Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-03 / 182. szám, szerda

SZABÓ BÉLA PÁRIZSI LEVELE Tessék a sisakot és a gumibotot a ruhatárban hagyni Most kaptuk Párizsban tartózkodó munkatársunk beszámolóját egy választási gyűlésről. Ogy gondoljuk, noha a választásuk már lezajlottak, érdemes elolvasni, mert képet kapunk belőle a francia ifjúság hangulatáról. A választási kampányban csak egyetlen vitaestén vettem részt, amely közel 3000 diák előtt zajlott le a párizsi Jogi egyetem nagy előadótermében. Ez az egyetem modern épületben, a Rue Drassas-on székel, és most tulajdonképpen azoknak a diákoknak a fészke, akiket a rendőrség a Sorbonne-ről kilakoltatott. Itt is nagy a rendetlenség. Mindenütt széttépett, gyűrött röplapok tömege, sen kinek sem jut eszébe, hogy eltávolítsa őket. Mert ezen az estén a diákokon kívül sok francia polgár is eljött, bogv tanúja legyen ennek az érdekesnek ígérkező estnek. Az első érdekességgel akkor találkozik a látogató, amikor elolvassa a terem bejárata fölött kiszögezett plakátot. A kézzel írt nagybetűs szöveg Így hangzik: „Tessék a sisakot és a gumibotot a ruhatárban hagyni!" A felszólítás kétségtelenül a rendőröknek szól és utal azokra az eseményekre, amelyek nemrégen a Sorbonne-on lezajlottak. Vitriolos humor ez, harag és felháborodás fűti". Bent a lépcsőzetesen emelkedő óriási teremben a hangszóró a/.zal szórakoztatja az érkező és egyre sűrűbb sorokban hullámzó tömeget, hogy részletesen ecseteli a rendőrségnek a diákokkal szembeni brutális fellépését. A vitaest előadója Edgar Pisani volt gaulle-ista miniszter, aki nemrég szakított a gaulleizmussal. Partnerei René Andrien, a l'Humanlté, Pierre Viaussot-Ponté a Le Mo

vnde, Andre Frossard a Figaro és végül Maurice Clavel a Combat neves szerkesztője. Este 9 órakor a nevezettek már ott ülnek az emelvényen, velük szemben a háromezres tömeg, a háttérben a kissé kopott, megviselt francia lobogó, amelyen rajta vannak az 1789 és az 1968-as évszámok, amelyek kifejezésre akarják juttatni azt a gondolatot, hogy a mai események folytatói a francia népi forradalmi hagyománynak. Szükséges azt is megjegyezni, hogy a fiatalok között sok az arab és a néger diák. Ezek ls, akár a francia diákok, kedélyesen és igen otthonosan viselkednek. Az egész teremben meghittség uralkodik. Amikor a vitavezető diák az est megnyitásakor bejelentette, hogy a vita után műsoros kulturális előadás következik, amelyen szavalatok és sanzonok hangzanak majd el, hirtelen azt hittem, hogy otthon vagyok, valahol a dunaszerdahelyi járás egyik községében, ahol a CSEMADOK évzáró gyűlésén bejelentik, hogy vita után kulturális est következik. A bejelentés természetesen azt a célt szolgálja, hogy a közönség együttmaradjon. Nos, itt, bevallom, nem ezt a célt szolgálta, itt úgy tűnt, hogy a diákok örökké itt akarnak maradni ... Már éjfél felé járt az idő és a vita nemhogy halkult volna, hanem egyre viharosabb, egyre hangosabb lett. Mindenki megkapta a magáét, ha valami olyasmit mondott, arai a fiataloknak nem tetszett. A tapsban és az ordítozásban, a tetszésben és a nem tetszésben viharos szenvedély és sok türelmetlenség tobzódott. Megtették azt, hogy a Figaro szerkesztőjét nem engedték szóhoz jutni. Fasiszta, fasiszta, — bömbölte a tömeg. A Combat szerkesztőjének kellett közbelépnie és megmagyaráznia, hogy Frossard az első újságírók közé tartozott, akik Írásaikban