Új Szó, 1968. augusztus (21. évfolyam, 322-240. szám)

1968-08-13 / 223. szám, kedd

PÁRIZSI JEGYZETEK EGY ÉRDEKES KIÁLLÍTÁS Jegyzeteim közt kutatva akadtam rá a Marcel Proustkiállítás anyagára. A kiállítást a Párizsi Nemzeti Könyvtár termeiben rendezték. Nem tudom, volt-e már ehhez hasonló Proust-kiállítás, de tény, amikor ott voltam, a termek tele voltak látogatókkal. A látogatók főleg főiskolások voltak. Tömegesen vették körül a vitrineket, és nagy érdeklődéssel olvasták leveleit, kiállított kéziratait, és kefelenyomatait. Egy kicsit meglepett ez a nagy érdeklődés, mert amíg a Victor Hugó Múzeumban és a Balzacházban alig lézengett néhány ember, addig ide egyre áramlott a látogatók tömege, holott nem is volt olyan olcsó mulatság a kiállítást megtekinteni. Négy frank volt a belépődíj — a diákok két frankot fizettek — a műsorfüzet pedig 10 frankba került, ami itt számottevő öszszeget jelent. Három nagy teremben helyezték el a kiállított anyagot, fimely festményekből, fényképekből, kéziratokból, családi 'ereklyékből, s könyvekből, levelekből, meg nyomtatványokból tevődött össze. Hogy az ember igazán megértse ezt az egész értékes anyagot, szükséges, hogy ismerje Proust nagy művét. Az eltűnt idő nyomában című regényciklusát, amellyel nemcsak a világ olvasóit, hanem a világ íróit is meglepte. Hozzáértők mondják, hogy ez az első modern regény és Proust regénye óta nem lehet többé úgy regényt írni, mint annak előtte írtak. Ezzel az egyetlen nagy művével — amely 16 kötetből áll — a világ legnagyobb írói közé emelkedett. Valóságos Iskolát teremtett. Az ő nyomdokain indultak el a modern frók. Még a legkiválóbbak sem tudtak a hatása alól szabadulni. Irodalmi rangja Stendhal, Balzac, Zola, Du Gard mellé állítható. Az egyik vitrinben ott látom a Bimbózó lányok kéziratát, — egy része ez Az eltűnt idő nyomában című főművének. Később a látogató a mű kefelenyomatát is felfedezi. Többet javított rajta a szerző, mint amennyi az egész eredeti szöveg volt. Itt szükségesnek tartom megjegyezni, hogy amíg Balzac műve, Az emberi komédia teljes egészében megjelent magyarul, és hozzá finom, merített papíron, addig Marcel Proust művének csak egyharmada jelent meg a Nyugat kiadásában Gyergyai Albert kitűnő fordításában. Hogy miért nem jelent meg az egész mű, azt nem tudom, tény azonban, hogy ugyanakkor életrajza, amely művét is tárgyalja, elemzi, mégis megjelent. Oroszul^, Lunacsarszkij tanulmányával, illetve előszavával jelent meg a Szovjetunióbán. Proust kéziratait gondos, apró, olvasható betűkkel írta. Élete nagy művén 15 évig dolgozott. Mondják, amikor hozzáfogott nagy regényéhez, már súlyos beteg volt. Ezt igazolja itt kiállított több levele is, amelyeket barátainak írt. Ezekben panaszkodik fejfájására és arra, hogy milyen nehézségei vannak könyve első köteteinek kiadásával. Nemcsak a kiadó, de kiváló írótársai sem voltak tisztában műve jelentőségével. Sok könyve látható itt dedtkációival. Többek között Anatole Francé nak küldött könyve is. Azt írja benne, hogy nagyon szereti, és szívesen olvassa műveit. Colqtte viszont 1920-ban elküldte nfeki a regényét, és arra kérte, hogy mondjon róla véleményt. Akkor már író és olvasó egyaránt tudta, hogy Proust valami egészen újat alkotott a regényírásban. A kiállításon látható az a füzet is, amelyben Ruskint fordította. Irodalmi pályafutását tulajdonképpen ezzel a fordítással kezdte. Jean Cocteau-nak egy karikatúrája ls látható Proustról. André Gide naplóját is olvashatja a látogató. A napló 1921. május 4-i keltezéssel azt jegyzi fel, hogy négy napja folyik közte és Proust között egy állandó beszélgetés. Proust reggel elküldi érte a kocsiját, és Gide aztán ott marad nála estig. így tartott ez négy napon