Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)
1968-12-18 / 349. szám, szerda
N álunk már Javában tart a tél. Csak azt sajnálom, hogy el nem hozhattam magammal egy darabka déli napfényben szikrázó eget, hogy el nem hozhattam magammal az Adria vizének csodálatos kék színét, a Prokletje hegység meztelen szikláinak komorságát, a Rigőmező és a metóhiai síkság mélabúját, a vajdasági feketeföld mélybarna színárnyalatait. Nem igaz, hogy el nem hoztam. Elhoztam, mindent elhoztam a szemem mélyén és homlokom mögött. Olyan poggyász ez, mibe nem túrhat bele a fontoskodó vámőr és el nem kobozhat semmilyen hivatal. És megvámolni sem lehet. Árcok és gesztusok emlékét őrzöm magamban. Fájdalmasan, felejthetetlenül emlékezetembe vésődtek, s már soha semmi nem törli ki őket onnan. Nem felejtem el például soha azt a szegény öreg újvidéki cipőtisztítót, aki a városban töltött első vasárnapon bukkant elébem a járda aszfaltján, s rekedtes, öreges hangon szinte követelődzve rávett, hogy nyújtsam oda a cipőmet. Nem értettem eleinte, mit akar tulajdonképpen, s mire megértettem, elborított a szégyen. Nálunk a cipőtisztítás olyan ténykedés, amit az ember gyermekkorától saját maga szokott elvégezni, s ha más cipőjét tisztítaná, úgy érezné, hogy cselédsorsra jutott, de Ali Afanaszki a vállalkozó mesterember természetességével, sőt szemtelenségével harcol meg ügyfele hajlandóságáért, s aztán precíz, ki tudja, hányezerszeresen begyakorolt mozdulatokkal végzi el a cipőtisztítás műveletét. Hazámbelí embernek azt hiszem sose volt még olyan fényesre suvickolt cipője, mint nekem azon a vasárnapon. Mindmáig hálás vagyok neki érte, s ugyanakkor fáj is, hogy Ilyen öreg és ilyen megfáradt emberrel végeztettem el ezt a műveletet, mert Ali Afanaszki jóval túl jár már a hetvenen, s épp ezért szégyellem magamat, hogy Igy vénségére az utcára szorul mások cipőjét tisztítani. Tettem is célzást állapotára, de ő csodálkozva rámtekintett: — Nem, uram, a munka nem szégyen. Nekem azért van szükségem erre a mesterségre, mert belőle élek. önnek meg azért van rá szüksége, hogy tiszta legyen a cipője. Kár hogy ilyen szép idő van, tette hozzá tárgyilagosan, — ilyenkor kevesen szorulnak rá szolgálataimra. Otthon Az előbb még az ő állapota miatt szégyenkeztem, szavai után pedig már magam miatt szégyenkeztem. Szocialista létemre a munkát tartom az emberi egzisztencia alapjának, s végül kiderül, hogy van munka, amit lebecsülök. Pristínában ismerkedtem meg Essad Mekulival, a költővel, BezruC költeményeinek albán tolmácsolójával, aki megfordult már nálunk is és tudomása van a csehszlovákiai magyarok küszködéséről, s azt mondta rólunk, hogy a csehszlovákiai magyarokat éppen olyan jogaikért küzdő nemzetiségnek tekinti, mint az albánokat. Akadt olyan honfitársunk, aki úgy nyilatkozott neki rólunk, hogy mi valamiféle felsőbbrendűségi mánia megszállotjai vagyunk. Hogy lebecsüljük a szlovák nyelvet, annyira, hogy nem is vagyunk hajlandók megtanulni, holott a lengyelek már családjuk körében is szlovákul beszélnek. — Erre aztán felháborodtam, — mondta Essad Mekuli, — mert hogy követelheti valaki, hogy egy nemzetiség mondjon le saját anyanyelvéről. Meg is mondtam neki a véleményemet. Ebben a