a diákság mellé álltak. így csillapodott le a lárma. Később Frossard azt is kijelentette, hogy ő nem a Figaro, hanem a maga nézetét képviseli. Vita kerekedett Adrién és Plsani között is. Az utóbbi ugyanis kijelentette, hogy hajlandó a diákok reformkívánságainak megvalósításában segítségükre lenni, erre Andrieu azt mondta, nem hiszi, hogy olyán valaki, aki hat évig volt de Gaulle kormányában és hozzájárult ahhoz, hogy a munkások társadalombiztosítását is megnyirbálják, hogy az érdemben segíthessen a diákoknak. Amikor Plsani válaszolni akart és azt mondta: Uraim és Hölgyeim, a diáksereg tombolni kezdett azért, hogy őket elvtársaknak szólítsa. Azt is a szemére hányták, hogy annyi esztendeig kibírta de Gaulle kormányában, holott nagyon jól látta a Ben Barka-ügyet, ezenkívül az évekkel azelőtt lezajlott Charome-ügyet, amikor a tüntetésen nyolc munkást gyilkoltak meg, igazán kinyithatta volna már akkor a szemét. Pisani ugyan ki akart térni a kényes kérdésre adandó konkrét válasz elöl, de a diákok minduntalan újra és újra zaklatták, amíg végül azt válaszolta, hogy évek hosszú során át de Gaulle személyiségének a hatása alól nem tudott szabadulni, és idő kellett ahhoz, amíg rájött, hogy a kor mány nem tartja szem előtt a nép érdekeit, s így gyengült a de Gaulle hatás is. A kérdések felvetésén látnilehetett, hogy a francia ifjúság nem nagyon kényes. Az előadót és társait alaposan megizzasztották. Oly szorgalmasan törülgették homlokukat, hogy zseb kendőjük teljesen átnedvesedett. René Andrieu-nak például feltették azt a kérdést, hogyan értelmezi a párt a forradalmat. A válasz: A párt a forradalmon a szocializmusra való átmenetet érti. Hangsúlyozta, hogy Franciaország nem másolhatja le a szovjet példát, mert a körülmények is mások. Egyébként is a Szovjetunió történelme igen szép példa minden kommunista számára, de ez még nem jelenti azt, hogy mindenben utánozni kell. A szocializmus győzelme ma már vérontás nélkül parlamentáris úton megvalósítható. Persze a diákságnak ez nem tetszett, hangos felkiáltásokkal juttatta ezt kifejezésre. A diákság ugyanis az utolsó napok eseményei révén merőben más. tapasztalatokat szerzett. Szőnyegre kerültek más aktuális kérdések is, de a hallgatóság és az előadók nem tudtak közös nevezőre jutni. A két szökevény Egyszerre öltötték magukra a katonaruhát de közelebbről nem ismerték egymást. Barátságuk egy legendával kapcsolatban — amely szerint a kaszárnyában van valahol befalazva az áruval teli egykori német kaszinó — jött létre. Az elrejtett „kincset" ugyan nem sikerült megtalálniok, de újabb kalandvágy ébredt fel bennünk. Elhatározták, hogy Nyugatra szöknek. A végcél Amerika volt, ahol az egyikük nagybátyja farmereskedett. Az indulás határidejét május 7-re tűzték ki. Közben megtették a szükséges előkészületeket. Hatodikán feltörték a fegyverraktárt és onnét egy láda kézigránátot vittek el, amelyet Ceská Kamenice község közelében ástak el. Hetedikén 23,30 órakor két géppisztollyal, 130 tölténnyel, sportzsákkal és késsel felszerelve elhagyták a laktanyát. így kezdődött el S. és M. közkatona kalandos, de veszélyes útja. Mindent jó előre kiszámítottak, elterveztek. A határhoz vezető utat nyolc napra osztották fel. Az első feladatul azt tűzték, ki, hogy S. lakóhelyére mennek. ítt akartak ugyanis civilruhába átöltözni és pénzt szerezni. Amikor hazaértek, S. édesanyja a kisebbik fiával az