Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-20 / 199. szám, szombat

Arat az ország T

apasztalatból mondom, hogy az aratás idején kerül leggyakrabban szóba a mezőgazdaság. Olyan emberek is megkérdezik, hogy milyen termés várható, akiknek fogalmuk sincs a mezőgazdaságról. Miért van ez így? Azért, mert egy dolgot mindenki tud vagy ösztönösen sejt; vagyis azt, hogy sok függ attól, milyen a termés, mit hoz az aratás. Ma már ott tartunk, hogy az aratás országos méretet ölt: a cseh és morva kerületekben is kasza alá érett a gabona. A termés betakarítása most — országos méretben is — a legfontosabb feladat. Mi tagadás, vegyes érzelmekkel fogtunk az idei aratáshoz. Különösen Szlovákia déli járásaiból — az ország éléstárából — érkeztek elszomorító hírek: a hosszan tartó szá razság alaposan megdézsmálta a termést. Most azonban — amikor a déli járásokban már javában folyik az aratás — egyre-másra érkeznek a hírek, hogy nem is olyan rossz a termés, mint amilyennek látszott. A szalma ugyan kevés, de a kalászok dúsak. Pálinkás István perbetei levelezőnk például a következőket írta: „Azt olvastam az újságban, hogy a nagy szárazság miatt az idén szegényes lesz az aratás. Nálunk más a helyzet. Az idei eredmények alig maradnak a múlt esztendei mögött, sőt..Megemlíti, hogy az egyik tíz hektáros parcellán árpából megközelítették az ötvenmázsás hektáronkénti átlagot. Ilyen termésre még nem emlékeznek. Hasonló híreket kaptunk a dunaszerdahelyi, komáromi, lévai, losonci járásokból is. A szövetkezetek többsége harminc-negyven mázsás hektárhozamokra számít. Ebből arra lehet következtetni, hogy — ha a szárazság sújtotta országrészekben nem is érjük el a múlt esztendei eredményeket — azért még nem maradnak üresen a magtárak. Aztán olyan értesüléseink is vannak, hogy a cseh—morva országrészekben igazán jó, még a tavalyinál is bővebb terméssel kecsegtet az idei év. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium legutóbbi sajtótájékoztatóján hangzott el a következő megállapítás: „Nincs ok a túlzott aggodalomra. Habár Szlovákiában a termésátlag — a kedvező hírek ellenére — jóval a múlt esztendei alatt marad, a csehországi kerületekben végzett felmérések alapján ítélve Csehországban a tavalyinál 300 000 tonnával több gabonára számítanak. így az országos átlag — előreláthatólag — eléri majd a múlt esztendeit. Igen ám, de a termés nagy része még lábon áll. A cseh és morva kerületekben csak éppen most kezdték meg az aratást. Talán nem árt, ha ennél a kérdésnél egy kicsit tovább időzünk. Arról van ugyanis szó, hogy tőlünk, valamennyiünktől függ, mennyi kerül a termésből a magtárakba. Bün lenne, ha gondatlanság, nemtörődömség miatt a készet nem tudnánk idejében, veszteségmentesen betakarítani. Határozottan állíthatjuk, hogy jelenleg az egyik legfontosabb feladatunk az ország kenyerének a betakarítása. Legyen ez tényleg országos feladat, és ha a szükség úgy hozza, mindenki úgy segítsen, ahogy tud. Sokan azt tartják, hogy ma már nem okozhat gondot az aratás, mivel a sok gép láttán ennek nem is tudják elképzelni az ellenkezőjét. Ha azt állíthatnák, hogy az aratás ma már nem olyan fáradságos munka, mint valaha volt, a véleményüket teljes mértékben el lehetne fogadni. De, hogy nem gond? Az idén is 2500 új SK-4-es típusú nagy teljesítményű kombájnt kapott a mezőgazdaság. A gond azonban továbbra is megmarad. A legnagyobb géppark sem ér sokat, ha nem használják ki alaposan a gépeket. A szervező munkát viszont az emberek végzik: a mezőgazdasági üzemek vezetői. Tőlük kell megkérdezni, vajon nem