keblében az ö Mennyei Atyjának mindenhaló hatalmáról, de a hitében megrendült Jézus nem tudott elszakadni tulajdon lelkének emberi eredetétől, a minthogy ebben a rémületes percben mást nem cselekedhetett, fölkelt a sziklóról, s magára hagyta a gonoszt. Most már tudta, hogy igazi embernek született, ezért bírák elé kerül és lakolnia kell. Amerre tekintett a tájon, úgy látta, hogy minden úton fegyveres pretóriánusok járnak, minden ösvény a halálba vezet « nagyon szomorú szívvel, könnyes orcával elindult Jeruzsálem városa felé ...