Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-01 / 211. szám, csütörtök

MEZÖGAZDASAGI HELYZETJELENTÉS Vége felé közeledik az aratás A hozamok jobbak a vártnál 0 Lassult a betakarítás, gyorsult a tarlóhántás # A szalma összegyűjtésére nagy gondot fordítanak A nyugat-szlovákiai kerületben jó volt az aratás kezdete, de rossz a befejezése. Balún Bartolomej mérnöknek, a Nyitrai Mezőgazdasági Társulás főagronómusának megjegyzése — hogy a gabona négyötödének a betakarításáig még egy esztendőben sem ment olyan gyorsan a munka, mint az idén —, csaknem az egész kerületre érvényes. Az utóbbi napokban azonban nagyon lelassult az aratás üteme. A futó esők lehetetlenné teszik a folyamatos betakarítást és csak hektáronként, „lopkodva" lehet csépelCSAK FELEANNYI TELJESÍTMÉNY Ha figyelembe vesszük, hogy két héttel ezelőtt a heti teljesítmény 84 351 hektár gabona betakarítása volt, akkor bizony a múlt heti 52 603 hektár kalászos betakarítása kevésnek tűnik. A lemaradást nemcsak az okozza, hogy a brigádosok távozásával csökkent a kombájnok száma, hanem inkább a kényszerpihenő játszik közre. Ha nem jön közbe az esős időjárás, a Bratislava-vidéki, a galántai, a nyitrai, az érsekújvári, a komáromi és a lévai járásban már régen végeztek volna az aratással. MÁR NEM SOK AZ ARATNIVALÓ Szerencsére a nyugat-szlovákiai kerületben a 322 958 hektár gabonából már csak 43 345 hektár kalászos betakarítása MEDDIG VÁRJUNK? Községünkben az építkezési tervek szerint a Kisvég utcában sor kerülne a víz levezetésére. Erre a célra 30 betoncsövet rendeltünk a PREFA kassai üzemétől. A megrendelést nyugtázták s közölték velünk, hogy a betoncsöveket a második negyedévben leszállítják. Azóta már hétszer írtunk sürgető levelet, de eredménytelenül. A csöveket a jaklovcei üzemrészleg gyártja, sajnos még arra sem méltatnak minket, hogy válaszoljanak. A lakosság a HNB-re neheztel, pedig a PREFA üzem nem tartja be az ígéretét. IAKAB SÁNDOR, Szirénfalva OLCSÓ SZÁLLODA?! Aki tegnap kora reggel a bratislavai állomáson járt, meglepetésben volt része. Az állomási csarnok vendéglője előtt vagy harmincan feküdtek a kövezeten. Legtöbbjük borostás arcú suhanc volt, de akadt köztük idősebb és egy nő is. A büfé előtt állók — ahol feketekávén, kekszen és cukorkán kívül más egyebet nem tudtak venni — fejcsóválva nézték e furcsa „szállodai" részleget. Fél óráig időztem az állomáson, de a közbiztonság őreit sehol sem láttam. Az alvók bizonyára még éjféltájban elszenderültek, úgy látszik ezen senki sem botránkozott meg, jóllehet az állomásnak is vannak vasúti rendőrei. Szlovákia fővárosa nem engedheti meg, hogy vasúti állomásának csarnokából bárki is olcsó szállodát csináljon. EZ AZTÁN HIGIÉNIA A losonci Ryba büfében mindig sok a vásárló. Olcsó és ízletes ételt, hűtött sört lehet ott kapni. Jómagam is betértem tegnap. Elfogyasztottam a halsalátát, és sorba álltam sörért. Miközben várakoztam, szemügyre vettem az üvegszekrényben elhelyezett árut. Mit látok? A celofánpapírral betakart túrós lepényeken ezernyi apró légy. Odahívom a kiszolgálónőt, mutatom, mit fedeztem fel. ö azonban rántott egyet a vállán, és tovább szolgálta ki a vevőket. A polcokon is hemzsegnek a legyek. Nem tudom ki, hogy van vele, de nekem az Ilyen higiénia láttán még a sör sem kellett. — NÉMETH van hátra. Az említett járások már közel jutottak a célhoz. Például a galántai járásban csak 380 hektáron, a nyitrai járásban meg 550 hektáron kell kicsépelni a gabonát. Az északi járásokban viszont, mint a trenčíniben, a kalászosoknak még az 52 százalékát, a senicaiban pedig az 50 százalékát kell betakarítani. A SZALMÁNAK KELETJE VAN Köztudomású, hogy szálas takarmányokból kevés termett. Ezzel magyarázható, hogy a gazdaságok a tarlókeverékek vetésével igyekeznek pótolni, amit még