Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-01 / 332. szám, Vasárnapi Új Szó

ugosz OM meggyötört szegény népnek q jövőjében. Délután Pristinában a szultán dzsámija körül ődöngtem. Beszél* gettem az imaházba betérő alá* zatas albán parasztokkal, várost szegényemberekkel. Az előírnád* kozó megengedte, hogy végig* nézzük a hívők esti ájtatosságát. Kelet felé fordulva arcra borultak, Allah! Allah! Allah! Ismételte cl nyújtott hangon a hadzsi az ima szövegében egyre yyakrab* ban előforduló isten nevét. Allah! Allah! Allah! - hong* zott az imaház kupolája alatt, mintha megmérhetetlen iszonyú mélységből kiáltozott volna a sze* gény imám az egész gyülekezet nevében. Lesújt/a, m

?g5ľomorod. va tavoztam e ••I Oly furcsa volt: Koszovo és Metohia, a főleg albánok lakta autonóm tartomány székvárosa közvetlen közelében, a repülőtértől vezető autóút mentén fekete bivalyok és apró bivalytehenek legeltek. Rágcsálták a száraz ványadt kukoricakórót s az ízetlen öszi füvet. Itt-ott turbános albán parasztok végezték az őszi szántást. Tenyérnyi szűk parcellákon bivalytehenek vonták az ekét. Itt-ott szomorú lovacska. Az úton szemközt olykor egy öszvérek vontatta kordé bukkant fel, vagy apró csacsi hátán közlekedő utas. Nyilvánvaló a közeli falvak valamelyikébe tartott. A

nyugvó nap sugaraiban halvány zöld fényben megragyogtak a város alumínium burkolatú modern toronyházainak falai. Karcsú minarétek szöktek az ég felé. Egy. Kettő. Három. Tíz karcsú minarét. Tíz imaház. És templomtornyok: kettős kereszttel a torony hegyében. Pravoszláv és görögkeleti templom. És katolikus templom. Mire bealkonyult, ott baktattam már a zsúfolt város utcáin. A kirakatok és az utcai világítás neoncsövei szinte nappali fényt árasztottak. Sültgesztenye kellemes illatát horda szét az esti szél. A tereken és a szállodák előtt, kiszélesedő utcatorkolatokban az útkereszteződéseken fürge cipőtisztítók fényesítették a járókelők lábbelijét. Minden utcasarkon olcsó kis éttermek és kifőzdék, szinte egymás mellé zsúfolva a keleti édességektől csöpögő cukrászdák. A főutcán a járdákon nyüzsgő fiatalemberek csapatai. Itt-ott egy karcsú lábú, könnyű cipellőben suhanó lány. Korzóztak az esti fények alatt. Mintha egy kisebbfajta tüntetés vonulna végig a város utcáin. És a szálloda: Koszovszkl bozsúr. Rigómezei rózsa. A lehető legmodernebb kivitelű épület. Odaillene bármelyik európai városba. őszintén szólva, nem értettem a szálloda pompázatos nevét. Miért rózsa? És miért rigómezei? Készségesen megmagyarázták. A kegyelet modern, erősen reklámhajhászó megnyilvánulása. Valóban létezik egy ilyenfajta virág. Egyes-egyedül a rigómezőn terem. Halvány egymásra csukódó szirmú rózsa. Ha megsérül a rózsafa ága, vérszínű nedv csordul ki belőle. A Rigómezőn a török ellen hadakozva ezrével hullottak el a szerb, albán, macedón, és montenegrói hősök. Az ő vérükből sarjadt ki ez a csodálatosan fájdalmas viráo. Este, mielőtt lefeküdtem volna, egy pillantást vetettem a szállodai szobámban csalogató ágyra, Párnámon a rózsa stilizált, hímzett mása szomorkodott és felette cifra betűkkel, ugyancsak hímezve ott a szálloda neve. Koszovszki bozsúr. Kissé szégyenkezve hajtottam álomra a fejemet, s rossz volt a szám íze: mintha egy erős Kossuth-cigarettót szívtam volna el. Még meg is korholtam magamat, hogy lám, fejlett ipari országból érkeztem, s ami a rózsához fűződő kegyeletes mondát illeti, szentimentálisabb vagyok, mint maguk az albánok. Másnap felejthetetlen találkozásom volt A Rilindja könyv és lapkiadóvállalat munkatársaival és a hasonló nevű egyetlen albán napilap szerkesztőivel. Udvarias készséggel magyarázták a legszükségesebb tudnivalókat a Szerb Szocialista Köztársaságnak erről az autonóm tartományáról. Egy millió kétszázezer lakosa van, abból egy millió az albán, a többi vegyesen szerb, montenegrói, macedón és török. A tartomány területe tízezer hatszáz négyzetkilométer. A