Új Szó, 1968. október (21. évfolyam, 271-301. szám)

1968-10-20 / 290. szám, Vasárnapi Új Szó

MÁRIE MAJEROVA o cseh szocialista irodalom egyik úttörője és jelentős képviselője 1882-ben született. Pályakezdő írásait kivéve szoc' T, tematikájú alkotásaival hívta magára a figyelmet. Regényedben — t> sorban a Szirénában és a Bányászballadában — a burzsoá íársatía ban dolgozók helyzetét, életkörülményeit rajzolta meg irodalmilag igényes formában. Elbeszélésekben örökítette meg a fasizmus éveinek, a német megsic lók elleni harcának, majd az új élet építésének eseményeit, iroüal^i és publicisztikai munkásságáért államdijat kapott. A Cella csöndje cimii elbeszélésében drámaian tömör, mtgráiő képe' ad ax első köztársaság prágai nyomortanyáiról. A főszereplő keserű mc nológban vall tragikus sorsáról. Ax írónöve! együtt mi sem vetjük meg öt, aki sok társához hasonlóan néni ismeri fel nehéz szociális neiyzetének igazi okait és végső elkeseredésében olyan lépésre szánja el magú*, amiről valójában nem is tehet, omit becsülete és embersége íiit Ei ci elbeszélés irodalmi és szociológiai kvalitásaival megrázó vádirat korának embertelen srociális viszonyairól. A cella csöndje A börtöncella frissen meszelt falai fehéren világítanak. Fenn a magasban vágtak ablaknyílást jóformán a mennyezet alatt, de a vasrácsokon át azért látni, hogy csöndes, egyenletes suhogással esik. Tenyerébe temetett arccal egy férfi kuporog a sarokban. Sípoló hang szűrődik ki összeszorított ajkán, átfurakodik az ujjai között, enyhén borzolja a csöndet, és lassan horkolássá mélyül. A hang egyre szabadabb: így lélegzik a pihenő favágó, vagy a szökevény, aki hosszú menekülés után végre biztonságba ér. A fogoly inkább szökevény lehet. A kiállott Izgalom után a túlfeszített idegek akkor is dolgoznak, ha a kimerült testet rabul ejti az álom. Az alvó férfi megrándult. Talán 'tulajdon horkolása riasztotta fel, mert talpra ugrott, álomittas szemmel, értetlenül nézett körül, de tüstént visszakuporodott a sarokba. Keze néhányszor végigsiklott a vállára vetett durva pokrócon. Ha álomképeket lát, bizonyéra puha ágyról vagy egy bajtárs közelségéről álmodik. Alszik... Alszik, és nem hallja, hogy az ajtóban csikordul a kulcs, nyomban rá egy hang töri meg a csendet: — Parancsoljon, doktor úri Kimért léptekkel egy férfi lép a cellába, hunyorogva néz körül, mert szemüvegét befutotta a pára. Nem veszi észre a pokrócba burkolt foglyot. Kérdó arccal fordul a fogházfelügyelőhöz. — Ott a sarokban, doktor úri — Az ór zajosan csörgeti kulcsait, hogy felébressze az alvó férfit. — Alszik. Mióta Itt van a fogházban, folyton csak alszik. A jövevény hűvösen nézi a szögletben gubbasztó férfialakot, egy lépést tesz felé, de aztán meggondolja magát és int a börtönőrnek: — Keltse fel. — Hé, Petrovský, keljen feli Itt az ügyvéd úri Az idegen kéz érintésére a fogoly felugrik és haptákba vágja magát. A jövevény elmormolja a gyakran ismételt, betanult mondatot: — Doktor Mellchar, védő. Én képviselem mpgát Mondjon el mindent, lehetőleg röviden, semmit ne hallgasson el, és semmit ne tegyen hozzá. A neve... — Jan Petrovský, segédmunkás. — Hallgatom. Édes álom nehezíti el Petrovský szemhéját. Nehezen nyomja el ásítását, nyújtózkodik, hogy kiegyenesítse zsibbadt tagjait. A védó elkomorodik. Petrovský sietve bocsánatot kér, és igyekszik tiszteletteljesen viselkedni. — Ott születtem, kérem, ahol a