Új Szó, 1968. november (21. évfolyam, 302-331. szám)

1968-11-24 / 325. szám, Vasárnapi Új Szó

PETAR SEGEDIN (Jugoszlávia) Történet [Folytatás a 11. oldalról) éreztem annok, hogy benne csókolgassam és fogdossam saját testemet. Ajkamhoz emeltem keblemet, magamra bontottam, rejtő sátorként, csapzott fürtjeimét, s úgy kutattam keblemen, elveszett szemeimet, szemöldökömet, ajkamat s fel-felkacagtam, ha nedves rózsaszín bimbaja nem talált a számba. Nekem ez az áttetszőn kiteljesedő ifjúságom, a hangpkkal és illatokkal telt tiszta térségben: a legszebb, egy életre szóló élményem. Teljesen elfeledtem azt a reszkető öregembert. Az álom-mese ismét megszakadt, s a férfi úgy érezte magát a leány árnyékában, mint sűrű fasor árnyékában nyári délután. Fáradt homlokát e mondatokra hajtotta, melyeket csodálatos híven ismételt meg az agya. Ez volt az erdő és a leány, húzódott el magában az egyik gondolat szöglete mögé. Visszafelé tartott a városba és szilárdnak érezte magát testileg. Minthogy a mese felújításával sok minden megváltozott benne. Számos kötelék fonódott öszsze benne s a tudata immár elviselhette a küszöbönálló minden találkozást. Szinte keresett is valakit, hogy üdvözölje s elbeszélgessen vele egész egyszerűen: — Jó napot! Esik, uram, országos eső, ugye .. .? Ez bizony jól megáztatja a földet. De ezt a sirokkót, ezt nemigen bírja az ember. .. De sehol senki. Az eső kissé erősebben esett s az úttesten már apró folyókákban iringált alá a meggyűlt esővíz. Az útjába kerülő első ház ablakai csukva. Elhaladl alattuk: már-már várva várta, hogy találkozzék valakivel. De hasztalan, az utca változatlanul kihalt volt. Ekkor egymás után következtek szép sorjában a házak, kertek, lombok . .. Egy asszony szaladt át az úttesten, kócos kis fiúcskával a nyomában. Megállította a látósugárába hirtelen behatoló kérdés: „Ez hát a Föld, az Élet?!" Körülötte tátongó sivárság, Hangok verődtek fülébe. Gyermekét altatgató anya szavai: „Csicsija-babuja, édes kis csillagom .,. Hol az álom, nem találom . .. Édesanya szemefénye ... Hogy nevet rám életem csillaga ...! Maga volt, oly iszonyatosan magányos, hogy az ablakon kiszűrődő szavak egyre mérgezőbbé dermedtek: már-már megannyi sziklává, barlanggá kövültek s bennük egyhangú csöpögés, de szél, az soha, soha. Felismerte magában a sírást és nagysietve odábbált. . . Felkutatta magában ismét a leányról való mesét. A szakadó eső sűrű csöppekben paskolta az arcát. Elkapott egy száraz fatörzset a fasorban. Könnyen elterülhetett volna a földön. Ekkor megjelent előtte ismét a leány arca s hallani vélte szavait: „Vasárnap, hogy a szentmisét hallgattam, vénebbnek és okosabbnak éreztem magam a nagynénéimnél, akik úgy üldögéltek a pap bácsi szobáiban, mint a baglyok. Tudtam, hogy azokat is azokban a szobákban csókolgatta. Ismertem a dohos titkot és sötétjét a rózsafüzért morzsoló reszkető kezeken túl, ha megmozdul az estéli harangszó s a halál sápasztó félelemre alászáll. Nem volt erőm ahhoz, hogy végiggondoljak mindent, szemem sóváran tapadt a világra és csak a mozdulatokat, a tekinteteket, az élet folyósát Ismerték fel. Engem az élet mindig megelőzött a maga intenzitásával s én folyton engedelmeskedtem neki. Most már mindegy. Alatta vagyok minden teremtménynek, ámde minél mélyebbre süllyedtem, annál tisztábbra szítanak az örömök, melyeket legparányibb mozdulataim és élményeim csodáiban lelek... Mindezt őszintén elmondtam annak a legénynek, akit szerettem. Ostobán elhagyott, mert nem voltam érintetlen! A sűrű nappali fényben, ezeknek az éjszakáknak a világánál, az erdőkben — én tudom, hogy még mindig élek, még mindig mozgok. Mellettem és fölöttem puszta sivár űr, de még ma is örömre fakaszt egy bensőséges pillantás melege, még mindig örülök, hogy élek .. A félelem elhagyta. Életöröm árasztotta el ismét a lényét. Tudta, hogy számára nélkülözhetetlen az ily módon formált