Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)
1968-08-08 / 218. szám, csütörtök
Palotai Boris; PIKOSAS — Ez a pirosas ... Az asszony huszonöt évi házasság után is mindenben rábízta magát a férjére. Ha utazásról volt szó, odavágyott, ahová a férje akarta. Ha vásárolt valamit, a férje beleegyezésére volt szüksége, hogy örülni tudjon. A „pirosas" pulóver nem tetszett neki. — Feltűnő... Az én koromban ... Ugyan ... Jól fog állni a szőke hajadhoz. A haja már nem volt szőke, őszülő szálak seszínűre fakították, a fodrász mindannyiszor megkérdezte: „Ne színezzük egy kicsit?" Ehhez a színezésre szoruló hajhoz viseljen piros pulóvert? Dezső egy angyali A pulton halomban hevertek a polóverek. Kihalászott egy mogyoróbarnát. — Ehhez, mit szólsz? A férje a fejét rázta. — Unalmas. Minden ami praktikus, unalmas. — Mogyoróbarna, palackzöld, vadgalambszürke az őszi divat — mondta az elárusítónő, s az asszony rábeszélőn ismételte: — Palackzöld. Talán egy palackzöldet. — Próbáld fel a pirosast... Az asszony megadóan magához simította. Ne így ... Bújj bele. Az üzlet végében széthúzható tarka függöny. Az asszony fején átfutott: mi lehet mögötte? Raktár? Lakás? Műhely. Mozgás szűrődött ki, surrogó nesz. Belesett a függöny hasadékán. Ingujjas férfi hajolt egy darab szövet fölé, papendekli ellenzővel a homlokán. Ujjnyi sáv látszott csak a homlokából, a villanykörte fénye lecsúszott róla. Az árnyékos sáv alól kiugrott az arc, széles és feszes, mint egy dob. Az asszony vetkező karja félúton megállt. A sávnyi homlok az ellenzővel eltakart szemöldök valakire emlékeztette, s ez az emlék szorongást idézett fel, a torka összeszűkült, akkor se bírt nyelni. Akkor? Mikor? Arcok után tapogatott, ez se, az se. Képzeletében bajuszt ragasztott az orruk alá, sapkát nyomott a fejükbe. A dobarc, fején katonasapkával megjelent, eltűnt, újból megjelent. Az aszszony a felismerés döbbenetével meredt rá. A konyhájában rakodott, hátizsákba dobálta a férje holmiját, szvettert, jégeralsókat, flanelinget, duplatalpú cipőt. A másik zsákot ennivalóval tömte meg, füstölt oldalas, szalonna, csokoládé. „Holnap hozom a cédulát a kezeírásával". Tisztán hallotta a konytbaóra ketyegését. Nem az idő múlását jelezte: tanú volt. Már régen nincsen meg. De a ketyegése a bordái között jelentkezik, mint azokban a napokban, amikor a kezeírását várta. — Fiam ... ml tart olyan soká? Az asszony kilépett a próbafülkéből. — Ott hátul szabóműhely van? — Bérbe adtam a hátsó helyiséget. Megoszlanak a kiadások, házbér, miegymás ... ' — Na mi az, fel se próbáltad? Az asszony úgy tartotta a pulóvert, mint aki nem tudja, hogy került hozzá. — Hogy hívják ezt a szabót? — Emlékezett a nevére, de a fülével is akarta hallani. — Kint van a cégtáblája a kirakatban. Templ Gusztáv. A férfi köhintett. Zsebkendőjével megtörölte szarukeretes pápaszemét. — Határozz, fiam ... mit lehet egy pulóveren ... — Becsomagolhatom? — Tessék félretenni. — Az asszony a férjébe karolt. — Mindjárt visszajövünk. — Gyere ... miért állsz meg? És ne olyan hangosanl — Egy ilyen bitang! Bitang, gyilkosl — Fiam ... mindenki minket néz. — Hogy nem ütötték még agyon! — Az asszony markába gyűrte a férje ujjait. — Ha minden keretjegényt agyonütöttek volna! — De ez... ez ... hittem neki. Fogadkozott, hogy ... — Már annyiszor elmondtad... Túl