Új Szó, 1968. december (21. évfolyam, 332-357. szám)

1968-12-15 / 346. szám, Vasárnapi Új Szó

m jár-már magam előtt U közhelynek tönik, ha leírom: nem lehet senki számára közömbös, hogy mi történik ebben az országban. Azért tűnik időnként közhelynek, mivel erről cikkeztem tíz évvel ezelőtt is, a későbbi években is, de erről január után is. S ilyenkor aztán szükségszerűen felmerül bennem a kétkedés: hát semmi sem változik, egy helyben topogunk, hogy a téma soha sem veszít aktualitásából? Aztán rájövök, helytelen a kérdésfeltevés, mivel nem arról van szó, hogy a társadalmi-politikai mozgás megmerevedett volna — bár az utóbbi években, sajnos ez történt —, hanem arról, hogy az embereket mindig érhetik olyan behatások, melyek csökkentik aktivitásukat és a könnyebb megoldást választva passzívakká, közömbösekké válnak. S történik ez főleg akkor, ha az ember csalódik, ha a dolgok nem az elképzelései szerint alakulnak, ha kilátástalannak Ítéli meg a helyzetet és ilyenkor aztán legyint: csináljanak amit akarnak: nekem mindegy. De éppen ez az, amibe nem lehet belenyugodni, ami ellen újból meg újból fel kell venni a harcot. Nem arról van szó, hogy az ember állandóan nyüzsögjön, ahogy mondani szokták, mindenbe beleüsse az orrát. Arról van szó, hogy seriki sem mondhatja, hogy „nekem mindegy", meg, hogy „mi közöm hozzá", mert igenis nem mindegy és igenis köze van hozzá, mivel a társadalmi-politikai vagy a gazdasági folyamatok valamilyen vonatkozásban minden embert érintenek. Am nemcsak erről van szó. A közöny, a passzivitás — az emberek akaratától függetlenül vagy szándékuk ellenére is — olyan erőket és folyamatokat támogathat, melyek károsak a társadalomra s ennél fogva az egyénre. Mert a közöny, a passzivitás tulajdonképpen félreállás s éppen ennél fogva passzív támogatása annak, ami elől félreáll. Ez pedig már nemcsak lényeges különbség, hanem, ha paradoz módon, de mégis logikusan, visszájára fordalt a dolog. Magam is többször megírtam már, hogy a január ntáni politika egyik legnagyobb pozitívuma, hogy feloldotta a tösemmit sem old meg megek passzivitását és olyan pezsgő tevékenységet váltott ki, amilyen már rég volt tapasztalható. Olyan emberek is újból a politikai porondra léptek, akiket a január előtti szektás-dogmatikus politikai vezetés a passzivitásba kényszerített. Megértették azt az alapvető követelményt, hogy a progresszió csak akkor győzheti le a regressziót, ha a tömegek aktívan támogatják, ha maguk is tevőlegesen a progressziót szolgálják. Most éppen arről van szó, nehogy az emberek passzívakká, közönyösekké váljanak. Nem árt szembenézni a valósággal és megmondani azt, hogy ennek nemcsak lehetősége, de veszélye is fennáll. Veszélynek kell tekinteni ezt a jelenséget egyrészt azért, mert jelentős réteg kapcsolódna ki ismét a politikai életből, másrészt pedig azért, mert a passzivitás még csak elmélyítené az amúgy is bonyolult helyzetet. Mire alapozom feltevésemet? Részben arra, hogy az augusztusi események sokaknál máig ható megrázkódtatást váltottak ki; részben pedig arra, hogy éppen az előbbi oknál fogva az emberek egy részénél a CSKP Központi Bizottságának novemberi határozata többé-kevésbé visszhangtalanságra talál. Ez pedig — enyhén szólva is — nem kívánatos jelenség. Sokan vannak, akik a novemberi határozatra azt mondják, hogy az kompromisszum. Nem célom most ezt boncolgatni, mivel és mennyiben kompromisszum a határozat, viszont azokkal a nézetekkel sem tudok egyetérteni, melyek a határozat megítélésében egyedüli kritériumnak a kompromisszumot