okoz-e gondot az aratási munkák megszervezése. Ez azonban még nem minden: éghajlati és egyéb gazdasági körülményeinktől függően országos viszonylatban kell megszervezni az aratási munkákat és a gépeket úgy kell átcsoportosítani, hogy a lehető legjobban szolgálják a közös érdeket. Mindez előrelátást, hozzáértést, jó szervező képességet igényel. Több éves tapasztalatok igazolják, hogy bizony ez nem mindig sikerült. A nagy teljesítményű gépek a rossz szervezés következtében egyes helyeken tétlenül álltak, másutt viszont nem győzték a munkát. Ezt azért említjük, mivel hasonló jelenségek néhol már az idén is tapasztalhatók: tétlenül állnak a kombájnok, lassan halad a cséplés. M

indent egybevetve: a kilátások jók, tartsuk tehát első számú feladatunknak, hogy a veszteséget a minimumra csökkentsük. Ma, amikor rendkívül mozgalmas politikai és társadalmi életet élünk, ne felejtsük el azt sem: könnyebben boldogulunk, ha tudjuk; tele van az éléskamránk. SZARKA ISTVÁN A LEGJOBB SEGlTŰTARS: A KOMBÄJN. (Obenau Károly felvétele.} — AZ AKCIÓPROGRAM SZELLEMÉBEN kockázatot Vállalják a „A vállalatok szerkezete legyen sokrétű, mint ahogyan sokrétűek a piac igényei is. Ezért számolnunk kell a kis és a közepes nagyságú szocialista vállalatok fejlesztésével." Hogyan, miként? Aránylag könnyű megmondani, hogy „számolunk fejlesztésükkel", de igen sok idő eltelik addig, míg e megállapítás valósággá érik. A kisüzemek többsége csak „lábol" a gazdasági kapcsolatok labirintusában, kapkod, éppen csak hogy megél. Távlataikról, sőt még az elkövetkező egy-két évről is csak homályos elképzelésük van. Gyakran halljuk a „majd lesz valahogy" kijelentést. Ennek a bizonytalanságnak az ellenkezőjét tapasztaltam a Galántai Járási Ipari Vállalatban. Már több mint egy hónapja készítik az üzem távlati tervét, méghozzá az akcióprogram szellemében. Vajon a gazdasági élet útvesztőjében képes-e helyesen tájékozódni egy járási szerv által irányított kisüzem, tud-e valóban reális elképzeléseket, terveket kialakítani? Kérdésemre Orel Dezső gyártásvezető igazgatóhelyettestől kaptam választ. — Elképzeléseink reális voltát majd a gyakorlat, az idő dönti el. Annyi biztos, hogy nem öncélú útkeresést végzünk. A gazdasági helyzet mindenütt válaszút elé állította az üzem vezetőségét: élhetünk a „mának", hivatkozhatunk az objektív okokra, de lassan elsorvadunk, vagy vállaljuk a kockázatot, szerkezeti változásokat végzünk a termelésben, beruházást eszközlünk — saját eszközökből, valamint kölcsönből —, és igyekezünk olyan helyet elfoglalni a gazdasági életben, ahol a „vérkeringés" már inkább táplál, mint sorvaszt. Egyedül így biztosíthatjuk, hogy megélünk és fejlődünk. A vállalat az utóbbi öt évben felverekedte magát a konszolidált kisüzemek közé. Ebben a munkában lényeges része van az üzemi pártszervezetnek, amely valóban irányító erő az üzemben és képes a kommunistákon keresztül mozgósítani a dolgozókat a feladatok megoldására. A pártbizottság és az üzem vezetőségének jó kapcsolata reális alapot nyújtott a műhelyekben a jó légkör kialakulásához. Az őszinte, de objektív viták elősegítették a fejlődést. Az üzem 1966-ban megkapta a kormány és a Szakszervezetek Központi Tanácsának vörös vándorzászlaját. Ez főleg annak köszönhető, hogy az üzemben kedvezően alakult a munkatermelékenység és a kereset aránya. A galántai járásban több mint 10 000 egyén vár munkaalkalomra. Ezeket a munkaerőket központilag nem lehet elhelyezni, mivel főként asszonyok, akik nem hagyhatják el családjukat. Ezért a járás üzemei becsületbeli kötelességüknek