udvaron éppen fát vágott. S. észrevétlenül bejutott a lakásba, felment a padlásra, ahol összeszedte a szükséges ruhadarabokat, majd a nagyanyja fiókos szekrényéből magához vette az ott talált 200 koronát. A kőbánya felé menet — ahol szökevény társa várt rá — kellemetlen meglepetés érte, ugyanis egy rendőrrel találkozott, aki alaposan szemügyre vette az arra járó katonát. S. meggyorsította lépteit, és kifulladva ért a barátjához. — Gyorsan, gyorsan, — mondotta —, nyomunkban vannak. Eltökélt szándékuk volt, hogyha követik őket, fegyverrel szállnak szembe. Az ösvényen egy kibiztosított gránátot hagytak. A ládát sem cipelték magukkal, mert az csak akadályozta őket a járásban. A Sumava felé vették útjukat. Az amerikai nagybácsihoz azonban göröngyös az út. Erről árulkodik a két szökevény naplója is. „Kiránduláson levő diákoknak adjuk ki magunkat. Annak ellenére, hogy az emberek általában elhiszik a mesénket, inkább kikerüljük őket. Biztosan keresnek már bennünket". Egy másik oldalon: ,,Míg Pavel alszik — biztosan láza van —, én a naplót írom. A pénzünk elfogyott. Egész napra csak egy darab kenyerünk van, amelyet egy jószívű aszszony adott. Éjszaka igen hideg van, fázunk." A napló egyre elkeseredettebb hangulatról számol be. „Lodénice község határában szalmakazalban aludtunk. Egy ember szalmáért jött és villájával szalmarakás közben megsértett. Azt mondtuk neki, hogy diákok vagyunk és a szállodára nem futja pénzünkből. Bocsánatot kért, mondván, hogy aludjunk csak tovább, szalmát majd a kazal másik végéből visz." „Minden körülmény között pénzhez kell jutnunk. Bár megvenné valaki a fényképezőgépünket. Jó volna még egyszer jóllakni. Ha kibírjuk, a határon túl majd mindent kárpotolunk, és megkeressük az amerikai úthoz szükséges pénzt." A határt Suchy Kameű közelében tervezték átlépni, ahol 3. egykor üdülni volt. Az utolsó pillanatban azonban megváltoztatták eredeti elgondolásukat. Autóstoppal eljulottak Zelezná Rudára. Körös körül a határt övező hegyek, s már-már teljesülni látták útjuk célját. telen ráirányítottam a zsebiám. pám fényét. Ekkor láttam meg, hogy a másik kezében kézigránátot szorongot. Újból hangosan rákiáltottam: — Jöjjön lel Talán az erélyes hangom mentette meg az életemet. A fent álló személy ugyanis közömbös hangon válaszolta: „Igenis". S láttam, hogy lefelé jön a létrán. Amikor földet ért, megállt. Egyik kezében géppisztoly, a másikban kézigránát. .. Az első lépésnél, amikor feléje Indultam, szinte ólomnehéznek éreztem a lábamat. — Sajnálom önt, — mondta az illető, — Hogy mire gondolt, nem tudom, — folytatja Ján Rorovsky közkatona. Figyelemmel kísértem minden mozdulatát, láttam, hogy remeg. Ez felbátorított. Elvettem az fegyvereit és a kését. Ügy állt előttem, mint akinek gyökeret eresztett a lába. — Hányan voltak? — kérdeztem. — Ketten — felelte. A másik azonban lőni fog — mormolta a fogai között. Riadó! A századnál egyszerre mindenki talpon volt. .Rádión és telefonon ment a parancs. A határsértőnél fegyver van. Óvatosnak kell lenni. A határőrség állomáshelyén csak a szolgálatosak virrasztottak. Este úgy 11 óra tájban a jelzőberendezés rövidzárlatot mutatott. RetiCka szakaszvezető járőrt küldött ki, hogy megvizsgálják mi okozta a zárlatot. Borovsky és Strnád közkatona elválaszthatatlan barátjukkal, Rektor kutyával elindultak. A terep nehezen járható, múltak a másodpercek. A kutya egyszerre nyugtalan