Rigómező és a metohiai síkság a tartomány legtermékenyebb mezőgazdasági területei. A lakosság zöme földműveléssel foglalkozik. Itt-ott gyökeret vert a szövetkezeti mozgalom. A legtöbbje mégis magángazdálkodó, sokan a szövetkezetekel való együttműködésre se hajlamosak. Az ipar is épülőfélben van. Büszkeségük a trapcsai vegyikombinát és a Koszovo hőerőmű, mely a rigómezei lignitbázisra épült. Egyébként ércekben gazdag föld ez, ahol sűrűn találni ólmot, aranyat, ezüstöt. Az erőmű pedig valóságos óriás. Akarom e látni? TALÁLKOZÁSOK A HŐERŐMŰBEN Hát persze hogy akarom. És megyünk. Könnyen suhanó gépkocsin, jó aszfaltúton az őszies égbolt alatt. Harminc-negyven kilométerre Prisztinától, túl Obilics községen égnek szöknek a hőerőmű kokszolótornyai, a hőfejlesztő épülettömbjei, a gázgenerátorok hatalmas tartályai. Egy jókedélyű montenegrói fiatalember, az üzemi lap szerkesztője vezetget bennünket. Kiballagunk a felszíni fejtésre berendezett lignitbányákhoz. A lignit dús rétegei a legfiatalabb geológiai rétegekben helyezkednek el. Az egész terület valamikor hatalmas tó feneke volt. A tó kiszáradt, a tófenék elmocsarasadott. A modern kotrógépek két, sőt három emelet mélységben fejtik a dús erezeteket. A kifejtett lignit annyira tiszta, hogy nem is kell válogatni. A nemrég lefektetett vágányo. kon villamos mozdonyok közlekednek. Egy-egy szerelvény négy öt billenő vasúti kocsiból áll. A hőerőművig szállítják a lignitet. — Ez a mi aranyunk, — mondta büszkén a montenegrói származású fiatalember. — Hát igen: arany, — mondtam, — csakhogy atomszerkezete erősen eltér az igazi aranytól. Elkomorul az arca. Mintha megsértődött volna. Aztán fürgén ugrott egyet, le egészen a fejtőgödörbe, s egy hatalmas lignitröggel tért vissza a kocsiba. — Vigye el emlékül. Néztem. Forgattam. Sötét, csaknem fékete volt a színe. Majdnem olyan mint a mi handlovai szenünk, csak ritkább, lemezes szerkezetű. Valóban arany. Több mint arany! Az egész hatalmas rigómező alatt lignit rétegek rejtőznek. A szántók, a legelők lignitet rejtenek a vékonyka meddő rétegek alatt. Egész falvak lignitrétegek fölé épültek. Az egyik barakk épületben összeakadtunk egy talpraesett, jókedélyű albán fiatalemberrel, Hadri Prenicsivel, az elektrotechnikai osztály vezetőjével, aki munkásként kezdte itt a hőerőművön, majd beállt villanyszerelő tanoncnak, végül beiratkozott az elektrotechnikus szakkádereket képző középiskolába. Am ezzel sem elégedett meg: elvégezte a műszaki főiskolát is, s most itt dolgozik. SzülőfalujáRISTINA LATKEPE bál, Hade községből jár be naponta autóbusszal, alig három kilométernyi távolságról. Már apja is itt dolgozott, a beszüntetett régi tárnában. Nos erről a fiatalemberről azt mondják munkatársai: — A szénen született, a szén fölött él, és a szénből él. Valóban találó megfogalmazás. Egész sorsát belesűrítették. Maholnap az egész rigómezőről is ugyanezt mondhatják majd. Egyébként a fiatalember szülőfaluja, Hade község alig kétszáz házszámot számláló település. — Bár ennivalónk, sose, hiányzott, de egyébként nagyon szegények voltunk, — mondja falujáról Hadri Prenicsi. A lakosság emlékezet óta földműveléssel foglalkozott. Azóta, hogy megnyílt a felszíni bánya, csaknem minden családból idejár valaki, ötvenhatban a falu áramot kapott. Most jön a vízvezeték. Egyébként a házak nagyon régi, rozzant vályogházak. CSEH SZAKEMBEREK Az üzemi lap fürge szerkesztője látogatásunk legvégére tartogatta az igazi meglepetést. A Hőfejlesztő épülettömbje alatt meglapuló barakkok egyikébe vezetett. Az egyik irodahelyiségben cseh honfitársunkra bukkantunk. Havránek Jaroszlav örvendezve felémnyújtotta kezét. — Végre valaki, aki elmondja, mi történik otthon. Kiderült, hogy nincs is mit elmondani. A hazai sajtó néhány napos késéssel itt is eléri őt. Éppen olyan tájékozott, illetve tájékozatlan, mint jómagam. Elmondta, hogy hatvanhétben érkezett ide, tizenhetedmagával