Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-12 / 191. szám, péntek

A közvélemény TÁJÉKOZTATÁSA történelmi kérdésekben akkor tekinthető a legmegbízhatóbbnak, ha szakember kér szót, és a tudomány tekintélyével határolja el a tévedéseket az elfogadott igazságoktól. Eddig legalábbis így hittük. A Nővé slovo június 27-1 száma azonban azzal a tapasztalattal gazdagította a történelmi kérdésekhez csak némileg is konyító olvasót, hogy nálunk több irányú történetírás van, amelyek külön-külön más-más igazságokat tartalmaznak, aszerint, hogy szakemberek számára írják, vagy a nagyközönség tájékoztatását szolgálják. Egészen különös rangú értekezés Mária Lavová cikke a Nővé slovo hasábjain, mert a tudomány talárjában veszett ügyet akar győzelemre vinni, ennek érdekében történetírói presztízsét is kockára teszi, amikor munkájával a nacionalista deformációt szeretné a tömegtudatba becsempészni. Cikkének főcélja a háború utáni nacionalista kilengések jelentőségének és következményeinek leszűkítése, elszíntelenítése, ugyanakkor a jogos megtorlás elvének kiemelése. A történelmi igazságokat könnyed hanyagsággal elhallgatja vagy kitalálással helyettesíti, felnagyítja a lényegtelen mellékkörülményeket, eseményeket tüntet el, és varázsol elő helyettük használhatóbbakat, belemarkol tudományos idézetekkel az okmánygyűjteményekbe, de nem azért, hogy mindent részletesen megmagyarázzon, hanem hogy gondos válogatással, időrendre való tekintet nélkül, kiemelje a megfelelőnek látszó bizonyítékokat. Igaz, hogy egy újságcikk keretében nem lehet történelmet írni, de ha már vállalkozik valaki a történetíró szerepére, akkor dióhéjban is köteles tiszteletben tartani a múlt eseményeinek eddig felderített és tudományosan feldolgozott értékelését. Ha Mária Lavová cikke névtelen lenne, vagy nem hivatásos történetírótól származna, napirendre kellene felette térni, de mivel a cikkíró a Historick^ öasopis szerkesztőségi titkára, fel kell hívni a nyilvánosság figyelmét a nívótlanság és felelőtlenség efféle megnyilatkozására. Mária Lavová már cikkének bevezetésében ellentmondásba keveredik a történeti valósággal, amikor a diszkriminációs politika kezdeményezését pusztán az emigrációra hárítja át. A kisebbségtelenltés tétele — mint mondja — nem a hazai ellenállásból alakult ki. Kzzel szemben bírálatunk bevezetéseképpen minden más bizonyíték említése előtt idézzük fel dr. jozef Lettrichnek, az SZNT akkori elnökének véleményét és V. Siroky nyilatkozatát. A Nővé prúdy 1948. január 25-1 számában dr. jozef Lettrich így ír: „Ezért a felkelésben tömegesen mutatkozott meg a szlovák nemzetnek az az akarata, hogy a megújított Csehszlovák Köztársaság ne legyen többé nemzetiségi állam, hanem a csehek és szlovákok nemzeti állama, kisebbségi jogok nélkül más nemzetiségi csoportok számára. Innen származik a kitelepítés, áttelepítés és reszlovaklzálás eszméje, mint a szlovákiai magyar kisebbség kérdésének új formájú megoldása." V. Siroky nyilatkozata szerint: „Népünk már a nemzeti felszabadító harc idején határozottan követelte, hogy a németeket és a magyarokat toloncolják ki a köztársaságból." (Predvoj, 1968. április 25., ükáii Daniel cikke.) NEM VITAS, hogy a felkelés ideje alatt taktikai hiba lett volna a magvartalanítás dogmájának nyílt meghirdetése, ezért van kevés okmányszerű bizonyíték a tagadás ideológiájának hazai forrásaira. De ami van, az éppen elég. Az irányzat elvi elkötelezettsége rányomta bélyegét az 1943. decemberében megkötött ún. „Karácsonyi-egyezményre", mely a jövőben a barátságot és együttműködést kizárólag a szláv nemzetek felé kívánta kiterjeszteni, tehát az egyezmény szövegezői tökéletesen tisztában voltak a fejlődés vezérgondolatával. De már közvetlenül a sztálingrádi csata után nemkommunista ellenállási csoportok éles magyarellenes követelésekkel álltak elő, és azt kívánták a londoni kormánytél, hogy a kisebbségtelenítés