Új Szó, 1968. október (21. évfolyam, 271-301. szám)

1968-10-27 / 297. szám, Vasárnapi Új Szó

Dominik Totarka a kortárs szlovák irodalom egyik legkiválóbb képviselője 1913-ban született. Intellektuális, egyéni hangvételű és sajátos stílusú írásai tették őt határainkon túl is népszerűvé. Első írásai pontos, lélektanilag is megalapozott megfigyelésekkel tűnnek ki. A plébános köztársasága című regényében hü és teljes képet festett a szlovák fasiszta állam társadalmáról. A felszabadulást követő években több művében a szocialista átalakulás fontos mozzanatait örökitette meg. Legújabb írásaiban ismét az elvonatkoztatott hangvétel került előtérbe, egyéni módon vall korának égető kérdéseiről. Nem könnyű dolog Tatarka - írását olvasni. A szabadon értelmezhető asszociációkból és szimbólumokból, tömör, inkább csak a problémák jelző mondatokból kell kihámozni a mondanivalót, s ez csak az olvasó aktív közreműködésével lehetséges. Az itt közölt elbeszélés is ilyen olvasmány. Gyakran látszólag összekuszált mondatok és szimbólumok között rejtőzik az író hitvallása az emberiség örök érvényű problémáiról, ai igazságról, szerelemről, életről és halálról. DOMINIK TATARKA beszélés A kis mandzárdszobás, fabolkonos ház elé egy rémült aszszony fut és szinte magánkívül elállja egy fiatal férfi útját, aki odamegy, ahová a szíve húzza, kabátja hajtókájában hetykén kitűzött virág. — Uram, nem ismerem önt név szerint — szólítja meg az asszony. Bocsásson meg, de már elég régóta látom a kisasszonyunkkal. Lázban fekszik szegénykém, félrebeszél. Az orvos nem tud vele mit kezdeni. Alighogy megjött a gyermekekkel a kirándulásról, lefeküdt és azóta roszszul van. Egyszer lázban ég, másszor meg úgy veri a hideg, hogy az ágy is reszket Vele. Kérem, jöjjön be. Szerezzen neki egy csöppnyi örömöt, hogy ne legyen olyan egyedül, olyan egyedül ebben a nagy városban, mint egy árva. A kis szobában, melynek ablaka a mezőre néz, lány fekszik az ágyban, a minap még az ő kedvese, vörös lázrózsákkal az az arcán. — Maga az? Eljött? Vagy valaki idevezette? Most nincs itt senki. Most az egész városban nincs senki. Tegnap gyönyörű idő volt. Tudom, ma is minden csodaszép. Végtelen nyári égbolt. Mindenki elment a hegyekbe, mindenki a patak partján napozik. És maga? Engem már csak haza fognak vinni. De meséljen nekem sokat, mindent mondjon el, hogy ne kelljen arra gondolnom, innen messzire visznek, nagyon messzire, valahová haza. Úgy tűnik, mintha csak előbb szeretkeztek volna épp ezen az izzó nyáron. Mit mondjon. Semmit. Miről lehet itt beszélni. A lány élete elszáll, elhamvasztja a betegség. Meleg tenyerébe fogja a beteg kezét. Beszélni kell csak beszélni! Mint a néma, úgy kapdos a szavak után, kínlódva keresgéli össze minden valaha volt gondolatát, minden elképzelését az életről és a halálról, maga és a lány iránti szánalomból, aki a kedvese volt, próbál kitalálni valamilyen történetet, ha alig valószínűt is, hogy magát és a beteg lányt egy kis időre, legalább addig, míg együtt vannak, megszabadítsa az öntudatlan szorongástól, attól a tudattól, hogy minden ott ér véget, ahová mindenkit elvisznek egyszer. Eszébe villan valami, amiről ilyen helyzetben is lehet beszélni, megkapaszkodik belé, mint a fuldokló a szalmaszálba, boldogan, hogy megszabadult — amíg eleven képzelete