pillanatban rátekintettem a nálam sokkal idősebb albán költő arcára, s az én gondjaimnál sokkal idősebb és fájdalmasabb gondokat, de nagyon hasonló gondokat fedeztem fel rajta. Elutazhat az ember a Balkán legtávolabbi csücskébe, és mégis hasonló sorsú emberekre bukkan, mint a Csallóközben vagy a Fehér Kárpátok tövében. S akkor az jutott eszembe, hogy jó lenne egy nap összehívni az európai államokban élő nemzetiségek, vagy akár az egész világon élő nemzetiségek képviselőit, s megfogalmazni végre, pontosan körülhatárolni az internacionalizmus fogalmát. Alighanem derülne ki, hogy ez a fogalom, illetve ennek belső tartalma rendkívül eltérő az államalkotó nemzetek tudatában élő fogalom tartalmától. Tűnődöm, melengetem magamban az arcok és városok emlékét. Dubrovnik főtere, az óvárosi Piaca elevenedik meg bennem, s egy Hvar szigeti idős Belgrád — Kalemegdán erődítmény asszonyka emléke. Apró kis asztalka mellett álldogált. Az asztalkán fiaskók, kis üvegcsék sokasága. Levendula olajat árult. Két dinárért egy kis üveg cseppfolyós levendulaillatot, s nekem eszembe jut az édesanyám, aki gyermekkoromban levendula illatával gyógyította fejfájásomat, és levendula illattal óvta a szekrénybe zsúfolt fehérneműt a molyok kártevése ellen. Hirtelen fölfáj bennem valami, mert érzem, hogy valami visszahozhatatlanul elmúlt az életünkből, épp úgy, mint a levendula illat és a gyermekkor. Bár az is lehetséges, hogyha elmennék Hvar szigetére, egy Brusje nevezetű kis faluban rátalálnék egy kisfiúra, aki éppen olyan, mint én voltam valaha, s ha megfájdul a feje, levendula illattal gyógyítja az édesanyja. Egy. tengerparti kis falun robogott át az autóbusz. Épp a templom előtt hajtottunk el, s abban a pillanatban hallom, fejünk felett majdnem az ég alatt, megszólalt a harang. A déli harang. Egy únottan üldögélő útitársamtól megkérdeztem, tudja-e, minek az emlékére szól ez a harangszó. Értetlenül rám bámult. Nem tudta. És megint belém fáj valami, hogy íme, visszahozhatatlanul elmúlt, kihullt tudatunkból az egykor világraszóló esemény emléke. S mikor Belgrádban kiszálltam a repülőgépből, nem jutott eszembe, hogy még egyszer felkeressem az egykori Nándorfehérvár komor romjait. Inkább a repülőtér épületét bámultam, ezt a csupa üveg, csupa beton csodát, melynek vonalai, karcsú tartópillérei maguk is egy felszállni kész madárra emlékeztetnek. A sok üveg, a hatalmas táblák zöldes, opálos csillogása az égboltot és tengert juttatják az ember eszébe, vagy a folyók és a tavak áttetsző jégpáncélját. És most... otthon vagyok. A sok mozgás után úgy érzem magamat, mint egy béna légcsavar. Tél van, és bennem is megfagyott valami. Föltekintek olykor a Napra, s oly nehéz elhinni, hogy valamerre délen van olyan táj is, ahol alig veszített valamit lángoló nyárt fényességéből. H etven éves a komáromi hajógyár. Ez a születésnapi ünnepség sok szép emléket, de az idei augusztusi események után több aggodalmat is keltett a komáromiakban. Elsősorban az a kérdés merült fel sokakban: Hajógyár marad-e a hajógyár? Az üzem — a háború után főleg szovjet megrendelésre gyártott személy- és teher-, valamint folyami vontató- és hűtőhajókat. Az augusztusi események sok találgatásra, kérdésfeltevésre