tekintik, Véleményem szerint ez egyoldalú szemlélet, mert nem lehet eltekinteni attól a lényeges momentumtól, bogy a határozat megőrzi a január utáni politika fő vonásait ás azok következetes megvalósítását szorgalmazza, fis társadalmunk további fejlődése szempontjából ma ez a döntő: mit és hogyan tudunk megvalósítani a január ntáni politikából, illetve most már a Központi Bizottság novemberi határozatából. Közismert, minden határozat annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. A határozatokat viszont emberek váltják valóra, ők azok, akiknek tevékenységük nyomán a szó letté válik. De mit válthat és mit vált valóra az, aki paszszív, aki közömbös s aki egyszerűen félreáll? Nem arról van szó, hogy az olyan bonyolult helyzeten, mint amilyenbe pártunk és társadalmunk került, most már minden kérdés fölött minden szó és vita nélkül egyszerűen „elsiklunk". Ezt senki sem kívánhatja és nem is kívánja. A határozat is kimondja, hogy a politikai kérdéseket politikai eszközökkel kell megoldani és nemcsak, hogy nem gátol, ellenkezőleg, ösztönöz a vitára, a nyílt véleménycserére. Nézeteket tisztázni csak így lehet és csakis ez az út vezethet eredményre, nem pedig a közömbösség. Nem lehet eléggé hangsúlyozni: közömbösséggel még soha senki semmit sem oldott meg. BATKY LASZLO Motto: „A lelkes eljár ősei sírjához és gyújt régi fénynél új szövétneket, .." krónikása Bármennyire is tagadnánk, äz emberben olykor-olykor felvetődik a gondolat: Vajon hogyan válaszolnék, ha szülőfalum, városom számon kérné - mit tettél értem?... Ogy gondolom, sokan zavarba jönnének és nem tudnának választ adni. Sajnos, kevés az olyan ember, aki önzetlen kötelességet érez szűkebb hazája, szülőfaluja iránt. De akadnak ilyen emberek is ... K 'irályhelmecen, az akácos Kishegy lábánál, gondozott kerttel övezett házában él Péter Imre bácsi, Bodrogköz egyik közismert és megbecsült nyugdíjas pedagógusa. Nyárutó volt, akkor jártam nála először. Az augusztusi napfény bőkezűen szórta sugarait, amikor átléptem a vasrácsos kapu küszöbét. Nem egyedül, a városi nemzeti bizottság anyakönyvvezetőjének kíséretében. Bevallom, arra számítottam, hogy Imre bácsit valahol a hűs szobák mélyén, pihenés közben találjuk. Tévedtünk. A kertből hívta elő lánya, ott dolgozgatott a zöldségágyaknál, petrezselyemmagot vetett tavaszra. — Hasznos kedvtelésem ez — közölte a házigazda. — Egyik kedvtelése — jegyezte meg a kísérőm —, mert Imre bátyám a polgári ügyek terén ls nagyon szívesen tevékenykedik, sokat segít nekünk ... Éppen azért jöttem — fordult a házigazda felé —, hogy közöljem veled, Horváth János bácsi 90. születésnapját ünnepli, szeretnénk, ha te mondanád a köszöntőt. Holnap délután háromkor .:. — Rendben van, vállalom ... — Mint mindig — szólt az anyakönyvvezető és elégedetten távozott... Imre bácsi dolgozószobájában, kényelmes fotelekben ülve társalogtunk. Elmondtam látogatásom célját, de éreztem, most nem zavarhatom a város krónikását, készülnie kell az ünnepi köszöntőre ... Már őszre fordult az Idő, a szőlőlugas nedve is az asztalra került, amikor folytattuk a félbeszakított beszélgetést. Imre bácsi munkássága, 44 éves tanítói pályafutása, politikai és társadalmi téren kifejtett gazdag tevékenysége közismert ezen a vidéken. Alkalmam volt megtudni az immár 65 esztendős nyugdíjas tanítóról olyasmit ls, amiről eddig senkinek sem beszélt. Jónéhány évtized múltán ls kedvesen emlékezik a számára felejthetetlen epizódokra. — Több mint ötven esztendeje történt, gimnazista koromban. Nyár volt, édesapám — aki