vagyunk rajta. — Bemegyünk hozzá. — Minek? — Bemegyünk! — Annyi év után ... Huszonegy év. Sok, rettentő sok. — Mihez sok? — Az asszony marka erősen fogta, az ujjai meggörbültek. — Szívem ... Beleegyező mozdulatokhoz szokott kezének idegen volt ez a szorítás. Próbálta kiszabadítani az ujjait. — Puskatussal végigvágott rajtad. Herén rúgott. — Ne kiabál]! — Ügy rúgott herén ... kiabálok! Akkor nem vághattál a képébe, de most?! — Mi értelme lenne? Hazakerültem. — Te ilyen vagy? — Az aszszony szeme végigmotozott a férjén, mintha keresne valamit. Nézte csontosán lankás arcát, s először gondolt rá, hogy sokkal magasabb alakhoz illene. — Ilyen vagy? — Pillantása a szemüveg hűvös fényébe ütközött. Hűvös volt a szája is, beszéd közben is alig mozgott. — Nem csinálok botrányt. Végre összekapartam magam. Nem volt könnyű ... tudod jól. Évek kellettek hozzá, amíg ... — Vágd képen. — Gondolkozz fiam ... józan ésszel — Bele a pofájába, hogy elöntse a vér! Még ennyit se?! — Lezártam. Pont. Nem akarok rá emlékezni. Többet nem beszélünk róla. — Mintha érdes anyagon préselte volna át a hangját. Csak nem áll le verekedni! Majd egyszer megmagyarázza... Eddig félszavakból értették egymást. Flóri engedelmesen értette őt, a hozzátartozás hűségével. Arra is felelt, amit ideje sem volt kimondani: azt és úgy, ahogyan ő felelt volna a helyében. — Jó — mondta az asszony kurtán. — Nem így ... lásd be ... — Hagyj... — Alszol rá egyet. — Borbélyhoz akartál menni. — Holnapra kitisztul az agyad. — Veszek valami vacsorát. Semmi baj. A kötelesség gépezete már megindult. Ismeri Flórlt. Egy óra múlva elfelejti az egészet. Majd gondoskodik róla, hogy elfelejtse. Azt fogja mondani neki: az élet megtört minket, de néha épp azon a ponton leszünk erősek, ahol legjobban megtör. Hol ls olvasta? „Nézd, fiam... azon a ponton lettem erős ..." — Templ! — Pillanat... Lepróbálom az őltönytl — Keszeg kis einber állt előtte, férceit zakóban. Széttárta a karját, mintha repülni akarna. — Tessék helyet foglalni. Oly közel lépett hozzá, hogy a lábára taposott. Pardon, mondta gépiesen, s utána rögtön: gyilkosl — Hogy tetszett?... Amíg ideért, annyiszor elismételte magában, hogy a gondolatai valóságosabbnak tűntek, mint az, hogy végre kimondta. — Húz... itt, meg lttl A szabó krétával krikszkrakszot rajzolt a keszeg kis ember lapockájára. — Ki fogjuk engedni. — S most hozzá fordult: — Kis türelmet kérek. — Gyilkosl Félig agyonverte a férjemetl — Nekikezdett a mondatnak, majd hangsúly nélkül, élettelenül befejezte, mintha az első és utolsó szó között évek teltek volna el. — Valami tévedés. Sohasem voltam katona. Köldöksérv miatt felmentettek. A hölgy ... kérni fogom a hölgyet... — Szűk! — vágott közbe a keszeg kis ember és behajlította a könyökét. A vászongallér felugrott a nyakán. — Ne tessék kérem... ha tornázunk... — Ukrajna — mondta az asszony. Az Izgalom kttüzésltette a bőrét, mint egy durva mosdókesztyű. — Sose Jártam Ukrajnában. Katz úrnál dolgoztam a Hernád utcában, amig lehetett. — Szűk! A szabó letépte a vászongallért, reccsent a varrás, az aszszony egyszer álmában hallotta ezt a reccsenést, a férje felköltötte: „Fiam..." ö meg kásás hangon: „Azt álmodtam ... egy árok szélén... amikor téged ... tudod ..." „Igyál egy kis vizet!" Reccsent benned valami..." „Töröld meg az arcod. A nadrágom