át — írja a naplójában. Proust akkor már halálosan beteg volt, és szükségesnek tartotta, hogy kiöntse valaki előtt a szívét. Gide naplójában megjegyzi, hogy bár a parafaburkolatú lakásban fojtott meleg van, Proust fázik, didereg, remeg. Proust müvein kívül a kiállításon helyet kaptak azok a művek is, amelyeket róla, munkájáról és munkamódszeréről írtak és amelyek lassan egy kisebbfajta könyvtárat képeznek. Ezenkívül főműve spanyol, angol, német s más idegen nyelvű fordításait is láthatja itt a látogató. Sajnos, a magyar fordítást sehol sem találom. Ogy látszik, nem tudnak róla, de az is lehet, hogy azért nem sorolták a kiállított anyag közé, mert csak a harmadát fordították le belőle. Viszont igen érdekes, hogy egy P. A. von László magyar festőművész egy kitűnő arcképében gyönyörködhet itt a néző. Nem tudom, a festő azonos-e Pál Lászlóval? Proust nagy regényének az utolsó füzetét is kiállították az egyik vitrinben. Ebben nagyon kevés a javítás. A kéziratot rendkívül gondosan írta. Nyomát sem látni rajta, hogy szerzője már a halállal viaskodik. Az embernek az a benyomása, hogy Proust akkor már csak a müvével törődött, hogy minél előbb befejezze. Akkor már tudta, hogy élnie már csak a műért érdemes. 1922. november 8-án halt meg. A vitrinben ott sorakoznak egymás mellett a párizsi lapok, amelyek halála hírét közlik. Utt az órája is, otromba, nagy, nehéz óra. Az ember várta volna, hogy ez a gazdag, elegáns világfi aranyórát visel. Itt azonban kiderül, hogy ő, aki az időre oly nagy gonéot fordított, és aki regényében egy fél évszázadot elevenített fel, órája külsejére nem fordított nagy gondot. A kiállított anyag közt a Dreyfus-perrel kapcsolatban felbukkan Zola arcképe is. Akárcsak regényében, itt a leveleiben is felbukkannak a Dreyfus-pártiak és ellenfeleik. Dreyfus arcképét itt láttam először. Szemüveges, csendes, jelentéktelen embernek néz ki. Valószínű, ha nem kerül bele ebbe a szennyes ügybe, sosem hallottuk volna nevét. Egy vitrinben apró jegyzetfüzet látható, Proust a bálokon, az elegáns úriházak fogadásain ebbe a kis noteszbe jegyezte fel észrevételeit. Hosszú évekig készült a nagy mű megírására. De hogy a műnek ilyen páratlan világvisszhangja lesz, arra maga sem számított. SZABÓ BÉLA Iflllllll Kié I esz a mex ik r m Ol győzelmi paima Ima ? Mint ismeretes, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság annak idején az 1968. évi olimpiai játékok színhelyéül — általános megdöbbenésre — Mexikó városát választotta. Ez a város, Mexikó fővárosa, a tenger szintje felett majdnem 2300 méter magasban épült. Számos élettankutató tiltakozott a megfontolatlan döntés ellen, de ez nem segített. Sőt, még csak választási lehetőség sem adódott, bár Mexikó ellen, mint hibásan kiválasztott színhely ellen egész sor igen kellemetlen bizonyíték merUlt fel. Számos szakértőnek az a véleménye, hogy több kárt okozhat az olimpiai játékok kétségkívül nagyszerű eszméjének ez a döntés, mint amennyit bármi más tévedés valaha is okozott, amióta a modern olimpiai játékokat megkezdték. Marcel Proust a halottas ágyon ... A nagy magasság veszélye A nagy magasságban való versenyzés — esetleges nemkívánatos — következményei logikusan fakadnak két tudományos tényből. Először ls: a hosszabb ideig tartó atlétikai versenyszámokban, az ún. kitartási versenyszámokban az az oxigénmennyiség korlátozza a teljesítményt, amely a működő izomzathoz eljuthat a levegőből. Másrészt 2300 méter tengerszint feletti magasságban a légkör csaknem 25 százalékkal kevesebb oxigént tartalmaz, mint a tenger szintjén. Mekkora a kockázata annak, hogy az atléták összeroskadnak — teszi fel a kérdést dr. R. Bannister a „New Scientist" című folyóiratban. A finn atléták