tételét a magyarokra is terjesszék ki. 1943 tavaszán felbukkantak javaslatok, melyek valamennyi kárpátmedencei magyarnak az Uralvidékre való kitelepítését indítványozták. (Vilém Preöan: Slovenské Národné Povstanie, 66 o.) Ennél tartózkodóbb a Radakovic-csoport véleménye: ,,A magyarokat ki kell utasítani és kicserélni a magyarországi és ausztriai szlovákokért, A szlovákok elvárják, hogy a Protektorátusban ezek a kérdések ugyanilyen radikálisan lesznek megoldva." (U. o., 67. o., 1943 március.) Krátky kapitány 1944. júliusában jelenti Londonba, hogy: „mindezek a 1968 csoportok csak a német- és magyarelI lenességben egységesek... a magyar szocialista is számukra csak magyar." 7

(Preöan: 248. o.) Magyarország megszállása után 1944 tavaszán az SZNT is teljes egészében magáévá tett® a magyartalanítás tervét, 1944 júliusában már ilyen értelmű javaslatokat tesz a londoni kormányiu^k. (Lásd Dr. Jozef Lettrich: O Slovenskej národnej rade, 1945.) A felkelés kitörése idején az ellenállás vezetői a magyartalanítás kérdésében már tökéletesen egyet értettek a londoni kormánnyal, de katonai és politikai-taktikai megfontolások alapján a nyílt színvallást későbbi időpontra halasztották. Ezen óvatossági rendszabály ellenére néhány elszólás mégis kipattant. Pl. 1944 szeptemberében Besztercebányán röpiratokat adtak ki, melyek „a magyarok vagyonának megalkuvás nélküli legkíméletlenebb módon való elkobzását" követelik. (Cesta ke Kvétnu, 224 o. | MONDJUK TEHÁT KI, hogy Mária Lavovának az az állítása, hogy a magyartalanítás dogmája csak 1945-ben jutott el a hazai területekre, — enyhén szólva — tájékozatlanság. Ezzel szemben az egész szlovák történetírás irodalmában eredetien egyedülálló véleményt hangoztat Mária Lavová, amikor a diszkriminációs politika kibontakozásának megmagyarázásában kényszerhelyzetre hivatkozik: „Miután a második világháború befejezésével a Magyar Kommunista Párt sem tanúsított megértést és nem támogatta a nemzetiségi kérdés lenini (III J. K.) megoldását, mit lehetett mást tenni az adott helyzetben, mint megalkuvással kiegyezni a londoni kormány javaslataival" — mondja Mária Lavová, a történetíró, így végre megértettük, hogy a háború utáni nemzeti politika szomorú és sajnálatra méltó helyzetében nyilván fájó szívvel vállalta a magyartalanítást. Ámbár Lavová valószínűleg nem lenini, hanem sztálini megoldást akart írni, ami ellen a magyar kommunisták — szerinte — tiltakoztak, stilizálásban a lenini nemzetiségi politika nyilván azonos az erőszakos kitelepítéssel. Még néhány évtized elmúlása, még néhány Lavová stílusú történetíró, és beblzonyítottnak lesz tekinthető, hogy a nemzetiségi diszkrimináció a magyar kisebbség kívánsága volt. Mária Lavová azzal vádolja Rákosit, hogy nem tanúsított megértést a csehszlovák állásponttal szemben. Ezzel az észrevétellel kapcsolatban csak arra mutatunk rá, hogy Rákosi bizalmas embere volt Sztálinnak, aki határozottan és következetesen támogatta a inagyartalanító törekvéseket. Rákosi a deportálás idején a csehszlovák kormánnyal volt szolidáris. A Szabad Nép megvédte a csehországi akció jogosultságát, amikor bizonygatta, hogy nem kisebbségüldözésről, csak munkaszolgálatról van szó. Lavová kihasználja a be nem avatottak tájékozatlanságát és a „kényszerhelyzet" elméletét BeneSre is kiterjeszti. Megemlíti, hogy Jaksch, a csehszlovákiai német emigráció vezetője 1943 elején önkormányzatot követelt a német kisebbségnek, és azt javasolta, hogy a németek ne a csehszlovák, hanem a brit hadsereg kötelékébe lépjenek be. Ezután így ír: „BeneS ezt 1943 áprilisában, mint árulást elítélte. És ekkor keletkezett nála a gondolat, hogy a nemzeti kisebbségekkel a jövőben sem lesz könnyű a dolog, és legjobb lesz tőlük megszabadulni." LE KELL ROMBOLNUNK Lavová illúzióit a kényszerhelyzetről BeneS vonatkozásában is, mert a valóság az, hogy Benes toleráns irányzatú politikájában a