jött. Van köztük három mérnök és négy technikus. A többi szerelő. Ű maga a szerelőcsoport főnöke. A II. Brnoi Gépgyár kiküldött szakembere. A hőfejlesztő technikai berendezését szerelik itt. A technikai berendezést • a Praha Skoda export vállalat szállítja. Csupa hétköznapi, szinte baná. lis dolgokat mondott ez a jóravaló cseh szakember, aki családapa és otthon három gyermeke van, és mosolyogva emlékezett meg felesége látogatásáról, aki júniusban járt itt, s bement vele Pristínába. Az asszonyka rendkívül megnyugodva tért haza, mert végigsétált a prisiínai korzón és nem látott se lányt, se fiatalasszonyt. Csak fiatalembereket. Mindketten mosolyogtunk. Mosolyogtunk, hogy sírni ne kelljen, A NAGY CSATA SZÍNHELYÉN És aztán . . . kirobogtunk az 1389. évi rigómezei csata színhelyén emelt emlékműhöz. Hatalmas torony — vagy inkább bástyaszerű épület, mely árván, komoran ágaskodik a táj felé. Belsejében kanyargó lépcső vezet fel egészen a tetejére. Alaitunk nyitott tenyér gyanánt ott tárulkozott az egész meggyötört táj. A szerb nemzeti függetlenség temetője. A szerb Mohács. Hunyady János vitézeinek temetője is. És eszembe jutott Szkanderbég, az albánok nemzeti hőse, Hunyady János, Ulászló és Mátyás király szövetségese a törökök elleni hadakozásban. Egy kicsit büszke voltam, egy kicsit szomorú. S akkor — abban a roppant ég alatti nagy csendben megszólalt hátam mögött a Rilindja kiadó szerény és készséges munkatársa, Muhamet Sehu: - Most is csata folyik. Széncsata. Az albán férfi szelíd, szinte őztekintetű szeme a tájra tágult. Az obilicsi hőerőmű felé, s még egyszer, alig hallhatóan azt mondta: — Széncsata. Megirigyeltem őt azért az áhítatért, amit a hangjában éreztem, Arca sugárzott a bizakodástól. Hisz, erősen hisz ennek a ESZMtCScRE AZ IRODALOMRÓL ... Este a Kosovski bozsur kávéházi termében találkoztam a nagyszerű Essad Mekulival, c Jeta Ere, az egyetlen albán irodalmi lap szerkesztőjével, de c.., ubbeti az egészen európai és egészen modern környezetben is folyton azt éreztem, hogy valami sötét mélységben vagy szakadékban l# ledzem. Az irodalom sorsáról beszélgetve kaptam meg a kellő magyarázatot. — Valóban a mélyponton kezdtük, — mo-ndta Essad Mekuli. — Negyvenötben a lakosság nyolcvan százaléka írástudatlan volt Az irodalom a sajtó és az irodalmi lap szárnya alatt nevelkedett. Ma az albán írók szövet ségének harmincöt tagja van, A Jeta Ere hétezer példányban jelenik meg. Jugoszláviában a legnagyobb példányszámbon megjelenő iroralmi lap, Esad Mekuli maga is költő. Eredetileg állatorvoské,.t kezdte pályafutását. Aztán belesodródott a német me_~s:állók ellen vívott népi háborúba. Illegális lapokat szerkesztett. A felszabadulás után ő volt a Rilindja eís»*. főszerkesztője. Aztán félboszak. totta eredeti pályáját, mert nem lehet valaki egy személyben jő állatorvos és irodalmár. Autóbusszal utaztam el Pristínóbó. Az állomás közelében egy kioszk felett nagybetűs feliratot Láttam: RILIDJA. Ez a csilingelő szó magyarul megújhodást jelent. Rilindja a lap és könyvkiadó vállalat neve. Rilindja a napilap címe. És Rilindja a lapterjesztő vállalat neve is. Miben betű a megújhodás után kiált, Az autobuszállomáson a tömegben két turbános parasztember vonta magára figyelmemet. Az egyik alacsony, zömök termetű, arca simára borotválva, a másik szikár, hajlott hátú, mégis magas termetű, Nagy, kajla bajuszát simogatta. Beszélgettek. Nem tudora miről. A zömök olyan volt, mint a nagyidai Hajik János bácsi, aki egy világért nem akart a szövetkezetbe lépni, annyira ragaszkodott darabka földjéhez. A másik pedig egészen a gombosi Vanyo bátyórv, emlékeztetett, a feleségem nagybátyjára. Ha nem viselnek turbánt s nem albánul beszélaetnek, hát összetévesztem őket. Az autóbuszállomás is olyan volt, mint húszegynéhány évvel ezelőtt valamelyik istenháza mögötti autóbuszállomás valahol KeletSzlovákiában. Következő vasárnap: RENGŐ FOLD