élet, és meg kell őriznie a bomlástól. Két karját görcsösen fonta mellkasára, mintha a szívét óvná, hogy el ne veszítse, s úgy rohant hazafelé, otthonára, hajlékába, zugolyába. Egy fia gondolat sem merült fel benne, csupán a vágy, hogy minél hamarább elrejtőzzék önmagába, ebbe az imént teremtett életformába. Kulcsot! A kulcs nem fogta azonnal a zárat! Nem akart hátrafordulni a város felé, nem akart találkozni a visszapillantás szimbolikájával, sem a kapu és a kulcs szimbolikájával, a kapu előtti félelem állapotának szimbolikájával ... Mint parányi pont egy nagy szappanbuborék fenekén, csak állt a saját szeme fejekén magában és azon kívül egyszerre nem létezett semmi. Nevetés töltött be mindent, mint szeptemberben a lomb, o megtalált honi vizek öröme ... Fordította: DUDÁS KALMAN CSANDA mm: . M A közelmúltban jelent rr.eg^iana'a Sándor: Első nemiedék cimü kötete, melyben az első köztársaság magyar irodalmáról ad áttekintést. A köztársaság fennállása 50. évfordulója alkalmából — az egyes fejezetek bevezetőit kiemelve — részleteket közlünk a könyvből. integy tizenöt éve foglalkozom a csehszlovákiai magyar irodalom termékeinek gyűjtésével és tanulmányozásával. Fő kutatási területem s régi magyar irodalom és annak szlovák kapcsolatai voltak. Mivel egy fiatalabb nemzedékhez tartozom, nem vettem részt az 1945 előtti szlovákiai irodalmi életben, ennek anyagát tehát éppúgy könyvtárakból és levéltárakból ismertem meg, mint a régi irodalmat, de a feldolgozásához mégsem választhattam azt a módszert, amit a régi magyar irodalomról szóló tanulmányaimhoz. A szlovákiai magyar irodalom alkotói nagyrészt még élő személyek, az irodalmi jelenségek értékeléséhez hiányzik a történelmi távlat; új tehetségek feltűnése az egész eddigi értékelést gyökeresen megváltoztathatja,. más megvilágításba helyezheti stb. Alakulóban, fejlődésben lévő jelenségek megítélésekor az irodalomtörténész módszereiben szükségszerűen a publicistához és a kritikushoz közeledik, vállalva azt a kockázatot, hogy számos kérdésben nem mondhatja ki a végső szót; az irodalom fejlődése és saját tanulmányainak elmélyülése után módosítania kell egyegy korábbi nézetét. mon olyan kiváló alkotásokat, mint a magyarországi és erdélyi magyar irodalomban. Fábry Zoltán kritikai munkásságának ösztönzésére és a nemzetközi szocialista irodalom hatására létrejött egy sajátságos Műfaj, az ún. „valóságirodalom", amelyen a valóságot közvetlenül ábrázoló riportszerű vagy szociográfiai jellegű, szocialista szellemű prózát értették. Ilyenek voltak pl. a sarlósok különböző folyóiratokban közzétett írásai, Balogh Edgár, Jócsik Lajos szociográfiai tanulmányai, Sellyei Józsefnek a szegényparasztok életét ábrázoló karcolatai és regénykísérletei, Morvay Gyula expresszionista szabad versei és Emberek a majorban című kisregénye. Fábry ide sorolta Ilku Pálnak az ifjúság számára Irt alkofásait, Szabó Bélának főként az éhségről szóló verseit és Barta Lajos néhány könyvét is. A marxista szellemű világirodalom, a harmincas évek közepén már szocialista realistának nevezett prózairodalom jelentős képviselője Bányai (Munels> Pál Felsőgaram és Fakó földek című regényeivel. Igazi elbeszélő tehetség volt Tamas Mihály beregszászi mérnök; a gyermekek lelki világát és a szegény emberek sorsát ábrázoló, humanista szelSellyol József, Morvay Gyula. A mnnkáslevelezők többsége később sem vált íróvá, s megjelent írásaik egy része nem teljesen önálló munka, hanem a szerkesztő írók öntötték irodalmi formába. A szlovákiai magyar munkásírók közül a legtehetségesebbek egyike Háber Zoltán (1905—1943) lévai szabósegéd, a munkásszínjátszás egyik irányítója, a második világháború idején a fasizmus áldozataként pusztult el. Tanulmányokat, riportokat, kisebb drámai alkotásokat írt a kommunista lapokba és folyóiratokba, barátaival együtt Léván Szikra néven ifjúsági kultúresoportot