Új Szó, 1968. szeptember (21. évfolyam, 241-270. szám)

1968-09-29 / 269. szám, vasárnap

1988 IX. 29. Ä z égbolt tiszta volt, a levegő­ben madártollak szálldostak, meghalt Bartolomej apó. Egy száraz árok tetején ta­lálták meg; hátát egy vén al­mafa törzsének támasztva ült, feje a jobb vállára kókadt. A szeme nyitva volt. Akik elhaladtak mellette, először azt gondolták, hogy csak pihenni ült le. Néhányan oda is kiáltottak neki, de egyikük sem állt meg, mindnyájan siet­tek a szomszéd faluba futballmérközés­re. Amikor hazafelé tartottak, arra let­tek figyelmesek, hogy az útszélen ösz­szesereglenek az emberek. Csak most jutott eszükbe, hogy Bartolomej apó, akit szenvedélyes szurkolónak ismertek, nem volt ott a mérkőzésen. Erős ember volt. Próbáljanak elkép­zelni egy férfit, amint feltűrt ingujjal cgv mély teknőből kiszakítja a tésztát, és a tölgyfaasztalon addig gyúrja, míg csak alkalmassá nem válik, hogy a ke­nyérkosárba kerüljön. Eltelik néhány perc, és a tészta dolgozni kezd. Egye­nesen csodálatos az a folyamat, amikor a kenyérben mindenféle mélyedések, kamrácskák és kis üregek keletkeznek, amelyek voltaképpen nem is részei a kenyérnek, de annyira természetesek számunkra, hogy jelenlétüket megbo­csátjuk a kenyérnek. Azt hiszem, meg­közelítetőleg ilyen volt Bartolomej apó. Arcáról jószívűség tükröződött, de bár­mikor képes volt kirobbanni, és olyan­kor megesett, hogy még a segédjébe is belerúgott. Egyszer haragjában felkapta a péklapátot, és mint egy gerelyt, az inas után repítette. A fiú olyat ugrott, mint a legügyesebb sportoló, és a mes­tert ez felvidította. Igazi hangulatem­ber volt. Szeretett tréfálkozni, de aztán nagyon gyorsan elkomolyodott. A temp­lomba nem járt, sokat ivott, és voltak időszakai, amikor csak a mihaszna nők­re gondolt. Igaz, a családjával törődött. A fiát tanulni adta, a lányait pedig megtanította, hogyan álljanak ellen a világ csábításainak. A feleségét soha nem ütötte meg, sőt egyetlen rossz szóval sem illette egész életében, de néhányszor megcsalta más asszonyok­kal. Azt mondogatta, hogy mindezt a legjobb szándékkal tette; elcsábították az ördögök, mert a vidám természetű embert mindig rossz útra vezeti vala­milyen ördög vagy ördögasszony. A tisztelendő úr nagyon megszerette. Néhányszor elment hozzá a pékségbe; járkált fel-alá a faállványok között, és ujjpercével meg-megkopogtatta a kisült lángos barnáspiros kérgét. Közben igye­kezett rábírni a mestert, hogy rendesen éljen. A mester nevetett. — Tisztelendő úr, nekem jó kenyeret kell sütnöm. És azzal, hogyan élek,-ma­gán kívül senki sem törődik. É3 mindig behívta a szobába, ahol aztán máriásoztak, s megittak néhány liter bort — Jaj, már megint megfeledkeztem magamról — a tisztelendő úr rendsze­rint csak késő este vette magát észre. — Ma még kezembe se vettem a bre­viárumot. — A tisztelendő úr mindig ugyanazt hajtja — jegyezte meg Bartolomej apó. — Mindennap muszáj imádkoznia? — Mindennap — felelte a tisztelendő úr. — No, nem baj. Majd eljövök vasár­nap a litánia után. Annak ellenére, hogy Bartolomej apó világias alkat volt, a tisztelendő úr pe­dig többnyire az egyházi életnek szen­telte magát, jól megértették egymást. Ha nem mehetett a tisztelendő úr a pékségbe, Bartolomej apó látogatott el hozzá a plébániára. Mindig úgy társa­logtak egymással, mint egyenrangúak. A tisztelendő úr gyakran felidézte azo­kat az időket, amikor még szeminarista volt [szerette a krikettjátékot), vagy amikor teológushallgató volt (gyakran