egyébként csizmadia volt, majd néhány hektár földet vásárolt — a mezőre hívott. Hozzál magaddal könyvet — szólt apám —, majd pihenés közben olvasol belőle valamit... Nem volt hozzá nagy kedvem, de eleget tettem a kérésének ... A kukoricás szélt vadkörtefa alatt találomra felnyitottam a könyvet, és az aggteleki- cseppkőbarlangról olvastam neki. Amikor a végére értem, apám így szólt hozzám: „Tudod, fiam, én is szerettem volna oda elmenni, de eddig nem sikerült. .. Majd, ha tanító leszel, ugye elviszel?" ... Megígértem. A tanítóképzőt 1921-ben végezte el Péter Imre. Biztosan jó eredménnyel, mert igazgatója azt javasolta, folytassa tanulmányait a Sárospataki Pedagógiai Iskolában Szándékát közölte apjával. — Aztán hány évig tart az, fiam? — kérdezte édesapám. Mondtam, hogy három évig. Apám elgondolkodott, majd így szólt: Fiam, ez rengeteg pénzbe kerül... már „megetted" a földet, a házat is akarod? Menj tanítani, ha lesz pénzed, elvégzed azt az iskolát." Szót fogadtam. Aggteleken 1953-ban jártam az iskolás gyerekekkel. Apám nem jöhetett velünk, 1946ban meghalt, de gondolatban magam mellett tudtam őt... Imre bácsi gyermeki ragaszkodással beszél édesapjáról, aki háromszor is járt Amerikában, de mindig visszajött. Szerette szülőföldjét, s fiába is belenevelte ezt a szeretet... Néhány esztendővel ezelőtt, amikor átlépte a megérdemelt pihenés küszöbét, talán éppen ezért vállalta szülővárosában, Királyhelmecen a krónikás szerepét. A 800. évfordulójának ünneplésére készülő város krónikájában vajmi kevés feljegyzés volt abban az időben. Imre bácsi. Szántó Kázmér tanítóval hónapokig kutatott a levéltárak poros aktái között, rengeteg könyvet elolvasott, munkatársakat toborozott a város történetéről megmaradt feljegyzések összegyűjtésére. A türelmes, kitartó munka eredményeként szaporodott az adathalmaz ... Évek múltán már Imre bácsihoz fordultak segítségéirt azok, akik a városról, Bodrogközről diplomamunkát készítettek. Királyhelmec krónikása szívesen tett eleget kérésüknek egy feltétellel: az elkészített diplomamunkákat átadják neki elolvasni ... Így más forrásmunkákból szerzett adatokra is szert tett. A komoly, lelkes munka követőkre talált. Imre bácsi vezetésével megalakult Királyhelmecen a Városi Történelmi Emlékbizottság, amely ez év júniusában megtartott ülésén elhatározta, hogy „800 éves Királyhelmec" címen emlékkönyvet ad kí a jubiláris, 1969-es évben. Péter Imre bácsi, gondosan rendezett kézlratíveket tesz az asztalra. A készülő emlékkönyv alapanyaga. — Közös munkánk gyümölcse ez — szerénykedik. — Nagyon örülök, hogy követőkre, segítőtársakra találtam. Egyedül képtelen lettem volna ennyi anyagot összegyűjteni a királyhelmecí vár múltjáról, történetéről, a város szellemi, Irodalmi hagyományairól, a munkásmozgalomról, a termelési ágazatok fejlődéséről... A munkásmozgalommal foglalkozó anyagok összegyűjtésében nagy segítséget nyújtott Illés László elvtársam, a munkás- és kommunista mozgalom veteránja. A többi anyag beszerzésében, a készülő emlékkönyv anyagának megírásában derekas munkát végeztek: PalágyI Andor, Lénárt László, Szűcs Gyula, Tolvaj Bertalan és Igen sokan mások. Molnár János igazgatótanító szenvedélyes fényképész is, az ő' munkája a gazdag fényképmelléklet. A városi nemzeti bizottság vezetői megértéssel támogatják, segítik a szerkesztő bizottság munkáját, amely ezért szívesen és nagy örömmel dolgozik a jubileumára készülő város emlékkönyvének összeállításán ... Örömmel adok hírt e munkáról, ennyivel én Is tartozom szülővárosomnak ... KULIK GELLÉRT