reccsent, ahogy kiszakadt. Annak a vadállatnak a -bakancsa ..." A keze meglódult, rázuhant a dob-arcra, az orrcsontra, az állkapocs kiszögelő élére, a pappendekll ellenző részegen félrebillent, tántorgott a műhely, a prőbabábú eldőlt, a karja után kaptak, csavartak rajta egyet, „ml van Itt, ml van Itt?", a bekrétázott zakó a függönyig hátrált, fehérre festett hajú nő rontott be, felrántotta a kapualjra nyíló ajtót. Hogy került az utcára? Egy diáklány utánaszaladt, kezébe nyomta a táskáját. — El tetszett veszteni a kapu alatt. Sebesen szedte a levegőt, magától kinyílt a szája, mintha sokáig nem tudott volna lélegzeni. — A képébe másztam... ha le nem fognak... — Kapkodva beszélt, az emlékek egymást előzve, egymást tiporva futottak ki belőle. A hangjára rozsda telepedett, de azért csak beszélt, beszélt. — Tanultunk a fasizmusról — mondta a diáklány, s homlokába kaparta a haját. — Harminckét kilót nyomott. A lába csupa seb ... A diáklány kötelező olvasmányokra gondolt — oldalakat lapozott át —, filmekre, a vásznon drótkerítés, csont-bőr férfiak, őrtorony, fénypászmák hasítják az eget, gödörbe lőnek egy szökevényt. Kl is játszotta? Remek színész. — ... Krumplihéjat kotort kl a szemétből. Az a dög rajtakapta, a lába közé rúgott, addig rugdosta ... — Matekre kell mennem — mondta mentegetőzve a diáklány. Még látta, amint a villamoslépcsőn hátbapuffant egy svájcisapkás fiút, s nevetve a peronra lökdösl. Rövidlátón a szeméhez emelte az öklét. Ide-oda forgatta, mint egy tárgyat. Eddig nem is volt ökle. Csak keze volt, írógépen kopogó ujjai, petrezselymet metélő ujjai, szatyrot cipelő tenyere, mindenes-tenyere: varrt, főzött, simogatott, azt csinálta, ami soron következett. Az ökle nemcsak a dob-arcra sújtott, benne ls összetört valamit, amiről azt hitte, hogy törhetetlen. Csakugyan azt hitte? Odáig sem Jutott, hogy gondolkozzon rajta. Szereti Dezsőt? A kérdés megtámadta, hátulról rohant rá. Máskor védekezett volna, hozzá menekül. Átvágott a téren, Jobbra tartott, aztán balra, amerre a lábai vitték. „Pirosas — mondta Dezső. Mi az, hogy pirosas? Piros. A két betű határozatlanná teszi, elmossa a színét. Dezső mindenhez hozzáragaszt két nyomorult betűt, két hasznos betűt, egy bizonytalan fintort, kitérő gesztust, hogy adott esetben úgy értelmezze, ahogyan éppen kell. Ehhez az önegyensúlyozó, száraz okossághoz alkalmazkodott, ehhez az önzését védő logikához? Szerelmük már régen kihűlt, rutingyöngédséggé változott, mindig ugyanazok a szavak, ugyanazok a mozdulatok: levegőcsók a homlokára, a szájához már le kellene hajolni, az már nincs a beidegzett gyön gédségek láncában, ökle a lepergett éveken dörömbölt. Ml tartotta össze őket? A megszokös zsarnoksága? A beosztott kereset? A lakás? Sohase mondja meg neki, hogy arculcsapta azt a dögöt, helyette, miatta... A csuklója sajgott, a kék foltok látszanak már a karján. Dezső nem fogja észrevenni. „Aludj jól, szívem". A sarkon a férje toppan elé. — Nálad maradt a lakáskulcs. — Én ... nem akarom ... nem bírom ... — Mi van veled fiam? Kihúzta a kezét a zsebéből, még mindig ökölbe volt szorítva. — Végy fel kesztyűt. Kiveresedik a kezed. Az arcába bámult, ebbe a frissen beretvált, Idegen arcba, SZÜLÖK, NEVELŐK FÓRUMA Rajtunk múlik! Évről évre új tankönyveket adunk ki, új tanterveket dolgoznak ki új és régi szakemberek, új