mondogatta, hogy Jan Húsnál nem volt nagyobb ember és nagyobb lelkész), egyszer a méltóságos spirituális úr ki­zavarta a kápolnából. Bartolomej apó harcolt az első háborúban, orosz fog­ságba esett, így lett légionárista. Tyep­luskában (fűthető tehergépkocsiban) lakott. Bejárta egész Szibériát, tehát tudja, hol fekszik Irkutsz városa. Egé­szen Habarovszkig ment, és látta, hogy mészárolták le a fehérgárdisták a cseh és a magyar muzsikusokat. Azon a vasárnapon — már véget ért a litánia, és Bartolomej apó elindult a szomszéd faluba futballmérkőzésre — a tisztelendő úrnak nem volt hová men­nie, Így tehát az első szobában üldö­gélt, amely egyben dolgozószobája és Imaháza is volt, és csendesen imádko­zott. Nincs kizárva, hogy minél előbb túl akart lenni ezen a mindennapos kö­telességen, mert a keze csakhamar be­tévedt reverendája zsebébe, és rátapin­tott az ott lapuló aprópénzre. Két al­kalommal megzavarta a sekrestyés; a pénzt hozta az énekes misére. (Az éne­kes szent misére, amelyet majd Jozef és Mária HorenCár lelki üdvösségéért mond.) Be van jegyezve. A sekrestyés elment, és vagy tíz perc múlva megszó­lalt a lélekharang. A tisztelendő úr kinyitotta az abla­kot, és kinézett az utcára. * A tehetséges fiatal szlovák prózaíró novelláját most megjelent „POVETRIE" el­mű kötetéből vettük. VINCENT ŠI KUL A:*) Bartolomej , a pék — Kinek harangoznak? — kérdezte egy négyéves forma fiúcskától, mert az volt hozzá a legközelebb, és egy éretlen almát rágcsált. A pap véglghordozta tekintetét a fa­lun, de tulajdonképpen sehol sem tör­tént semmi. Az emberek kint üldögél­tek a kapuban, mindenki a maga háza előtt. A gémesftútnál valaki a teheneit itatta. Az úton keresztül ment a sekrestyés feiesége. — Képzelje csak, tisztelendő úr, meg­halt a pékünk! A pap levette a szemüvegét, és re­verendája zsebébe tette. — Bartolomejről beszél? — nézett még egyszer az asszonyra. — Igen, a mi pékünkről. — Meghalt? — Halva találták. A keresztnél. Biz­tosan gutaütést kapott. A fiúcska még egyszer beleharapott az almába, majd elfutott. A pap nem szólt. Látszott rajta, hogy valamin töpreng. Ujjai percével az ab­lakpárkányon dobolt. — Felkészületlenül halt meg! — mondta. — Szegény! — sóhajtott fel a sek­restyésné, és keresztet vetett. A pap bezárta az ablakot.' Valaki a kocsmába is bevitte a hírt. Akik kártyáztak, abbahagyták a játé­kot, először azt gondolták, hogy vala­mi huncutság az egész. Mikor azonban meggyőződtek róla, hogy igaz, amit hí­resztelnek, a részletek felől kezdtek érdeklődni. Két élemedettebb férfi, az egyiket Marcelnak, a másikat Leopoldnak hív­ták, közvetlen a söntéspultnál állt, és szótlanul ivott Bartolomej örök nyugal­mára. Később félre vonultak. Találtak egy üres asztalt, leültek mellé, és még Jó ideig hallgattak. — Tudják, mi újság van? — kérdezte tőlük váratlanul egy ténfergő legény. — Eredj inneni — szólalt meg az, akit Marcelnak hívtak, és a legény el­oldalgott. — Akkor már csak ketten marad­tunk — mondta Leopold. Marcel rábólintott. Aztán felidéztek több eseményt, ame­lyek közvetlenül vagy közvetve össze­függtek Bartolomejjal, és teljes egyet­értésben megállapították, hogy mond­jon mindenki amit akar, nem volt ő rossz ember, sőt — sokkal jobb volt, mint amilyennek mások tartották, meg kell hát mondani, hogy az Úristen nem volt valami igazságos, amiért ilyen hir­telen magához szólította, bűnbocsánat és utolsó kenet nélkül. Az ajtóban feltűnt az orgonista feje. Szemével körbefutott a kocsmán, bizo­nyára keresett