lehet. De a szalmát is ügyesen kazlakba rakják, hogy ne tegye tönkre az eső. A déli járásokban a tarlón már alig lehet szalmát látni. Ez, meg a gyakori eső tette lehetővé a tarlóhántás meggyorsítását. Számítani lehet rá, hogy a gazdaságok a héten behozzák az eddigi lemaradást. NEM VÁRT HOZAMOK Aratás előtt senki sem bízott elfogadható hozamokban. Kiváltképpen a nyitrai járásban voltak gyengék a kalászosok, s csak 23—24 mázsás átlaghozamot vártak hektáronként. Most azonban már kiderült — ahogy a főagronómus mondja —, hogy búzából 28—29 mázsa, árpából meg 26—27 mázsa lesz az átlagos hektárhozam. Az aratás kezdetén a komáromi járásban búzából csak 26 mázsás, árpából meg 27 mázsás átlagos hektárhozamot vártak. A jobb területek termése azonban búzából 7, árpából pedig 5 mázsával javította az átlagos hektárhozamokat. Ogy látszik, hogy az érsekújvári járásban sem lesz sokkal kisebb a hozam. Búzából 32 mázsa körüli, árpából pedig 29 mázsa körüli hektárhozamra számítanak. (bjj OÍCiÓ Cemccanáb A nyári szabadságok kellős közepén vagyunk. Azt hiszem, egyetlen ember se akadna, aki ne a tenger mellett szeretné eltölteni szabadságát. Ez esetben azonban pénztárcánk tartalma sokszor álljt parancsol, s így kénytelenek vagyunk megelégedni egy „jutányos" hazai üdüléssel, vagy fürdés-napozással a Duna-parton. Némelyek véleménye szerint azonban egy balatoni üdülés jóval olcsóbb, mint egy belföldi utazás. Erről győződhettem meg a minap, amikor egyik ismerősömmel találkoztam. Erősen napbarnította bőre már meszsziről elárulta, valahol a tenger mellett tölthette szabadságát. — Jugoszláviában vagy Bulgáriában nyaraltál? — kérdeztem tőle kíváncsian. — Ugyan! — legytntett. Az idén még nem tellett egy nagyobb külföldi utazásra, csak jövőre szeretnék menni. — Es hol barnultál le ilyen szépen? — érdeklődtem tovább. — Csak leugrottam feleségemmel két hétre a Balatonhoz — szólt hetykén, aztán tovább folytatta. — Igaz, hogy idei szabadságunkat a Tátrában szerettem volna eltölteni, de feleségem hallani sem akart róla. Mindenáron külföldön akart nyaralni. „Hadd pukkadjon meg Ilus! Nehogy azt gondolja, csak nekik telik külföldi útra. És bizonyára kevesebbe is fog kerülni, mint egy tátrai utazás" -— bizonygatta feleségem. — Kénytelen voltam beleegyezni, pedig ebben a nagy kánikulában jobban szeretem a hegyek és az erdők friss levegőjét, mint a strandok zaját. De hát szembe lehet szállni az asszonyok akaratával...?! — És legalább valóban olyan olcsón megúsztátok? — szegeztem neki hirtelen a kérdést. Ismerősöm láthatóan zavarba jött. Egy ideig csűrte-csavarta a dolgot, végül mégis kibökte: — „Csekély" 5000 forintba! FEKETE ILONA Drága önkiszolgálás Aránylag kevesen vagyunk ebben az országban, akik azzal dicsekedhetünk, hogy az ultramodern prágai röptérre a megnyitás napján az elsők között érkeztünk. Büszkén mondom: én azok közé tartozom! Már akkor, amikor IL-18-as gépünk leszállásra készült, megcsodáltam — útitársaimmal együtt — a hatalmas üvegtáblákat, az óriási teraszt stb. Valamenynyien elismeréssel adóztunk építészeinknek. Miután azonban a leszállásunkat követő tizenöt perc után még mindig ott álltunk a betonon, a sivító gépmadarak között — azon igyekezve, hogy elhallgattassuk a három félelmében bömbölő kiskorú útitársunkat —, csodálatunk kissé alábbhagyott. A steward meg csak egyre biztatott bennünket, hogy nemsokára mehetünk. Valóban, röpke húsz perc múltán bekerültünk az előcsarnokba. Régi szokásunk szerint egyenesen az autóbuszhoz siettünk volna, ám az új ruhába bújtatott steward mosolyogva tudtunkra adta, hogy poggyászunkról magunknak kell gondoskodnunk. Ismét fél órát vártunk, míg az automatizált vonalon megjelentek a csomagok. S ekkor következett a legelragadóbb mutatvány: egy öreg nyugdíjas bácsi — a