fordulatot már 1941 nyarán Hitler Szovjetunió elleni támadása magával hozta, mely diplomáciailag felszámolta a Szlovák Államot (A német támadásig a Szovjetunió Is elismerte a Szlovák Államotj. A következmény természetesen a Szovjetunió részéről a Csehszlovák Köztársaság elismerése volt az 1937-es határok között. BeneS tisztában volt a Szovjetunió döntő szerepével a kelet-európai események irányításában, ezért már 1941 szeptemberében így ír a Jaksch-sal való egyik megbeszéléssel kapcsolatban: „Semmiképp sem titkoltam előtte tartományainknak szélsőségesen radikális hangulatát... Otthoni üzeneteket olvastam fel neki, hogy ott a német kérdés radikális megoldását tervezik." (Benes: Paméti, 322 ol). Lavová kényszerhelyzet elmélete tehát Beneá ügyében csaknem két évvel, későbbre teszi a kisebbségtelenítő tervek elindulását, mint a valóságban történt. Sajnos, az erőszakolt elmélethez a jelen esetben sem lehet tényeket konstruálni, illetőleg a londoni emigrációs politika csaknem két évi történetét sutba vetni. Hogy mennyire nem került Beneá 1943. áprilisában kényszerhelyzetbe, azt az a tény is bizonyítja, hogy Molotov már 1942 nyarán helyeselte a németek kitelepítését. (Acta Occupátionis, 222. okmány). KÜLÜNÜS TORZÍTÁSA a cikkírónak az az észrevétel, hogy a nyuguti emigráció 1944 őszén bár beszél a kitelepítésről, nem biztos a dologban, vár a békekonferencia határozatára". Ugyanis a német kérdésben 1944-ben inár valamennyi harcoló szövetséges nagyhatalommal teljes volt az egyetértés, magyar vonatkozásban viszont már 1943-ban Nyugaton tartózkodás mutatkozott és ez a tagadó álláspont megmaradt a békekonferenciáig. Lavová és mások is ezt úgy magyarázzák, hogy a magyar uralkodó osztálynak kapcsolatai voltak vezető angolszász politikai körökkel. (A valóságban más okok játszottak közre, elsősorban a két kis nemzet közti erőszakoskodás értelmetlenségének nyilvánvalósága, másodszor, hogy a magyar nép ügyét nem azonosították a német nép ügyével.) Ennek ellenére Beneá és a hazai ellenállás vezetői nem „bizonytalankodtak", mert a magyarok elleni jogfosztó elnöki dekrétum szövege már 1944 szeptember elején készen volt és csak aláírásra várt. (Lettrich: O Slovenskej národnej rade.) Lavová a lakosságcsere kérdésével is foglalkozik. Különös naivitással jegyzi meg, hogy: „Míg nálunk az volt a tendencia, hogy a reakciós elemeket telepítsék ki, és a gazdagabb rétegeit a magyaroknak, addig magyar részről a legszegényebb szlovákok jöttek hozzánk." A tényt hangsúlyozza, de nem magyarázza meg, hogy Csehszlovákiából egyoldalú erőszakkal távolították el a családokat, Magyarországon viszont önként jelentkezhettek az áttelepülésre. Érthető, ha olyanok vállalták a kockázatot, akiknek nem volt vesztenivalójuk. A RESZLOVAKIZÁLÁS kérdésében Mária Lavová a megszokott érvekkel védi igazát, de egy új és meglepő szemlélettel gazdagítja a szlovák közvélemény értesüléseit a magyar kérdésről: „Nehezen védhető meg az az egyoldalú állítás, hogy a reszlovaklzálás kényszerített volt és úgy kell tekinteni, mint elnyomásos beavatkozást a kisebbség ellen." Ogy látszik a történetíró számára már túlságosan régen volt, amikor félóránként pergett a dobsző és citálta a falvak lakosait a helyi nemzeti bizottság elé, hogy cseréljen nemzetiséget, mert másképp sorsa a nyomor és bizonytalanság lesz. Ezt olvashatta mindenki a sűrűn kifüggesztett hirdetményeken is, melyek cím« élő cáfolat Lavová állításaival szemben: „Akarsz-e nyugodtan aludni?" Mindegy, hogy hányan maradtak reszlovákizáltak, kétszázan vagy kétszázezren, mert a módszer 22 év után is elriasztó. Az erkölcsi tehertétel vállalása pedig azt jelenti, hogy a Lavová-féle történetírás nem érett meg a történelmi önértékelésre. Az már egészen természetes, hogy a deportálás kérdésében sem lehet tárgyilagosságot várni. A Nővé slovo cikkírója két mentőkörülményt vonultat fel. Az egyik, hogy 200 000 