tarthatnák, hogy fejlesztési tervükben számolnak ezzel a munkaerővei. Persze ilyen jellegű „szociális" politikára egy üzemet sem lehet kötelezni. Tisztán a vezetőktől függ, hogy e kérdésben milyen álláspontra helyezkednek. Az ipari vállalatban azt mondták: az üzem van a dolgozókért és nem fordítva. Egyáltalán nem közömbös számunkra, hogy tucatjával jelentkeznek a jó munkások feleségei, gyermekei, és mi nem tudjuk őket elhelyezni. Ezért határoztuk el, hogy a mai 670-es létszámot 1972-ig lényegesen növeljük. Számolunk azzal is, hogy a jövőben ez az elhatározás befolyásolja a munkáscsaládoknak az üzemhez való viszonyát. Nyilvánvaló, hogy nagyobb bizalommal néznek azokra a vezetőkre, akikről tudják: azért vállalják a kockázatot, hogy az én családomban is „teljes" legyen a foglalkoztatottság. A cél: munkaigényes termékek gyártása Kezdetben a tallcska volt a legmunkaigényesebb termékünk. Az utóbbi évtizedben sok minden megváltozott. Ma az üzem vas-, fa-, bőr- és villamos erőre működő háztartási cikkeket termelő részlegekre oszlik. Az üzem 1961-ben 27 000, 1964-ben 6 millió, tavaly pedig 7 millió 100 000 korona értékben végzett szolgáltatásokat a lakosságnak. Az Idei tervük 6 millió korona s ezt a szintet a jövő években is megtartják. Főként a központi fűtések és egyéb szerelések elvégzése iránt van érdeklődés. Szerintük a szolgáltatások nagyságát a jövőben is az érdeklődés szabja meg. Tíz éve hét, 1961-ben 11, az idén 45 millió korona az árutermelési tervük. Míg 1961ben a 375 dolgozó között csak hét nő volt, az idén 670 alkalmazottból 175 a nő. Az utánpótlást 150 tanonc biztosítja. Az üzemben dolgozók többsége szakmunkás és olyan munkahelyen dolgozik, ahol a betanított munkás is helytállna. A szakmunkások képességeit az üzem munkaigényes termékek gyártásával akarja kihasználni. Már nem kifizetődő a tallcskakészítés, mivel csak 25 000 darabra van megrendelés, ők pedig 50 000-et képesek gyártani egy évben. Szívesen elad iák az egész berendezést, egy nagyobj HNB-nek megérné megvásárolni. Megszüntetik a drótkerítés gyártását, mivel nem versenyképesek, a termelési ár eléri a kiskereskedelmi árat. Az említett termékek helyett Kartoszekrényeket, s nagy raktárak számára könnyen szerelhető könyvespolcokat készítenek. Nagy az érdeklődés a modern irodaberendezések iránt, az íróasztalhoz kapcsolt rajztábla pedig termelési „sláger" lesz. Már készül az első fémlemezes íróasztal prototípusa. Januárban kezdik meg a sorozatgyártást. Minden remény arra jogosít, hogy ez az asztal nemcsak a hazai, hanem a külföldi piacon is versenyképes lesz. Különben lehetőséget adnak a megrendelőknek, hogy a helyszínen összehasonlítsák egy nyugati cég hasonló termékét — a prágai kiállításon vásárolt íróasztalt — az ő gyártmányukkal. Ehhez a mozzanathoz már csak egy lépés, hogy védjegygyei lássák el termékeiket s valóban nevet szerezzen az üzem. Ezt nem lesz könnyű elérniük. A járási „átlagból" való kitörést már 1964—65-ben megkezdték. Részt vettek néhány nagyobb kiállításon és rádöbbentek, hogy piackutatás nélkül még a kis vállalat sem tud reális tervet készíteni. 1965-ben kezdték meg következetesen a megrendelők felkutatását. Ahhoz, hogy a kereskedelmi körök felfigyeljenek egy kis vállalatra, valami „extra dolgot" kellett készíteniük. Ilyen figyelemfelkeltés volt az 1966-os brnői vásáron a reprezentatív igazgatói szoba, amit 140 000 koronáért adtak el. Tudják, hogy e különlegességek készítése sokba kerül, de ha a termékek minősége kiváló, akkor a megrendelő jól megfizeti. Előnybe helyezik a külföldi megrendeléseket, mert szükségük van devizarészesedésre, hogy új gépeket vásárolhassanak. Jó kapcsolatot építettek ki a LIGNA vállalattal, de a többi külkereskedelmi cég igen lassan reagál a külföldi ajánlatokra, későn értesítik a termelőüzemeket, így sok értékes