Iskolákban új pedagógusok adják át tudásuk legjavát új növendékeknek... És ez nagyon szép... S ennek ellenére olyan sok hiba csúszik a nevelésbe. Ki a felelős ezért? A pedagógus?... A szülő?... A környezet? ... Egész társadalmunk? Ml mindannyian, akik kihangsúlyozzuk, hogy először ls magyarok vagy szlovákok vagyunk, s csak azután emberek! A túlzott nemzeti öntudat a felnőttek gyermekbetegsége és éppen ezért könynyen megfertőzi gyermekeinket. A túlzott nemzeti öntudatot jelképesen és célzatosan a szamárköhögéshez hasonlíthatom csak. A Hollywoodban, Kairóban, Sidneyben, Moszkvában, Prágában vagy Pesten világra jött gyermekek között ugyan milyen különbség van? Ha kimondják először ezt a szót „mama" ... Ha hazahozzák az első bizonyítványt... Ha megírják első szerelmes levelüket... Amikor leérettségiznek... Amikor bevonulnak katonának ... Talán más a gondolatviláguk, mások a kívánságaik, a vágyaik, az eszményeik? Ha Igon, az eltérések csak árnyalatiak. S ennek ellenére a felnőtt emberek tlz- és százezrei abból élnek (és nem is akárhogyan), hogy a lényegtelen dolgokat, eltéréseket kihangsúlyozzák, eltúlozzák. Mert még ma is többen élnek abból, hogy az emberek közé szakadékokat ásnak, mint amennyien hídépítésből élnek. (A hídépítés szót természetesen jelképes értelemben használom.) S már el ls értem mondanivalóm lényegéhez. Miért erősködnek olyan sokan, hogy anynylra más a nyugati fiatalság gondolatvilága, mint a mi fiataljainké? S még kicsinyesebbek azok, akik azt állítják, hogy más a szlovák és más a magyar gyermek gondolatvilága, eszménye, vágya. Nevetségesen kicsinyes és ostoba állítás. Nevetséges lenne, ha — ha nem lennének nagyon ls régi gyökerei mindkét részről. Ilyen gyökér az elfajzott nemzeti öntudat. S ennek egyik táplálója: a helytelen és elavult történelemtanítás még az úgynevezett modern Iskolákon is. Egymás kölcsönös megbecsülésére, szeretetére kell nevelni az ifjúságot, ha a világbéke és a nemzeteink közötti békés egymás mellett élés nemcsak üres jelszó. „Ahol az emberek között a kapocs a megbecsülés, a szeretet, ott van lendület. Ha már végre nem az ellentétek, hanem az összetartás alapján írnák meg a világtörténelmet és ebből tanulnának a gyermekek, könnyű lenne összehozni az embereket." Csak igazmondással lehet nevelni új nemzedéket. Akkor nem külső kényszer, hanem életforma lesz a becsület. Ezt minden normális és becsületes ember nagyon is jól tudja... És mégis. Hány „Intelligens" ember és hány pedagógus használ becsmérlő szavakat a másik népre gyermekei vagy tanítványai előtt? ... Hát valóban intelligens az Ilyen ember?... Hát valóban pedagógus az ilyen ember?... Hát ember egyáltalán az ilyen ember?... Talán ő maga nem is gondolja komolyan, de a gyermek mindent komolyan vesz. Sokszor átveszi, magáévá teszi szümelynek minden vonása belevésődött. Hirtelen ^eszébe jutott, hogy vérezni szokott az ínye, a legkisebb érintésre is. A fogkefe sörtéje rózsaszín tőle. Ö készíti oda a szeszt, hogy bedörzsölje az Ínyét. Ha túlórázik, a kislámpa virraszt vele együtt. Majd odakészíti magának a szeszt. És felkattlntatja a villanyt. A férje belekarolt. — Iszunk valahol egy feketét. Látom megnyugodtál!... Leeresztette a karját, előresietett. Pirosas, pirosas, mondta, önmagőt biztatva. Addig mondta, amíg dünnyögésbe olvadt, s értelmét