lett. — Nézd csak ide, itt egy félcipő — figyelmeztette társát Ján Borovsky. Megtalálták a - nyomot is. Megállapították, hogy a német határ felé vezet. Gyorsan le, kellene zárni a határt — ezt jól tudlak maguk is —de a szolgálatos liszt ezúttal nem kapta meg tőlük a részletes jelentést. — Szaladtam a közelben levő megfigyelőhely felé — emlékszik vissza Borovsky közkatona. — A sötétben kitapogattam a telefon huzalokat. Miközben kapcsolást kerestem, a hallgatóban valami recsegett, és csak annyit sikerült mondanom: ,,A nyom Németországba vezet". Hirtelen fölöttem kattanást hallottam. Megfordultam és ijedtemben kiejtettem kezemből a kagylót. A megfigyelőtoronyból egy géppisztoly csöve meredt rám. Hirtelen az oszlop mögé ugrottam — amely bizony nem védett volna meg a golyótól —, és elkiáltottam magam: — Dobja el a fegyvert! Az árny megmozdult, én hlrS. katonaszökevény tudta, hogy a társát elfogták, és most keresik. A vízben állt egy sza kadék mélyén meghúzódva. Amikor a járőr elhaladt mMette, kimászott. — Vártunk, hogy minden pillanatban tüzet nyit ránk — emlékszik vissza a másik járőr egyik tagja, Pospísil őrvezető. — A szökevény tudta, mi történik körülötte és látta minden mozdulatunkat. Amikor egy jó darabot megtettünk és nem akadtunk a nyomára, visszafordultunk. Iron kutyánk a tó partján azonban nyugtalan lett. Felkattintottam kézilámpámat és egy embf?r körvonalait vettem észre, aki görcsösen ránk szegezte a géppisztolyát Az őrvezető! nem hagyta el lélekjelenléte. Az egyik közeli fa mögé ugrott . .. — Kezeket fel! — kiáltotta. Nem tartott sokáig, ott állt előttünk lefegyverezve — meséli tovább az őrvezető. — Mindez olyan gyorsan zajlott le, hogy a térdem csak ezek után kezdett remegni. A határőrség állomáshelye felé a két szökevény egykedvűen rótta az utat. Az egyikük — aki a cipőjét elvesztette — óvatosan lépkedett, nehogy a kő megsértse a lábát. De minderről már a naplójukban nem számolhatnak be. Az utolsó fejezetet majd a katonai bíróság írja meg. Ebben pedig bizonyára egyiküknek sem telik majd öröme. NÉMETH JÁNOS Jubilál az állami kereskedelem Állami kereskedelmünk ez évben ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. Ha visszatekintünk az elmúlt évekre, láthatjuk, hogy a múltban a hibák ellenére is sokat fejlődött. Főleg a fogyasztók napi szükségletének kielégítése terén. Kereskedelmünk az államosítás idején kis, a higiéniai előírásoknak meg nem felelő elárusító helyiségekkel rendelkezett. Eleinte tehát arra törekedtünk, hogy a legújabb technikai vívmányokkal felszerelt kereskedelmi hálózatot létesítsünk. Ma már főleg új városnegyedeink korszerű üzlethelyiségekkel, önkiszolgáló boltokkal rendelkeznek, amelyek nagyban hozzájárulnak a termelékenyeség emeléséhez is. Az ilyen bojtokban az áruforgalom sokszorosára emelkedett. A belvárosokban azonban nagy szükség lenne az üzleti hálózat további fejlesztésére. A múltban az élelmiszeripar hiányosan látta el a kiskereskedelmet. Ezenkívül az árubehozatal sem volt kielégítő. Mindez elégedetlenséget váltott ki a fogyasztóknál. Később ezen a téren fokozatos javulás állott be, ám a csomagolási technika még mindig erősen kifogásolható. Ugyancsak elgondolkoztató, hogy vitamin és kalória szempontjából nem halad egészséges irányban a fogyasztás. A kalóriafogyasztásban már elértük a világszínvonalat; az állati fehérjék és vitaminok fogyasztása azonban