dolgozik — attól a gondolattól, hogy szeretőink, mindennapos barátaink, hozzánk legközelebb álló emberek sorsa is távoli és megközelíthetetlen számunkra mint a csillagok és elkezd a lánynak beszélni... .. .A színeváltó madárról Valamikor réges-régen de most ls abban az időben, amely sohasem múlik el, hanem súlyos teherként függ mindig, valahol messze, hetedhét országon is túl, ott ahol a homokot öntik és a vizet szórják, az is lehet, hogy itt Nekeresd országban élt egy madarász. Még kisgyermek korában olyan szépen megtanult fütyülni, mint a madarak. járta a szülőföldjét, álmainak örömteli országát, füyülgetett, trillázott, csattogott mint a fülemüle a tavaszi estéken, hajnaltájt úgy fütyült, mint a rigó, de nem sikerült odacsalogatnia egy fia madarat sem. Azt hitte éhen pusztul, mert koldulni sem akart, hiszen mit ls kaphatott volna az emberektől, legfeljebb hulladékot, vagy nyomorúságos falnivalót. Egyszer országa ismeretlen vidékre került és elfeledte, hogy csak madarász és éhen kell vesznie. Minden vágyát füttybe öntötte, olyan szépen trillázott, mint a madarak. Ekkor odaszállt hozzá egy csodálatos, színeváltó madárka, leszállt a feje fölött és ekkor elkapta öt a hurok. „Ne ölj meg" — kérte őt a madár. „En a szerelem vagyok". Nem tudom én mi a szerelem, mikor éhes vagyok — gondolta magában a madarász és meg akarta ölni a madarat. De a madár, husi Széttárta a szárnyát és elszállt. Nem volt sehol. Ment, mendegélt a szegény madarász tovább, amerre a szeme látott. Olyan országba ért, melyet a menetelő katonák letaroltak. Füttyögetett, trillázott, csattogott, mint a fülemüle a nyári estéken. Odaszállt hozzá a csodálatos színeváltó madárka, leszállt a feje fölött és elkapta őt a hurok. „Ne ölj meg" — kérte öt a madár. „En a fájdalom vagyok". Elcsodálkozott a madarász, mert a fájdalmat már ismerte. Megölöm őt, a hazug szerelmet, gondolta. Mit is kezdenék vele? De a madár, hus! Széttárta a szárnyát és elszállt. Nem volt sehol. Ment, mendegélt a szegény madarász tovább, egyszer csak háború-dúlta halott országba ért, ahol minden romokba hevert és holttestek bűzlöttek szanaszét. Egyedül a madarász volt élő, akire árvaság és éhhalál várt, mert nem .látott sehol sem egy madarat, se egy teremtett lelket. A fájdalomtól és az iszonytól úgy jajdult fel, mint a haldokló madárka. Odaszállt most ts hozzá a csodálatos színeváltó madárka ,leszállt a feje fölött és újfent elkapta öt a hurok. „Ne ölI meg" — kérte őt a madár. „En az élet vagyok". „Megöllek, mert te csak hazudni tudsz. A szerelem vagy? A fájdalom vagy? Az élet vagy...?" — Te vagy a halál, drágáml — sikoltott fel a lány és irtózva kitépte kezét a férfi tenyeréből. Meghalt, a szíve meghasadt iszonyatában. FORDÍTOTTA: NAGY GÉZA GYŐRÍ DEZSŐ: Mikor embernek gyűlölködni s bosszulni sorsul adatott, én ott vottam, a harag ölyve bennem nagy fészket rakhatott, uralkodhatott s hízhatott ott, növelvén süvölvényeit, éhen ne vesszen annyi sátán: egy sorscsapás a másik hátán véres májat hordott nekik. Iskolakönyvben megtapodta az apokalipszis lova, velünk nőtt e szenny és belátás, hogy minden érték tétova. Képzett a sorban-álldogálás, s kaptunk ocsút, szitkot, rühöt, s mert a has nem bírt éhre szokni, saját földünkre jártunk lopni sötét éjt, élelmet s dühöt. S tűzre árvíz. Kitört