szlovák is Csehországba költözött mezőgazdasági munkára abban az időben, a másik védelmi szempont az ellentmondás. Horthy karhatalmi alakulatainak brutalitását idézi a szlovák telepesekkel szemben. A szlovák mezőgazdasági munkavállalók csehországi áttelepülése önkéntes volt, vagyoni korlátozás nélkül, a magyarokat pedig vagyonfosztással hajtották a tehergépkocsikra. Persze, az ilyen aprólékos mellékkörülmények a szlovák olvasóra már nem tartoznak. A Horthy-rendszer erőszakoskodására való hivatkozás nem mutat rá, hogy a cselekmény egy eltűnt kizsákmányoló osztály hatalmi nacionalista kilengése volt, amivel a későbbi demokratikus magyar történetírás soha nem azonosította magát és mindig elítélte. Ezzel szemben a dél-szlovákiai magyarok csehországi deportálását olyan személyek követték el, akik magukat demokratának és kommunista internacionalistáknak vallották, és ezen túl, ma is a történetírók és értelmiségiek egész tábora nyíltan valja a deportáló vagyonkobzó politika helyességét, köztük Mária Lavová. Cikkének további részében sorozatosan olvashatók tévedések és helytelenségek. Magyarázza, hogy különbséget tettek haladó és reakciós magyarok között. Közismert, hogy a különbségek lassan elolvadtak és a választójogi törvény pl. már a régi kommunistákat 1» diszkriminálta. A szlovákiai magyarok közé vegyíti a „rongyosgárdát" és a „szabadcsapatokat", hogy félrevezesse szlovák olvasóját, aki nyilván nem tudja (kérdés, hogy Lavová tudja-e), hogy a „rongyosgárda" az első világháború utáni burgenlandi terrorszervezet volt, a ,,szabadcsapatok"-at pedig a magyar kormány szervezte Magyarországon és onnan küldték Szlovákiába. A NŐVÉ SLOVO TÖRTÉNETÍRÓJA csapongó fantáziájától további lendületbe jön, ami annyiból hasznos, hogy kibúvik a szög a zsákból. „Nem lehet kívánni, hogy a szlovákok hamut hintsenek fejükre a puszta HSLS tagság miatt Is, de kesztyűs kézzel bánjanak a magyar irredentista pártokkal és terrorista csoportokkal." A kesztyűs kéz gyakorlata a valóságban az volt, hogy a magyar társadalomnak minden századik, a szlovák társadalomnak viszont csak minden ezredik tagját ítélte el a népbíróság a háború utáni években a retribúciós törvény alapján. (Viktory igazságügyi megbízott statisztikája 1948. márciusában.) Teljes felelőtlenséggel veti el a súlykot Mária Lavová, amikor azt állítja, hogy csak azoknak a magyaroknak a kitelepítését kívánták, akik a Horthyrezsimmel jöttek Dél-Szlovákiába 1938ban. Észrevételéhez annyit érdeme« megjegyezni, hogy a betelepült magyarok kitelepítését nem volt ideje kívánni senkinek, mert számban 31 000-et mindenébői kifosztva szinte napok alatt tették át — csomaggal — a határon. Amit teljes egészében eltitkol: a hároméves teljes gyarmati sors, kizárás a civilizációból, a kollektív megalázás embertelensége. A szerecsenmosdatás azonban még korántsem fejeződik be. A szakavatott történetíró szerint ugyanis szlováJc részről nem kívánták az egész magyar társadalom kitelepítését vagy kicserélését. A kérdés most már csak az, hogy akkor miért küldött a csehszlovák kormány 1945. júliusában a potsdami konferenciára olyan jegyzéket, melyben a teljes magyar kisebbség kitoloncolását kérte, a németekre vonatkozó azonos stilizálásban. Régen volt, -le lehet tagadni, de nem egy történetírónak. LAVOVÁ CIKKÉNEK REJTETT CÉLJA csak egy lehet: közös dolgaink rendezésének megakadályozása, vagy legalább elodázása, kellő hangulatot készíteni elő a magyar kérdéssel szembeni elutasító álláspont érvényesülésére. Hogy célját elérje, történetírói minőségében nem válogatós az eszközökben, úgy gondolja, hogy joga van a népek sorsával a szellemi ököljog játékát űzni. Nem ismeri a tárgyilagosságot, nem titkolja ellenszenvét más nemzettel szemben, tervszerűen félrevezeti saját nemzetét, és ezért: becsületből elégtelen. JANICS KÁLMÁN Becsületből elégtelen Történelemszemlélet, vagy történelemhamisítás {«••••Ilii