dolog történt: a szegénysoron. A királyi vár mögött megbújó házikók valójában még Hradčanyhoz tartoznak, azt a részt mégis Újvilágnak nevezik. Ojvilág, de ócska viskók, doktor úr, omladozó kuliplntyók. Egy szoba sem olyan tágas, mint ez a cella Itt. Ott laknak a prágai koldusok, verklisek és a nagyon szegény özvegyek. Az én anyám ts nagyon szegény Özvegy. Mióta csak az eszemet tudom, ott üldögélt a tenyérnyi ablak mellett és monogramot hímez. Még ma is azt csinálja... pedig hetven esztendő nyomja a vállát. De keresete sosem volt elég két embernek. Még iskolás fiú voltam, mikor az újvilági kőművesek magukkal vittek az építkezésre, és megtanítottak téglát adogatni. Maradtam ennél a foglalkozásnál. Valamicskével mégiscsak hozzájárultam a megélhetéshez. De aztán három évre bevonultam, és közben anyámnak a csöpp lakásból ls ki kellett költözködnie, mert nem tudta fizetni "a bért. Mikor hazajöttem a katonaságtól, anyámat már új lakóhelyén találtam. Vékony deszkafallal két odúra osztott nyomorúságos kis bódéban lakott. Fejem a plafonba ütközött, és ha anyám reggel kibújt az ágyból, nekem ls töstént fel kellett kelnem a szalmazsákról, hogy mozdulni tudjon. Reggeltől estig munka után szaladgáltam, de mikor ez hiábavaló hajszának bizonyult, felváltottam anyámat az ágyon. Ügyvéd úr, inkább éhen haltam volna, minthogy monogramhímzéssel tartassam el magam. Anyám addig kért, futkosott, könyörgött, amíg végre munkát szerzett nekem. Micsoda öröm volt! Egy nyomdában kaptam állást, mint segédmunkás. Anyám éjjelnappal varrt, hogy otthoni ócskaságokból összetoldjon-foldjon egy elfogadható öltönyt, mert jó helyre kerültem, a helytartósági nyomdában jutottam alkalmazáshoz. Ügy éreztem magam, mint egy hivatalnok. Eletemben először kaptam fix fizetést, először volt meghatározott munkaidőm. Reggel ötkor begyalogoltam Prágába, kilenckor hazamentem, délben újra munkába álltam, dolgoztam ötig, és este megint nyolctól éjfélig. Úgy osztották be a munkaidőmet, ahogy a munka menete megkívánta a nyomdában. Három részre osztva kilenc órám jutott alvásra és pihenésre. Első időben úgy aludtam, mint akit agyonvágtak, tudja, hogy van ez, nagyon igyekeztem, hogy a nyomdában megkedveljenek, hát hajszoltam magam. Kell hogy apróra elmondjak mindent, különben nem ítélhetné meg helyesen azt, amit elkövettem. A másik kuckóban, a vékony deszkafal mögött," amely nem titkolt el semmit, egy vak koldusasszony lakott fogadott lányával. A tizennégy éves gyereklány, aki maga is koldulni járt, egyszer hozzá csatlakozott, és azóta együtt maradtak, ő vezeti az anyókát kéregető útjain. A szegény világtalan nem tudta, hogy valójában két lényt fogadott be magához. A rozoga fekhelyen, ahol az öregasszony együtt aludt a fiatalkorú anyával, egy napon aztán minden segítség nélkül megszületett a gyerek. Talán azért nem fejlődött. A vékony válaszfalon át hallottam az újszülött nyöszörgését. Sajnáltam a gyereket, és sajnáltam a szerencsétlen lányt is. Néha együtt üldögéltem velük a ház előtt a küszöbön. Lesújtó látvány volt. Hébe-hóba vettem nekik egy kis tejet, a kicsinek néha piskótát vittem. Csenevész, beteges gyerek volt. A szegény embert a sors keze már a bölcsőtől üldözi. A gyerek egyre többet sírt. Eleinte tréfásan szidtam. Kopogtam a válaszfaion, és átkiáltottam: Halgass már, te bőgőmasina! Kis penészvirág volt, de a hangja csak úgy hasítottl Éjjelnappal sírt. Honnan