szervezett. A Körünk és az Ot című folyóiratokban elméleti értekezéseket is közölt a proletárszínjátszás kérdéseiről. Klasszikus magyar költői elbeszéléseket dramatizált, melyeket azután szabadtéri színpadon, nagy tömegjelenetek beiktatásával adatott elő. Így játszották pl. a Háry Jánost és a János Vitézt Léván, a Toldit pedig Tornócon, 1938 szeptemberében a szlovákiai magyar dolgozók hatalmas antifasiszta manifesztációja alkalmából. A harmincas évek elején tűnt fel a Korunkban, majd a szlovákiai munkásti ELSŐ NEMZEDEK A líra A műfajok közül a líra fejlődött ki a szlovákiai magyar irodalomban. Míg az első itteni magyar regény (Sziklay Ferenc Hangzatkájal csak 1924-ben jelent meg, lírai verseskötetet már 1919től adtak ki. Az emigránsok szerkesztette Tűzbe írta meg Mécs László, a kispolgári vallásos olvasóközönség előtt később igen népszerű pap költő, haladó motívumokat is tartalmazó, programadó költeményét, a Hajnali harangszót. Az idők során Mécs költészetéből egyre inkább kimaradt a szociális élmény, s a költő a klerikális konzervatizmus lírikusává vált. Mécs ifjú évei kortársának, ölvedi Lászlónak A bányász éneke (1923) című kötetére mindenütt felfigyeltek a magyar olvasók, ölvedi lírájában uralkodóvá vált a kisebbségi, romantikus, nacionalista szemlélet. A nemzeti konzervatív költészetet képviselte a rimaszombati Telek A. Sándor lírája is. A forradalmi lírát kezdetben főként a - Magyar Tanácsköztársaság bukása után hozzánk emigrált írók (Hidas Antal, Mácza János) képviselték a Kassai Munkás és más kommunista lapok hasábjain, de legtöbbjüktől később megtagadták a csehszlovák állampolgárságot. A szocialista avantgardizmust a húszas évek elején ketten követték a szlovákiai magyar lírában: Földes Sándor és Forbáth Imre. A legjelentősebb kisebbségi magyar költő, Győri Dezső, népe, szülőföldje és az emberiség szeretetét hirdető nevezetes versesköteteivel: Ojareú magyarok (1927), Hol a költő? (1931), Zengő Dunatáj (1938), főként a fiatal értelmiségre, elsősorban a Sarló-mozgalomra hatott. A magyarországi Nyugat-nemzedék lírájának követőjeként tartjuk számon Vozári Dezsőt; virtuóz foraanjűvészettel fejezte ki a városi értelmiség kételkedését s a külvárosok életét Fekete zászló és Szebb a sziréna című köteteiben. Polgári humanizmus Jellemezte a fasizmus áldozataként mártírhalált halt Sebesi Ernő lírai és epikai müveit. A legfiataiabbakhoz tartozó Berkó Sándor a harmincas évek közepén tűnt fel antifasiszta, szocialista lírájával. Költői pályájának kezdetén Kassákék bécsi avantgardista Irányzatához tartozott a fiatalon elhunyt Mihályi Ödön. Kisebbségi humanista és nemzeti eszméket énekelt meg Darvas János, Merényi Gyula, Tamás Lajos, Asgúthy Erzsébet, Urr Ida, Szeredal Gruber Károly llrála. Az epika A két világháború közötti szlovákiai magyar epikát elsősorban a különböző lellegü kísérletezések jellemzik. Ezek közül a csehszlovákiai magyar regény megteremtésére irányuló törekvések Jelentősebbek. Nem tarthatunk száleinü elbeszéléseivel és kisregényeivel tűnt kl. Jelentős ígéret volt az állami díjjal is kitüntetett Darkó István, akinek stílusa a legjobb erdélyi, elbeszélőket juttatja eszünkbe. Regényeiben a szlovákiai magyar kisebbség életét ábrázolja jSzakadék, Lángoló csipkebokor, Deszkaváros). A női lélek és szociális témák igényes, re'alista ábrázolásával tűnt ki Palotai Boris és Szenes Piroska. A harmincas években kiadott elbeszéléseikkel és regényeikkel már mindketten sikert arattak Budapesten is. A magyarul és németül egyaránt író Neubauer Pál 1936-ban A hiányzó fejezet című regényével elnyerte egy nemzetközi kiadó pályázat német nagydíját (1200 pályamunka közül). A szépprózában és a költészetben egyaránt kitűnt a szocializmussal rokonszenvedő Juhász Arpád és Jarnó József. Jelentős kulturális szervező és szépprózai munkásságot fejtett ki Sziklay Ferenc, a kassai Kazinczy Társaság és az