csomagkezelő — korának megfelelő tempóval, szépen egymás mellé rakta a bőröndöket és a táskákat, majd megszámlálás után, egy rövid fél órán belül „megkereste" azok gazdáit. Kissé méltatlankodva, ennyi viszontagság után mégis boldogan, a kijárat felé siettünk. A légiforgalmi társaság autóbusza persze éppen az orrunk előtt ment el, tehát nem maradt más hátra, mint további tizenöt percet várni a következőre. Várakozásom közben határoztam el, hogy nyilvánosan szóvá teszem szolgáltatásunk eme remek formáját. Bevallom azonban, hogy az autóbuszban kissé lecsillapodtam, szinte hálát éreztem, amiért a Bratislava—Prága vonalat hatórás vonatdöcögés helyett, csekély két és fél óra alatt tettem meg. Meg aztán arra is gondoltam, hogy minden kezdet nehéz és hogy az első nap tapasztalatain okulva, az illetékesek bizonyára javítanak a helyzeten. Csakhogy azóta többször megtettem ezt az utat és kijelenthetem, hogy ,,a repülőtéren a helyzet változatlan!" A közelmúltban — a horribilis önköltséget emlegetve és a szolgáltatások javulását ígérve — emelték a repülőjegyek árát. (A Bratislava—Prága vonalon húsz koronával.) De a szolgáltatások javulása helyett, annak redukálását észlelem. Valahol azt olvastam, hogy szolgáltatásunk hálózata és minősége egy hárommilliós nemzetnek felel meg. Remélem, hogy ezúttal legalább a statisztika pontos és hogy a prágai repülőtér esetét is belekalkulálták. Elvégre az ember nem veszítheti el minden illúzióját!!! A szót értő embereknek Motto: Azt állítják rólunk, hogy túlságosan érzékenyek, vagyunk. Csakugyan, nagyon érzékenyek vagyunk — az érzéketlenségre és pökhendiségre. Uhrovcén is rentábilis a mezei téglagyár (né) Ezeket az emlékezetes szavakat olvastuk a Nové Slovo legújabb, 11. számában „A szót értő csehekhez és szlovákokhoz intézett szó" cikkben. A cikk egyébként, hevenyészett fordításban, így kezdődik: „Őseink százhúsz esztendővel ezelőtt írták meg a szlovák nemzet követeléseit. Ez már követelés volt, nem holmi kérelem vagy panasz. Ez a fellépésünk éppoly természetes, mint öntudatos volt: —... hogy Magyarországon vége vettessék az egyik nemzet vagy nemzetiség másik felett való uralkodásának, az ilyen hatalmaskodás gyökerestül kiirtassék, s így egyetlen nemzet se kényszeríttessék arra, hogy a legcsekélyebb mértékben is feladja jogait..." A cikk a továbbiakban megállapítja: szégyenletes, hogy százhúsz esztendővel később a nemzet kénytelen ugyanezt a célt kitűzni maga elé. Teljes mértékben egyetértünk szlovák barátaink és testvéreink követeléseivel. Az ítélőképes polgártársak nyilván eddig is tisztában voltak azzal, hogy a szlovákokat nem a magyar paraszt, zsellér, vagy munkás nyomta el, hanem a nemzetközi „úr", aki ugyanúgy igát vetett mind a szlovák mind a magyar szolgái nyakába. Ennek kapcsán ideje lenne leszögeznünk: a múlt század közepéig, tehát a polgárosodás időszakáig szó sem lehetett a régi Magyarországon holmi nemzeti elnyomásról. Egyformán el volt nyomva az ország minden dolgozója, mint Ady Endre írta, „magyarok és nem magyarok". Visszatérvén tehát a felhívásra, amelyet a szlovák nemzet reprezentánsai, kiválóságai írtak alá, tudósok, művészek, sportolók, kijelentjük, hogy a felhívással teljesen egyetértünk. Kívánjuk szlovák barátainknak, testvéreinknek, hogy életük kiteljesedhessék, érjék el minden ifjú nemzethez méltó kitűzött céljukat. Ám szeretnénk, ha tulajdon követeléseik kétségtelen jogosságát felmérve, tőlünk, szlovákiai magyaroktól sem tagadnák meg elidegeníthetetlen jogainkat. Ezekben a sorsdöntő pillanatokban megpróbálunk mindent elfeledni; vállvetve állunk a vártán, szabadságunkat, az egységes és oszthatatlan szabadságot idézzük. Meggyőződésünk, hogy szavunk nem marad a pusztába kiáltó szava ... BABOS LÁSZLÓ A