vezetőjének, Onni Niskanennak tulajdonítják azt a megjegyzést — amellyel egyébként a fenti szerző nem ért egyet —, hogy néhányan a versenyzők közül meg is halhatnak. Mégis a magasság (vagyis a ritka levegő) kritikus járulékos tényező, amely bizonyos körülmények között összeroskadáshoz, kollapszushoz vezethet. Lehetséges, hogy a versenyzők között olyanok is lesznek, akiknek valamilyen korábban fel nem fedezett szívzavaruk van, olyanok is, akiken valamilyen fertőző betegség tör ki, vagy akik egyszerűen nem akklimatizálódnak az ottani éghajlathoz. Sokan emlékeznek még — főleg az angol nyelvterületen — Jim Peters maratoni futó utolsó tétova lépéseire, amelyekkel örökkévalónak tűnő lassúsággal fejezte be 1954-ben a kanadai Vancouverben az angol nemzetközösségi játékokat. Peterst a futás után rögtön kórházba szállították. Megfigyelték azt is, hogy az olimpiai versenyek közben a szellem gyakran győzedelmeskedik a test felett, és ilyenkor a fáradtság egyébként normálisan védő mechanizmusa többé nem működik. A problémát vizsgáló kutatócsoportok tényleges öszszeroppanásáról nem írtak, de kétségtelen az ls, hogy az olimpiai verseny igazi lelki igénybevétele (a stress) nem is reprodukálható. Végeredményben megállapítható — jegyzi meg dr. Bannister —, hogy bizonyos mértékű kockázat valóban fennáll a nagy magasságban lefolytatandó versenyeken, és bármennyire kicsi is a kockázat, mégis erőteljes érv amellett, hogy a távfutó versenyszámokat ne tartsák nagy magasságban. Az akklimatizálódás határai A második probléma a njagasság teljesítménycsökkentő hatása. Az egyik legalaposabb vizsgálat 1965-ben volt, amikor is dr. Griffith Pugh vezetésével egy angol atlétacsoport utazott Mexikóba. Dr. Pugh a Csomolungma csúcsát megmászó csoport orvosa volt, és jelenleg az angol orvosi kutatótanács részére dolgozik. Magát a tanulmányutat az angol olimpiai egyesület szervezte meg, és a sporttanács javaslatára a költségek felét az állam viselte. Egyhónapi angliai időmérési vizsgálatok után hat, nemzetközileg is jól ismert 5000 méteres távfutót küldtek el Mexikóba. Itt egyrészt folytatták a szokásos heti edzésüket 5000 méteren, és egy kerékpáros ergométeren megvizsgálták, hogy mennyi az a legnagyobb oxigénmennyiség, amit a test felvenni képes. Négynapos mexikói tartózkodás múltán az atléták kb. 8 százalékkal lassabban futották be az 5000 métert, de a magasságváltozás hatása enyhének bizonyult akkor még. A Mexikóban eltöltött egy hónap után a teljesítményük kb. 2 százalékkal javult, és a javulás még tovább is folytatódott. A 2 százalékos különbség 5000 méteren mintegy 20 másodpercet jelent futásidőben, vagyis kb. 110 métert. Ez a különbség elsősorban az 5000 méteres futóverseny finisében válna nagyon érezhetővé. Az eddig ismertetett tudományos tények vitathatatlanok. 1964 decemberében a sportorvosok nemzetközi konferenciát tartottak Svájcban a magasság hatásáról, és öt ország sportorvosai egészen hasonló eredményekről számoltak be. Kevésbé bizonyosak a szakemberek abban, hogy az akklimatizálódás milyen mértékűvé válik, ha egy hónapnál hosszabb időt tölthetnek az atléták a helyszínen. Annyi azonban bizonyosnak tűnik, ha az atlétákat azonos időtartamig is próbálják akklimatizálni, némelyik közülük sokkal jobban helyreáll, mint mások. Az akklimatizálódási képesség az azonos tengerszinten élő atléták esetében dönthetne a győzelem és a vereség kérdésében is. Az akklimatizálódás során fellépő élettani változások eléggé bonyolultak, és csak részben ismerjük őket. Mivel nagyobb magasságban kevesebb a levegő oxigéntartalma, viszont az emberi testnek adott tevékenység kifejtéséhez pontosan ugyanannyi oxigénre van szüksége, nyilvánvaló, hogy a futónak több levegőt kell