adtak alkalmat. Mi lesz az üzemmel, ha a Szovjetunió esetleg nem rendel több hajót? — Nos, ez az aggodalom teljes mértékben indokolatlan volt — mondotta Csík jános, a komáromi hajógyár igazgatóhelyettese és gyártásvezetője. Mint a múltban, Jelenleg ls — főleg pedig a jövőben — a szovjet megrendelések jelentik üzemünk gyártási programjának fő részét. Hajógyárunk képviselői a szovjet kereskedelmi szakemberekkel nemrég több évre szóló, az eddiginél még igényesebb megrendelésekre kötöttek szerződést, amelyek keretében többek között a 2700 tonnás teherhajókon kívül 400 utas befogadására alkalmas luxushajókat is gyártunk; az utóbbiak első darabját már 1971-ben át kell adnunk a Szovjetuniónak. A szeméi/hajók gyártásának folytatása nagy örömet jelent számunkra, mert e munka végzésére számos szakembert képzett ki az üzem, s ezeknek az utóbbi években az asztalos- és kárpitosmunkák szempontjából igénytelen teherhajók gyártásánál nem igen akadt munkájuk. Ozemünk képviselőinek, a szovjet kereskedelmi szervekkel történt legutóbbi szerződései számunkra igen biztatóak, ugyanis 1972-ig számos 2700 tonnás motoros teherhajót készítünk el. E hajók gyártása főleg azért előnyös, mert már „befutott", tehát a termelési és gyártáselőkészltési, valamint az Hajógyár marad a hajógyár Beszélgetés CSÍK JÁNOS igazgatóhelyettessel Q Ismét személyhajók a komáromi hajógyárban Q Nagy teljesítményű kotrógépek ® Honnan vegyék a hajófedélzeti gépi berendezéseket? @ Nem tartották be a kormányrendeletet % Szűknek bizonyultak a hatalmas szerelőcsarnokok 9 Alacsony az újvidéki dunai híd O A teljes rentabilitásra törekednek % Ki válaszolja meg az igazgatóhelyettes kérdéseit? anyagbeszerzői alakulatok részéről jól ismert gyártmányról van szó. • Es milyenek lesznek az új személyhalók? — Méreteit illetően ez lesz a leghosszabb úszómű, amit az üzem fennállása óta gyártottunk. A több, mint 130 méter hosszú hajótest belső kiképzésének tervrajzait nézve nyugodtan elmondhatjuk: ezek a hajók valóságos úszópaloták lesznek. A személyi kényelmet az egy- és kétszemélyes kabinok biztosítják. A hajót folyamokon és tavakon használhatják majd. A három fedélzeti részen több éttermet és egyéb, az utasok kényelmét biztosító létesítményt, pl. könyvtárakat, olvasótermeket, fodrászszalont, postahivatalt stb. építünk. — Az új megrendelésekről, és a további hajóépítési lehetőségekről beszélve szólni kell arról Is, hogy a tervek szerint 1975-lg két tengeri vedersoros, azaz nagy mélységekre lehatoló kotrógépet is készítünk szovjet megrendelésre, melyeket tengeri kikötők mélyítésénél fognak használni. E kotrógépek óránként 750 köbbméter mederüledék kiemelésére lesznek alkalmasak. — Az elmondottakon kívül mozdony- és hldalkatrészeket és autőutánfutókat Is gyártunk majd a következő években. • Milyen égető feladatok megoldása előtt áll az üzem? — Mint minden új gyártmány, így a személyhajók és a vedersoros kotróhajók elkészítése ís sok műszaki problémát vet fel. Említettem, hogy a személyhajók 130 méternél is hosszabbak lesznek. Ezek a korábban kisebb hajótestek „elszállásolására" szolgáló szerelőcsarnokokba nem férnek be. A technológusok már most dolgoznak olyan gyárátrendezési módosításokon, amelyek lehetővé