vett annyi erőt? Éjjelenként már nem nevettem. Dörömböltem a. falon. A lány aludt, mint a bunda. Az öregasszony dajkálta, csitította a gyereket, de egy Idő múlva újra kezdődött a tűrhetetlen vinnyogás. Nyugtalanul hánykolódtam, nem tudtam elaludni™ Másnap a fáradtságtól zsibadtan mentem dolgozni, és a gépek egyhangú zakatolásában munka közben elnyomott az álom. Szemem égett, fejem tompán zúgott. A nappali munkaszünetben kérésemre a lány elvitte hazulról a gyereket. A beállott csöndben végre lecsukódott a szemem. Nyugtalan, mindig újra megszakadó álomba merültem, kimerült agyamban a nyomdai gépek zúgása visszhangzott, a legképtelenebb álomképek ringattak: mérges légy keringett körülöttem bőszítő zurrogással, teherautó rohant felém fenyegetően, vagy a gép emelöfogantyúja zuhanatában a karomat tépi le. Az Ilyen álmok után hangos kiáltással ébredtem, szívem vadul dobogott, csaknem szétpattontotta a mellem. Már nem hordtam a gyereknek sem tejet, sem piskótát. Gyűlölni kezdtem. Elköltözni nem tudtunk — nem volt pénzünk lakbérre. Kis nyomortanyánk olyan olcsó volt, hogy olcsóbb szállást nem találtunk volna a környéken, a városszélre pedig nem mehettünk, a belváros így ls messze volt, háromszor oda és háromszor vissza épp elég nagy utat tettem meg naponta, anyám roskadt, öreg lába se bírta már a járást. Titokban persze gondoltam új lakásra, attól a naptól kezdve gondoltam rá, mióta csak álláshoz jutottam. örültem, hogy idővel mégiscsak képesek leszünk nagyobb bért fizetni, és édesanyám lagalább öreg napjaira emberhez méltó lakásba kerül. Már nem kaptattam fel királyi gőggel a Várhoz. Gyakran átkozódtam. Védő úr, nincs bennem irigység, annyi se, mint a körmöm feketéje, de most elátkoztam az utamba kerülő lakatlan palotákat. Elátkoztam újvilági odúnkat, elátkoztam a pólyást. aki kiűzött otthonról. A kialvatlanság ernyedt, fájdalmas tompultságában minden haragomat a gyerek fejére zúdítottam. Felzaklatott képzeletemben a gyerekarc fogatlan, órdító szájjá változott. A csecsemő csak sírt, sírt és sírt. Hol gyülemlett fel ennyi lárma keshedt kis mellében! Fáradhatatlanul Ismételte panaszának elnyújtott vinnyogó sikolyát. Már ismertem sírása minden árnyalatát. Ha teli tüdőből rázendített, minden hang az agyamat hasogatta... a fogamat csikorgattam kínomban. Ha kibömbölte magát és rekedten mekegni kezdett, megpróbáltam gyorsan elaludni. De alighogy érzékeim eltompultak, nyöszörgésének reszelős madzagát rákötötte tudatom tünedező szálára, a madzag durva kötéllé vastagodott, amelynek csomója végül ls fejbe kólintott és felébresztett. Fél óra múlva munkába lndultaml A művezető szunyókálva talált a nyomdában. Szigorúan rám szólt, és szavaiból kiéreztem, hogy éjszakai kocsmázással gyanúsít. A fiatal szedők nemegyszer oldalba böktek, hogy felköltsenek, még mielőtt fejemre zúdul a másik szidás. Nem hittek nekem. Kinevettek, és da|kamesének tartották az egész történetet. Tomboltam dühömben. Annyira elvakított a harag, bogy a pólyásban már nem is láttam embert. Legszívesebben szétroppantottam volna.puha kis koponyáját. hogy örökre elnémítsam. Tágra nyílt, ordító szájüreg éjjel-nappal kísértett. Elhalgattatni! Micsoda megkönnyebbülés volnál Nemcsak nekem, hanem a lánynak és az öregasszonynak is. Soha nem vettem észre náluk a szeretet vagy gyöngédség jelét, mindig kiabáltak a gyerekre, és nagyon hanyagul gondozták. (Folytatás • U. oldalon.)