beszívnia, hogy azonos oxigénmennyiséghez jusson. Ez viszont azzal a következménnyel jár, hogy a vér széndioxidszintje csökken, és a vér lúgosabbá válik. A vér alkáli-aciditását viszont igen szűk határokon belül kell tartani, és ezért a vese megpróbál helyesbíteni. Ez alatt az idő alatt, fejfájást és hányingert is beleértve, személyről személyre változó tünetek lépnek fel. Általában ezt a tünetcsoportot hegyi betegségnek vagy magassági betegségnek hívják, és csupán átmeneti gondot jelent. Á második probléma viszont, amely a nagyobb belélegzett levegőtérfogatból fakad, változatlanul fennáll. A légzőizmok nagyobb munkát végeznek, ezért több oxigént vesznek fel, és a futáshoz szükséges izmok részére arányosan kevesebb oxigént juttatnak. Más szóval: nagyobb magasságban a futás hatásossága, hatásfoka csökken. A verőerekben levő vér oxigénszintje erősebben csökken, mint a tengerszinten, ha a test ugyanolyan munkát fejt ki. Minél hosszabb ideig él és végez edzést az atléta a nagyobb magasságban, és teszi ki testét ennek az igénybevételnek, annál inkább válik képessé arra, hogy izmaihoz eljuttassa a levegőből a megfelelő oxigénmennyiséget. E lassú helyesbítő hatás egyik eredménye a vörös vérsejtek számának megnövekedése, bár a szervezet még ezzel sem tudja teljesen konpenzálni a levegőben levő kevesebb oxigént. Kíváncsian várjuk a küszöbönálló mexikói olimpiai játékok eredményeit, amelyek ha talán nem is hoznak világcsúcsokat, feltétlenül sok értékes tapasztalattal gazdagítják az orvostudományt. TÖRHETETLEN IZZÓLÁMPA Az izzólámpák egyik legkényesebb tulajdonsága, hogy meglehetősen törékenyek. Á General Electric laboratóriumaiban hosszú ideig foglalkoztak ezzol a problémával és kifejlesztettek olyan villanykörtét, amely „törhetetlen". Az új típusú égőt nyugodtan le lehet dobni, vagy hideg érhet hozzá felforrósodott állapotban, ha el is pattan az üveg, a szilánkok nem esnek szét, a bura egyben marad. Az üveget ugyanis átlátszó szilikon-elasztomer bevonattal látták el, amely az üvegszilánkokat együtt tartja. Innen a lámpa elnevezése is: tough skin, azaz szívós bőr. A törhetetlen izzónak igen sok jó tulajdonsága van, így például az égő lámpa folyadékok, hő, eső, jég vagy szikra hatásával szemben is teljesen érzéketlen marad. Használata mindazokon a területeken lehetséges és ajánlatos, ahol az effajta igénybevételekre számítani lehet. Fedetlen lámpaoszlopokon, autóparkoló helyeken, építkezéseken stb. a 200 wattos égőket nyugodtan ki lehet tenni az eső és a hó veszélyének, mert a szillkon réteg épségben tartja őket. A bevonat szigetelő hatása megvéd nemcsak a hideg, hanem a foróság, mint például a szikra, olvadt forraszanyag vagy hegesztőanyag ellen is. Az ütéssel, valamint a hő- és hideghatásokkal szemben való ellenállása alkalmassá teszi (ah) gyárakban, öntödékben, autójavítókban, tankolóhelyeken való alkalmazásra. Használata ajánlatos élelmiszertároló- és csomagolóhelyeken, valamint a mezőgazdaságban, például az állattartás területén is, ahol az üvegszilánk sok kárt okozhat. HŐMÉRŐ A GYOMORBAN Az orvosi kutatás szempontjából fontos, hogy megtudják: milyen az élö testen belüli hőmérséklet a különféle, mesterségesen előidézett feltételek e setén. Erre a célra speciális hőmérőt szerkesztettek, amelyet a kísérleti állat gyomrába juttatnak. A hőmérő akár több héten át is az állat gyomrában maradhat anélkül, hogy ez számára nehézséget okozna. A hőmérővel összekötött parányi rádióadó rendszeresen közli a test belsejében levő hőmérsékletet s egyúttal jelzi, miként reagál a szervezet egy-egy kísérleti b eavatkozásra. A bal oldalt képen a hőmérőt és a rádióadót látjuk, Jobbra a hőmérő röntgenképe a kísérleti kutya gyomráb an. 1968. VHJ. 13.