valakit. — Tanító úr, tudja, hogy nyertünk? — hallatszott a hosszú asztaltól, mely­nél az elégedett, jókedvű futballisták ültek. Az orgonista mondott valamit érthe­tetlenül, és eltűnt. Később a helyi rezesbanda karmes­tere lépett be a kocsmába, cigarettát kért, és ő ls azonnal elsietett. Egész éjszaka nem aludt, kiszolgált harmőniu­mánál üldögélt, és egymás után szívta a cigarettákat, fejében különféle dalla­mok röpdöstek, de egyet sem talált kö­zülük eléggé szomorúnak. Néhányszor felállt, lassan Járkált fel-alá a szobá­ban, és halkan fütyörészett. Nagyon bántotta, hogy alkotóötleteibe idegen zenei gondolatok tolakszanak. Sokáig bajlódott egy népdallal, mely úgy rém­lett neki, hogy kitűnően megfelel a cél­jaira. Leült a harmóniumhoz, és egé­szen szépen megalkotta hozzá a kísére­tet. Ám amikor néhányszor eljátszotta, ismét elégedetlen lett. A dal az dal, ő gyászindulót akart komponálni. Mogor­ván turkászott az összefirkált papírda­rabok között, mígnem az egyik lapon egy régebbi feljegyzést talált. Ez talán jó is lenne. Lenyomta az egyik pedált, majd a másikat, a kezét a billentyűkre helyezte, és ujjai alatt tovább futott a dallam, úgyhogy — bár egyszerű, de befejezett zenei gondolat született belőle. Reggelre készen lett az induló. Könnyű melódia — könnyű hangszerelés. Azon gondolkozott, nem hat-e túl iskolásán a szerzeménye. Fon­tos, hogy megfeleljen a célnak. A trió kissé rövidnek tetszett számára. Oda se neki. Legalább hamarább megtanul­ják a fiúk. A szünetbe majd beleüt a dob. Bum-bum-bum! És majd újra. A cí­me talán lehetne: Légionárius-bú­csúztató. Vagy: Temető, temető. Nem, ez már volt. Utolsó sóhaj. Ez is. A cí­met valaki másnak kellene kitalálnia. Mondjuk a tanítónak. Vagy: Könnyek és gyász. De ez már mind volt. Üjra lenyomta a pedált, és még egy­szer eljásztotta az egész szerzeményt. Tetszett neki, de kissé bosszantotta, hogy nem tud neki címet találni. Bar­tolomej indulója? Ha már Bartolomej­nak szerezte, viselje az ő nevét. Le­gyen hát: Bartolomej gyászindulója. Kész! Eloltotta a villanyt, és lefeküdt. A temetést csak a harmadik nap tar­tották. összegyűlt az egész falu, sőt még a környező falvakból is rengeteg kíváncsi érkezett. A tisztelendő úr új pluviálét viselt, és a ministránsok ls frissen vasalt fehér ingben jelentek meg. Az orgonista szintén meglepte a gyülekezetet. Olyan búcsúztatót kompo­nált, amilyet még sohasem hallott a falu. Mindenről és mindenkiről meg­emlékezett: a megboldogult feleségéről, gyermekeiről, a kenyérről, a sport irán­ti szeretetéről, tengerenútli öccséről. Szibériáról, a tyepluskáról, Irkutszkról, Habarovszkáról... Jertek hát ti is, Leopold és Marcel, barátaim, agg légiós katonák, és halljátok bajtársatok búcsúszavát.. j Mindkét férfi közvetlenül a tisztelen­dő úr mögött állt, ittasak voltak, és hangosan zokogtak. Az orgonista befejezte az éneklést. A hordárok felemelték a koporsót, és a gyászmenet elindult. A menet élén egy ministráns haladt, ő vitte a keresztet, melyen egy széles fekete szalag lobogott. A kereszt mö­gött a rezesbanda menetelt, és méltó­ságteljesen játszotta Bartolomej gyász­indulóját. Amikor befejezte, csak a léptek cso­szogását lehetett hallani. Az orgonista elénekelte a Miserere mai deus című zsoltár második versszakát. A gyászme­net végén valaki imádkozni kezdett. Csak néhány asszony csatlakozott hoz zá, a férfiak még imádsággal sem akar­ták megzavarni a menet komolyságát. Az orgonista el akarta énekelni a zsoltár harmadik versszakát is, de