kisebb, mint a zsiradékoké és a szénhidrátoké. Különösen aránytalan hazánkban a cukorfogyasztás, valamint sok gabonatermékek fogyasztása. A jövőben szorgalmazni kell a tej és a tejtermékek, a gyümölcsös zöldségfélék fogyasztását. Ugyanakkor minden eszközzel csökkenteni kell az alkoholfogyasztást. A vásárlóközönség joggal kifogásolja még mindig az üzleti személyzet gyakori felületességét, kultúrálatlan kiszolgálását és közönyös magatartását a vásárlóval szemben. Nemegyszer kellemetlen összeütközéseknek lehetünk szemtanúi eladó és vásárló között. Ez a nevelési hibáktól eltekintve olykor az eladók Idegességére vezethető vissza, ami azok túlterhelésével magyarázható. Az okot a nagy munkaerőhiányban is kereshetjük, és azzal is magyarázhatjuk, hogy a kereskedelmi dolgozók munkáját éveken át rosszul fizették. Ugyancsak káros hatást váltott ki, hogy a volt kereskedőket és a kis vállalkozókat eltávolították a kereskedelemből, az utánpótlás nevelése pedig tisztán a vállalatokra hárult, azok meg nem szenteltek kellő figyelmet e kérdésnek. Sok minden érthetőbbé válik számunkra, ha összehasonlítjuk néhány ország statisztikáját a kiszolgáló személyzet számarányáról. Az 1962—63. évi statisztika szerint például az Egyesült Államokban 1000 lakosra 94, Angliában 75, Nyugat-Németországban 65, Dániában 66, nálunk pedig csupán 33 kiszolgáló jut. Csak súlyosbítja a helyzetet, hogy a kiszolgáló személyzet döntő többsége nő. S mivel a nők anyai hivatása sem elhanyagolható, a családról is gondoskodniuk kell, gyakran kiesnek a munkából, ami nagyarányú fluktuációt okoz. A káderutánpótlás sem szerencsés, mivel főleg a rosszabb előmenetelű lányok jelentkeznek a kereskedelembe, akiknél a betanítás is körülményesebb, s ráadásul gyakran férjhez menés után otthagyják állásukat. Érdemes megemlíteni a kereskedelmi dolgozók bérezését is. Míg 1965-ben az átlag havi bérek a földművelésben 1330, az iparban 1546, az éptítőiparban 1692 koronát tettek ki, addig a kereskedelemben csak 1217 korona volt az átlagbér. Tehát ezen a téren is reformokra volna szükség. A gazdasági reformok fokozatos bevezetésével a fixfizetéses és prémiumrendszerről áttértek az üzlet! áruforgalom utáni százalékrendszerre, hogy az eladót nagyobb teljesítmények elérésére serkentsék. így ez év első hónapjaiban már 1450 korona volt a kereskedelmi dolgozók átlagfizetése. Az önkiszolgáló boltok vezetői a 2500—2800 korona havi fizetést is elérték. A pénztárosok keresete átlagosan 1300 korona volt. Kereskedelmünk ma egy újabb probléma előtt áll. A várva várt szabad szombatok bevezetése különösen az élelmiszer vállalatok vezetőségének okoz gondot. Az élelmiszerboltokban ugyanis elképzelhetetlen a szabad szombat, hiszen a legtöbb dolgozó asszony ilyenkor vásárol be. Viszont az élelmiszeripari dolgozók Is szeretnék a hétvégét családjukkal tölteni. Így merült fel a vasárnapi eladás teljes megszüntetésének gondolata. A további szabad napok bevezetésével még több alkalmazottra lesz szükség. A kisegítő munkákra egyelőre nem szakképzett erők alkalmazását tervezik. Ezek idővel szakképesítést is szerezhetnek és állandó alkalmazásba léphetnek. A nyugdíjasok alkalmazásáról ls szó sett, akik évente 800 órát dolgozhatnak majd le nyugdíjuk megrövidítése nélkül. Feltehető, hogy ezek az intézkedések is hozzájárulnak majd a kereskedelem jelenlegi színvonalának emeléséhez. SLAVIK ARTÜR 1968. VII. 3.