teszik a kitűzött időpontig a gyártás megkezdését. — Szólnom kell a szeszélyes vízállásokról is. Kéthavonként három hajót kell átadnunk, de a gyakori alacsony vízállás lehetetlenné teszi a futópróbák elvégzését. Az ezzel kapcsolatos problémákról most tárgyaltak technikusaink a szovjet szakértőkkel, akik készséget nyilvánítottak olyan futópróbák lebonyolításával kapcsolatban, amelyeket az adott vízállások lehetővé tesznek. {Tehát olykor a partok közelében ls! j Említést kell tennem az egyik újvidéki alacsony hídról is, amely alatt magas vízállásnál nem haladhatnak át a hajók, ha pedig alacsony a vízállás, az aránylag nagy merülésű hajóinkkal nem tudunk eljutni a hídig. — Gondot okoznak az alszállltmányok is — folytatta Csík Csík János jános. — Lassan nem találunk olyan partnert, pontosabban szólva üzemet, ahol elkészítenék számunkra a hajókhoz szükséges gépalkatrészeket. Eddig nagyobbrészt a pŕerovi gépgyárban dolgoztattunk. Ott azonban a közeljövőben más gyártásra térnek át, és amikor Brnóban, vagy másutt érdeklődtünk a szükséges gépi berendezések gyártása iránt, óriási rezsiköltséget kalkuláltak ki számunkra. Olyan összegről van szó, amelyet semmiképpen nem tudunk beszorítani az alszállítmányok költségeinek keretébe. O Ön milyen megoldást Javasol? — Csupán annak az ésszerű elgondolásnak a gyakorlati megvalósítását szorgalmazom, amelyet a 104/64-es kormányrendelet Ir elő: a hajógyár gyáregységein belül kell létrehozni egy olyan specifikus küldetésű gépgyárat, amely a hajók építéséhez szükséges gépi berendezéseket Komáromban, a helyszínen, a szükségletnek megfelelő mennyiségben ős minőségben állítja elő. Sajnos, ez az immár négy éves kormányrendelet még ma sem valósult meg. Egy ilyen típusú komáromi gépgyárat nézetem szerint még a KGST keretében is hasznosítani tudnánk, mert más kisebb hajógyárnak is hiányzanak a fedélzeti berendezések. O Ha most Ön lenne az újságíró és én az igazgató-helyettes, milyen kérdést tenne fel? — Nem fukarkodnék a kérdésekkel. Először is azt kérdezném meg: Hogyan, milyen intézkedésekkel lehetne csökkenteni a gyártmányok előállítási árát és így biztosítani az üzem rentabilitását? Másodszor: Az 1964-ben megkötött hosszú lejáratú kereskedelmi szerződések óta különféleképpen módosultak a belső piaci nagykereskedelmi árak, vagyis leegyszerűsítve a dolgokat: „megdrágultak" a hajók. Mit kellene tenni, hogy az üzem a tervezett hasznot ennek ellenére is elérje? Harmadszor: Hogyan lehetne elkerülni azt, hogy üzemünk állami dotáció nélkül is meg tudjon állni a lábán s a jövedelmezőség eléréséhez elegendő lenne szorgalmas dolgozóink kétkezi becsületes munkája is? Negyedszer: Hova, melyik trösztbe, azaz melyik vezérigazgatóság alá fog tartozni üzemünk a jövőben? A martiniak — mivel szerény anyagi hatékonysággal dolgozunk — „mostohagyerekként" kezelnek bennünket, és nem akarják visszavenni üzemünket ipari családjukba? Ki köti majd meg üzemünk képviseletében a nemzetközi kereskedelmi szerződéseket, milyen szerv képvisel bennünket a világpiacon? • Kérdezzek még? — Csík János elmosolyodott és nem tett fel több kérdést. Mi azonban úgy érezzük, hogy ezekkel a kérdésekkel foglalkozniuk kell az illetékes szerveknek. (k. I.J