vesztve, elaludt a száján. lel, tanítói véleményét és ez már kora fiatalságában egész életére meghatározza viszonyulását a másik néphez. Elítélhetünk egyéneket, kisebb csoportokat, de nem Ítélhetünk el egy egész népet, és az ifjúságot sem. Az Ifjúság olyan, amilyenl Olyan, amilyenné tettük! Az embert az élet, a környezet formálja emberré. Ha rossz az egyén, először is a környezetben keressük a hibát. Szerencsére azonban nera kell ennyire borúlátónak lennünk. Az ifjúság megmaradt ifjúságnak, gyúrható anyagnak és csak tőlünk függ, milyen embereket formálunk belőlük. Európa fiatalsága átszenvedte a második világháborút követő éveket. Tehát ösztönösen és tudatosan él bennük a vágy, hogy béke és jólét legyen. Ha a fiatalok között közvéleménykutatást végeznénk Európa országaiban, első kívánságuk biztosan az lenne, hogy ne legyen háború. A fiatalok békét és jólétet akarnak. A fiatalok be akarják utazni az egész világot. A fiatalok boldogok akarnak lenni. S mindez csak akkor lehetséges, ha nem lesz háború ... És háború csak akkor nem lesz, ha a gyerekekből elsősorban, másodsorban és harmadsorban ls embereket nevelünk és csak azután magyarokat, szlovákokat, németeket vagy oroszokat. Ez a kijelentés pedig nem hazaárulás, nem kozmopolitizmus, hanem a legemberibb hitvallás. De amíg az embereket, a tömegeket és a gyermekeket pár hasbeszélő politikus fanatizálni tudja, amíg az emberek a mondvacsinált különbségekből anyagi és erkölcsi hasznot húznak, addig a békéről prédikálni szószékről vagy bármely emelvényről egyaránt csak szószátyárkodás. A mostani gyermekek boldogok akarnak lenni és élni akarnak, mert szeretik az életet. És a felnőttek a bűnösök, ha pár év múlva a halálba küldik őket. A tél hidege rákényszerít bennünket arra, hogy melegen öltözzünk, hogy a lakásunkban befűtsünk... A józan ész, az emberségünk kényszerít bennünket minden embernyi ember megbecsülésére. Sajnos az ember nem vetkőzheti le olyan gyorsan azt, amit szűklátókörű szülei vagy nevelői beleneveltek, de legalább legyen meg benne az akarat és a Jószándék saját maga és a jövő generációk érdekében. — Csak akarnunk kell és cselekednünk! Ha újra divatba hoznánk a gyermekcserét és nyaranta a magyar gyermekek szlovák és a szlovák gyermekek magyar környezetben nyaralnának és megtanulnák egymás anyanyelvét, két legyet ütnénk egy csapásra: 1. Nem kellene attól tartanunk, hogy a magyar tannyelvű Iskolát végző gyermekeink nem boldogulnak az életben vagy a főiskolákon, 2. Megszeretnék egymást, talán egész életre szóló barátságot kötnének egymással és a szüleik ls közelebb kerülnének egymáshoz. Tudom, hogy ezzel nem mondtam semmi újat... Csakhogy ezt az Iskoláknak kellene nyélbe ütniük, mert nem minden szülőnek vannak megfelelő összeköttetései. S utóvégre ott vannak a tanítók meg a felsőbb szervek, nekik nera okozna komoly gondot ennek a nagyon is józan ötletnek a megvalósítása. Sajnos, nálunk rengeteg terv és ötlet merül feledésbe, mert nagyon lassúk azok, akiknek gyorsan kellene cselekedniük ... De ha végre már megtennék azt, amit megtehettek volna tizennyolc évvel ezelőtt, sok mindent Jóvátehetnének. S újra hangsúlyozom: egymás kölcsönös megbecsülésére, szeretetére kell nevelni az ifjúságot, ha a nemzeteink közötti békés egymás mellett élés nemcsak üres Jelszó! N. LÁSZLÚ ENDRE 01 196B. VIII,