tejhordók ébresztőórája még nem csengett, amikor a barátom engem ébresztett. Halászni mentünk. Súlyos szempilláimmal könyörtelen harcot vívtam. Lajos barátom bemutatta a Simcájában üldögélő társunkat. „Bukasz" — morogta az kezét nyújtva s feje azonnal félrebillent és tovább szunyókált. Útközben megtudtam, hogy halász-álneve Buksi. Hajnali szürkületben érkeztünk a kiszemelt helyre. A tó felett vastag rétegben ült a köd. Lajos tapasztalt mozdulatokkal összeállította a horgászbotokat. öt különböző színű úszó egymásután öt loccsanással törte meg a magasztos csendet. A feszültség higanyszála egyszeriben felszökött. Rajtam volt a sor. Minden igyekezetem ellenére az én fonalam egy benyúló állvány felé szállt és beleakadt. Társaim szigorú tekintetet vetettek felém, azonban észrevették szememben a kezdő könyörgését és megbocsájtottak. Kissé távolabb tőlünk Buksi teát főzött. Hátizsákjában egyébként egy demizson ivóvizet, vagy öt kilogramm burgonyát és egy tucat sertéskonzervet hozott. „Nem halunk éhen, Vi igya ebédre olyan gulyást készítek, hogy csak úgy ropog" — szólt Lajos felé. Aztán egészen más hangon kérdezte: — Semmi? — Semmi, válaszolt Lajos. A nap már felbukott a láthatáron és sugarai aranyat szőttek a víz felett lengő párába. A tó vize tiszta volt, mint a kristály. Lassan, alig észrevehetően úsztak benne az apró halak kisebb-nagyobb csapatokban. Ha a kishalak ilyen nyugodtan úszkálnak, aligha van ragadozó a közelben. Ez volt a véleményem, s ezt ki is fejtettem társaim előtt, ők azonban csak szótlan összenéztek. Mintha azt mondták volna: „Közönséges nyúlvadász, ő magyaráz nekünk a halászás fortélyairól." Úgy láttam, jobb, ha ezután nem szólok. „A mesterek" a sok hiábavaló próbálgatás után fémhalacskával kísérleteztek. Néhány méterrel mögöttük egy fának dőlve olvastam. Csak néha emeltem fel a tekinteteim, s aggódva tapasztaltam egyre növekedő idegességüket. Ez érthető volt, mivel — ahogy pas közben kiderült — a szomszédasszonyuknak is ígértek egyegy csukát... Buksi váratlanul felkiáltott: — Lajos, kapás! Lajos ledobta a horoglécet és szaladt, ahogy csak bírta. Közös erővel akarták kihúzni a zsákmányt, amely a jelek szerint különös nagy példány lehetett. Meglepődtem, amikor Lajos egyszeriben földhöz vágta a lécet, haragosan Buksi szemébe nézett és rámordult: „Szerencsétlen tomolykó, hát nem látod, hogy ágban akadt el a horog I" Sajnálkozva néztem őket, de közben minden pillanatban kedvem lett volna hangosan felkacagni. Igyekeztem, hogy ezt ne vegyék észre, arcomra az együttérzés álarcát helyeztem. Ez nyilván tetszett a társaimnak, mert ebéd közben kifejtették, hogy még lehet belőlem valami. Ezt úgy gondolták, még lehet belőlem halász, türelmes, olyan, aki balsiker esetén sem veszíti el a fejét. Estefelé, amikor már a hazatérés ideje közeledett és társaim üres halzsákjaikat elhelyezték a táskájukban, előszedtem sörétespuskámat, s gondoltam, kivárom a vadkacsák húzását. Nem is kellett sokáig várakoznom. A fűzfák felett jókora sereg húzott át. Puskám eldördült — s öt élettelen fekete folt hullott alá a fűbe. Ugyanannyi, ahány horgászbotot hajítottak a vízbe társaim kirándulásunk kezdetén. Lajos sokatmondóan dörzsölte össze tenyerét, Buksi pedig hozzám lépett és megveregette a vállam. A faluban betértünk a kocsmába. Beszélgetés közben hozzánk szegődött egy halász s egy vadkacsa fejében vagy háromkilós harcsát ajánlott fel. Elárulta, hogy eredetileg vadászni ment, de nem volt sikere, így hát előszedte a horgászfelszerelését és ... Mindenki jől szórakozott ezen a furcsa véletlenen. Társaim irigy tekinteteket vetettek „vadászzsákmányom", a tekintélyes harcsa felé Barátságunk most is tart. Ha halászni mennek, rendszeresen magukkal visznek, és sosem felejtik el megkérdezni: — Hozod a puskádat is? MARTIN KISS kHttt4J 1968. VIII. X.