1 devizát elhalásztunk. Kié az üzem A miénk, felelik igen sokan, szinte gondolkodás nélkül. Mások a vállukat rándítják, egyesek viszont kereken kimondják: engem az érdekel, hogy menynyit keresek. Látszatra valóban ez a lényeg, csakhogy a kialakuló gazdaságpolitikánkban a „mennyit keres" és a „kié" igen közvetlenül egybekapcsolódik, s ez utóbbi a jövőben mindjobban kihat a keresetre is. Az akcióprogram világosan meghatározza a célt: a dolgozókat ne csak a termelt javak elosztásában, hanem előállításukban, tehát a termelés irányításában is jobban érdekeltté kell tenni. Az utóbbi évtizedben e téren a minimumra csökkent a dolgozó szava. Nem csodálkozhatunk, ha nem érzi magáénak az üzemet. Megjegyzem, hogy az általánosítás alól a galántai kisüzem sok vonatkozásban kivételt jelent. Az indítóokok kutatásakor hallottam, hogy náluk a demokratizálódási folyamat már 1964-ben kezdődött. Azóta szabadon beszélhet mindenki, az a lényeg, hogy igazat mondjon. Pozitívan hat az is, hogy minimális a szakmunkásvándorlás, kialakult egy törzsgárda, amelynek tagjai innen akarnak nyugdíjba menni. Ezeknek igazán mindegy, hogy mit és menynyiért termelnek. Ahhoz, hogy felvázolt terveiket valóra válthassák, 7—8 millió koronát kellene beruházniuk 1970-lg. Szükségük van két termelési csarnokra, külön szociális épületre, ahol 400 dolgozó találna az igényeknek megfelelő öltözőt és fürdőt. Diószegen még az idén megkezdik egy új asztalosműhely építését. Több mint 2 millió koronáért kellene új gépeket vásárolniuk, mert az üzemben 20— 25 éves prést és esztergapadot is találunk. Az idén saját eszközeikből 864 000 koronát, a következő években valamivel többet tudnak beruházásra fordítani. A hiányzó összeget hoszszú és rövid lejáratú kölcsönből fedezik, erre 6—8 százalékos kamatot fizetnek. Nem tudom, hol született az ötlet, de egyszerre csak beszédtéma lett: kérjünk kölcsönt a dolgozóktól. A takarékpénztár 2 százalékos kamatot fizet, ők többet ígérnek. Beszélgettek az emberekkel, várták a hatást. A fémipari részleg vezetőjének irodájában összeverődött 7—8 dolgozó, s feltettem a kérdést: ki adna kölcsönt az üzemnek? „Miből adjak, nekem is kell, építek ... Ha volna, adnék... Ilyenre sohasem gondoltam .. Megjegyzem, hogy a jelenlevők többségét váratlanul érte a kérdés, most hallották először, hogy a vezetőséget ilyen gondolatok is foglalkoztatják. Ha a szakszervezet és az üzem vezetősége kikéri a dolgozók véleményét, tanácskoznak velük, Igen pozitív eredményt érhetnek el. Az emberek jól tudnak számolni. Beszélgetés közben elhangzott olyan javaslat ls, hogy az üzemi takarékosság keretében havonta megtakarított 25 000 koronát ls kölcsönözni lehetne az üzemnek. A merészebbek már azt számítgatják, hogy a dolgozók 3— 4 év alatt 2—3 millió koronát is kölcsönözhetnének a vállalatnak. S mivel erre az összegre kevesebb kamatot fizetnének mint a banknak, nagyobb lenne a nyereségrészesedés. Az ls lényeges, hogy a dolgozók nemcsak kamatot kapnának a pénzükre, hanem a nyereségből is megkapnák a részesedést, mint „társak, vagy részvényesek", a megnevezés nem länyeges. Még nem lehet tudni, hogy milyen állásfoglalás alakul kl a kérdésben, de már maga a mozzanat, a „kölcsönadás" gondolatának felvetése ls jelzi a galántai kisüzem bátor útkeresését. CSETÖ JÁNOS Kors'.prr irodabútor