vá­ratlanul ismét játszani kezdett a rezes­banda. Azután a nyolcütemes közjáték hang­zott fel, majd a Da capo al fine követ­kezett. A trió párhuzamos dúr skálába kezdett. Amikor a keresztet vivő ministráns beért a temetőre, a sírásó még igazgat­ta a sírgödröt. Azt akarta, hogy szép legyen, de bosszúságára az utolsó pil­lanatban egy bőröndnyi agyagos föld becsúszott a gödörbe. Amennyit még volt ideje kidobálni, kidobálta, a mara­dékot pedig lapátjával szétterítette a sír alján. Látta, hogy már a hordárok is közel járnak a koporsóval, így hát ki kellett másznia a gödörből. Tovább minden úgy folyt, mint a többi temetéseken. A pap mondani kezdte a miatyánkot, és mindnyájan csatlakoztak hozzá. Az orgonista köhin­tett néhányat, s csak azután zendített rá: Most leteszünk a sírba ... Valahol távolabb, talán a temető kapujánál megszólalt a zene, a rezesbanda ugyan­azt az éneket kezdte játszani, csak egy kvarttal magasabban és kissé gyorsab­ban. Az orgonista elkomorodott, és el­hdllgatott. A hordárok egymásra kacsintottak, odaléptek a koporsóhoz, és lassan ereszteni kezdték lefelé a sfrba. Az asszonyok sírtak. A tisztelendő úr zsebkendőjével törölte izzadt homlokát. Hírtelen eszébe ötlött, hogy a gyászoló családnak, meg hát mindenkinek, aki elkísérte Bartolomejt utolsó útjára, mondania kellene valamit. Nem azért, mintha az szokás lett volna. Az a kö­rülmény késztette rá, hogy olyan em­bert temetett, aki nem vette fel az utol­só kenetet. De valahogy nem tudta össz­pontosítani gondolatait. A rezesbanda már befejezte a játékot, s ő még min­dig nem tudta, hogy is kezdje. Az or­gonista odahajolt hozzá, és valamit a fülébe súgott. Nem volt az különöseb­ben szellemes gondolat, de abban a pillanatban nagyon jól jött a tisztelen­dő úrnak. — Kedveá híveim! — szólt a gyüle­kezethez. — Mindnyájan ismertük Bar­tolomej testvérünket. Tudjuk, hogy nem volt jó katolikus, de azt is tudjuk, hogy jó pék volt. Nem járt el a templomba, nem érdeklődött az istentiszteletek iránt, de kedves testvéreim, vajon csak az a félórácska számít-e istentisztelet­nek, amit időnként vagy akár naponta az isten házában töltünk? Írva vagyon, hogy isten igéje mustármaghoz hason­latos. És hogyha ama ige már gyer­mekkorában megfogamzott megboldo­gult testvérünk szívében?! Szárba szök­kent, lombokat hajtott, és betöltötte egész életét. Az ő élete ugyanolyan volt, mint a mienk. Az ő életében ugyanúgy voltak örömök, vigasság, de szerencsétlenség, gyötrelmek és min­denféle kínok, és r.eki, éppen úgy, mint bármelyikünknek mindent el kel­lett fogadnia, amit jóságos Urunk-Iste­nünk az útjába helyezett. Háborúban is volt, és őrangyala megvédelmezte. Vé­delmeznie kellett, mert ki sütött volna nekünk itt Vrbinkában kenyeret? Lám, csak két napja van zárva péküzlete, és egyikünk-másikunk már kenyér után kezdett futkosni. Vagyis megmutatko­zott, milyen fontos szerepet töltött be közöttünk Bartolomej testvérünk. Ogy gondolom, ha az Űr megjelenne a fa­lunkban, és felszólítaná gyászoló gyü­lekezetünket, hogy szavazzon: kárhozat­ra kell-e jutnia Bartolomej lelkének, egyetlen ember sem akadna, aki elkár­hoztatására szavazna. Talán azt go.i­doljátok, kedves testvéreim, ht-gy az ÜR rosszabb, mint a vrbovkaiak? Tovább már nem volt mit mondania. Mély lélegzetet vett, és még hozzátet­te: — Amen. Az emberek kezdtek szétszéledni. A rezesbanda elkezdte játszani KmoclI sólyom indulóját. KÖVESD1 JÁNOS fordítású VLADIMÍR MOŤOVSKÝ: ÖSSZETARTÁS (1961)

Next

/
Oldalképek
Tartalom