azonos nevű könyvkiadó vezetője. Ismert, átlagos elbeszélők: N. Jaczkó Olga, Szombathy Viktor, Farkas István, Rácz Pál, Erdőházi Hugó, Lányi Menyhért, Bihari Mihály, Vécsey Zoltán, L. Kiss Ibolya és mások. A Franklin Társulat kiadásában 1935-ben megjelenő Szlovenszkói magyar elbeszélők című antológia előszavában így írnak epikánk sajátos Jellegéről: „Sokáig tartott, míg az új szellem pubertásának két alapsajátsága, a líra és a vitairodalom után megjelent az elbeszélő költészet. Az az epika, mely elhagyta a primitívség szféráját és művészetté nemesítve tükrözte már az elmúlt szellemi vajúdások eredményét. Az elbeszélő Költészet, amely nem Jelent többé mesterséges és politikai célokat szolgáló regionalizmust, hanem súrlódás nélküli beilleszkedve a magyar Irodalom egyetemébe, mégis magán viselte az eredetiség nyomait. A jelen könyv bizonyítani óhajtja, hogy a szlovenszkói magyar elbeszélő költészet kiforrott művészi alkotásokkal rendelkezik, s méltán tart igényt ugyanolyan érdeklődésre, mint amilyet az erdélyi irodalom keltett az elmúlt években Budapesten. Oj vonást, új árnyalatot hoz, s talán a legszociállsabb, a legdemokratikusabb művészet — ha szabad az irodalomban ezt a szót használni —, amivel a magyar Irodalom rendelkezik." A munkásirodalom kezdetei A kommunista és szocialista lapok hasábjain a két világháború között nálunk a harcos proletárkultúra elméletét propagálták (Fábry, Balogh Edgár), s néhány munkás- és parasztlevelezőt íróvá akartak nevelni. Így született meg az ún., dokumentumirodalom, melynek legjelentősebb képviselői a munkások közül főként Háber Zoltán, Dömötör Teréz, Szabó Béla, a paraszti származásúak közül pedig lapokban Dömötör Teréz (1904—) somorjai munkásíró,akinek első írásait Prohászka István csehszlovákiai magyar festő segített megfogalmazni. Meglepően őszinte, naturalista motívumokat is tartalmazó dokumentumírásai igazi, ösztönös írói tehetségét sejtetik. Riportokat, elbeszéléseket, politikai cikket, jelenetet és egy regényt is Irt, mely Cselédkönyv címmel már sajtó alatt volt, amikor a budapesti rendőrség megakadályozta kiadását. Az írónő a .második világháború óta Magyarországon él. Kísérletek a dráma megteremtésére A két világháború közötti csehszlovákiai magyar írók az egyes műfajok közül a drámában értek el legkevesebb eredményt. Ennek egyik oka bizonyára az, hogy Szlovákia területén nem volt állandó magyar színház, mely a drámaíróknak nagyobb ösztönzést nyújtott volna. Közvetlenül az államfordulat után a műkedvelő színJátszáson kívül csak Faragó Ödönnek volt egy Szlovákia-szerte vendégszereplő társulata. A húszas évek közepén Faragó színtársulatának vezetését egy évre Földes Dezső vette át. 1925-ben engedélyezték a szlovákiai magyar Színpártoló Egyesület működését, amelyről Sziklay Ferenc Kulturális szervezkedésünk története címö cikkében megállapítja: „A pozsonyi teljhatalmú minisztérium azonban önkényesen kihagyta belőle a műkedvelői színészetre és színészképzésre vonatkozó részt. Igy az Egyesületnek egy Joga maradt meg, a hivatásos színészet pártolása. Ebben a korlátozott működési körben ls Igen hasznos működést fejt ki a két — nyugat- és kelet-szlovákiai — színtársulat javára. Anyagi támogatásával, mely évente 80—100 000 Kő-t tesz kl... a szezonok, állomáshelyek beosztásával, a kárpátaljai szinikerület biztosításával..." (Az Ország Otja, 1938, 103.) 1928-ban a hatóság két szinlkerületet létesített: a kelet-szlovákiait Kassa, a nyugat-szlovákiait Pozsony székhelylyeL, 1932-ben egy harmadik kárpátaljai szinlkerületet ls szerveztek. A keleti kerületet hosszabb ideig Iván Sándor vezette. Faragó Ödön színtársulata szlovákiai magyar drámákat ls mutatott be: Merényi Gyulától, Lányi Menyhérttől, Sándor Imrétől, Vécsey Zoltántői, Szfllay Ferenctől és másoktól, néhány mfl pedig külföldi színpadon ls sikert aratott {Sándor Imréé, Ásguthy Erzsébeté).