a béke, elmosta, mit az meghagyott; kamasz-szemünk sok jegyzőgytlkost ámult és bújdosó papot. Aztán gyúlt otthonok tövéből magunk ls az erdőbe kt, apám börtönben, anyám ágyban, magam vészbírák árnyékában,s tőllvék az őrök csövei. Homlokom törlöm. Csöndesebben. Igy évbe öltök perceket š fölcserélem öreg okokkal a sarj következményeket. Ez hosszú nóta volt. S a dallam szent próbatétből született, mire a nyelvnek szava sincsen: könny a köszönet néked Isten, hogy ezt túlélnem lehetett. fal annak, kit egy eszme száll meg, s kétszer, ha hittel .párosul, és háromszor jaj, ha e kettő tettvágyat párzik magyarul, de százszor annak, akiben már holnappal ütközik a ma, s nem népekben: népképletekben lát előre, hol népe ellen balt fúj az Idők gádora. Ám ezerszer, ki úttörőnek olyankor tér a nyáj elé, mikor a zöm gyülekezőt fúj, egy elveszített múlt felé. Isten tanúm, én ekkor szóltam félvén, így elveszend a nyáj: új életetI elég a szokvást! azt hittem, s ma sem• mondhatok mást, hogy ezt szabad, lehet, muszáj. EMBERI S ezt hitte vélem ezer ifjú, a szegény néphez lehajolt, tagadjanak bár, hős volt mlndnyi, mert kifosztottakért bajolt. S bár elkallódott messiások gúnyián kell ezt most vallani, vallom: nem magunk s nem csak népünk akartuk, többre készülődtünk: Fél Európát megváltani. En és ezer társam a sorsban szegényekért s kicsinyekért fáftuk s Izgultuk ezt a sorsot: rossz életet jobb életért. Sosem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk: jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál élő gátnak szívünk s agyunk. Gyűlölségre nevelt a sorsunk, mi szeretetre önmagunk. Ö nemzetem, mikor jössz már rá, mit s mért akartunk, s akarunk? Oj összhangot s új igaztétet, de nem múló-sehonnait, (álmunkban Istenjobbnak látszott) egy valónál valóbb világot, s kristályszép tartóságait. Egyszer tetemre hívunk minden egysors-népet: Hiábatájt mért hirdettük magyarként sorsunk értelmének a Dunatájt? S Európa, önző, vénlő céda, míg balga homlokod a főd porába vered bűnbánónak: későn vallod álmunk valónak, s hogy: ez ez álom volt — fövöd. ...az Ügy bukhat, ez Eszme él; most: légy a gáton férfi s jelkép, álld a sarat, a túsz te vagy, magán, de tán magad a nemzet, ember-magyar tanod ne hagyd. Hívd néped s esküttesd: ha látja a förgetegnek elejét, Isten segíts, nem fél, fütyüli, helytáll, tűri, csak épp betűrl Ihaj, süvege tetejét! FORBÁTH IMRE: VÁNDORDAL Véreznek szemeim a naptól, de futok az ő arany éneke felé. Kormosak füleim a roppant városok sereglésétől, bejárom mégis fülledt alagútjait s a sistergő bolond utcákat s a gyárak hideg kúpjait az emberért. Sötét lobogóit ó sokszor rázta fölöttem az éjjel. En a vándor vagyok, az utak macskazsákjaiban csípőmre teregetem az erdőt, a falut, járni csak, járni csak oldliatatlanul az utak gombolyagaiban, feneketlenül a mély kutakban és csillagtalanul, mint a vak lovak, érzem a testvérek testvérgyilkos tenyerét pirosan füstölni az ég felé, anyák szigorú emlőiről zuhantunk én és a borbély és a cukrászinas, a világgá rohant kis cselédlány és a magányos, komor paraszt, sovány ökrei és savanyú bora előtt én a vándor vagyok, egykor Krisztust kísértem, ma a szomorú barmokat kísérem az aludtvérszagú udvarokon át, a kalásztalan mezőkön, árnyéktalan erdőn keresztül — kezemben ég a letépett virág.