Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-12 / 191. szám, péntek

Porszívó ós szaxofon T

árgyak. Gondolkodásra, érzésre képtelenek — porszívó és szaxofon. Néhány órával ezelőtt még a szaxofon volt az úr a föld alá tervezett helyiségben. Sírt, nevetett, sikoltott és turbékolt... most csak a porszívó monoton zúgása verődik vissza a falakról. Dohányfüst, kölni és alkohol illata gomolyog a teremben. Néhány órával ezelőtt itt illatos, vágyó testek simultak egymáshoz, mozdultak a tánc ütemére, forró szavak peregtek, remegő kezek találkoztak. Most minden kietlen, sivár, szürke, mint a cigaretta hamuja, szennyes, pecsétes, mint az asztalokról reménytelenül, fáradtan aláhulló terítő. A szaxofon pihen, a porszívó dolgozik. Ä szaxoiont féltik, óvják, műanyag huzattal takarják be csillogó fémtestét. A porszívót használat után egy kis fülke sarkába állítják. A szaxofonos elegáns szmokingban áll a lámpafényben, rámosolyog a táncoló párokra, megiszik néhány pohár bort, konyakot, hajnalban vacsorázik, azután megy aludni. Amikor a szaxofonos már azt álmodja, hogy az a szőke, karcsú, külföldi lány a bal hármas asztaltól, szerelmet vall neki, akkor veszi elő az asszony a porszívót. Előbb kinyitja a bár ajtaját, leszedi az asztalokról a térítőkét, kiüríti és kimossa a hamutartókat, lemossa az asztalokat, azután bekapcsolja a gépet. A porszívó nem sikolt, szomorú hangon búg, teleszívja magát porszemekkel, apró morzsákkal, földre szórt hamuval. Szívesebben lett volna vidám zeneszerszám, de a tárgyak sorsa sem egyforma. Az egyikből szaxofon lesz — a másikból porszívó. Ez is olyan, mint az emberi sors: az egyikből vendég lesz, aki boldog mosollyal hallgatja egy jól borotvált, különös gonddal öltözött férfi ostromló esengéseit, a másikból pedig — takarítónő. A

z asszony megszokott mozdulatokkal csúsztatja végig a parketten a gép meghosszabbított orrát. Jó, hogy kita4álták — gondolja magában — enélkül sokkal nehezebb lenne. A gyerekekre gondol. A legidősebb fiú nemsokára felkel. Szakmát tanul. Már második éve. A középső, a kislány, nyolcadikba jár, a legkisebb pedig szintén lány, még csak az ötödikbe. Harmadik éve egyedül neveli őket. A férj, az apa — elment. Azóta összesen 865 koronát küldött. Három év alatt. Az asszony az első két évben gyárban dolgozott, rendesen keresett... persze nem élt, csak valahogy vitte, vonszolta az életet. Mert vinni kell minden terhével... a gyerekek miatt. A porszívó akadozni, hörögni kezd. Ez is előfordul, valami porszem kerül a motorba és a gép elromlik. Majd szól a gazdasági vozetönek, a porszívót elviszik a műhelybe, megvizsgálják, kicserélik a hibás alkatrészt. Még jó, hogy ez is lehetséges, hogy van javító, meg létezik alkatrészcsere... a gépnél. Az embernél nehezebb. Öt két évvel ezelőtt vitték el a gép mellől, a mentők. Valami a motorba került — a szívbe. Valami elromlott. Csak azt nem tudták megmondani, hogy mi romlott el, és miért. Azt mondták, csökkent a munkaképessége. Azóta takarítónő. A bárban nem történhet különösebb baj. Ott nem eshet a gépek, a lendkerekek közé, ott nyugodtan a padlóra ájulhat, testét nem morzsolhatja szét a gép — legfeljebb meghal. K

opott táskáját az egyik székre tette. A táskában hivatalos iratok vannak. A bíróságtól... „Férje tartózkodási helyét még nem sikerült megállapítani.. Férje utoljára az ostravai X. bányában dolgozott, de munkaviszonyát felbontotta... „Férje Louny-ban az erdészetben dolgozott, de munkaviszonyát felbontotta ..." Ott van még egy írás is. A Járásbíróság 1965. május 19-én kelt C/783 számú végzése: arról, hogy férje havonta 650 korona gyermektartást köteles fizetni. A főpincér azt mondta az asszonynak, hogy ha valaki a gyermektartási kötelezettségének nem tesz eleget, akkor bezárják. Persze csak akkor, ha sikerül őt megtalálni. Sajnos, igen sokszor nem sikerül. Amikor utoljára a bíróságon panaszt tett, egy fiatal ügyésznő tehetetlenül széttárta a karját: mindent megteszünk, ami tőlünk telik. Persze ez így van — senki nem tehet többet, mint ami tőle telik. Egy kicsit megpihen, kezét a szívére szorítja. Valami ott bent. .. szűr. Nagyon. A porszívó megint akadozik. Mert ha porszem került a szerkezetbe, akkor baj van. Mindennel, géppel és emberrel egyaránt. Az egyik asztal alól felemel egy gyűrött újságot és a szemétbe dobja. Nincs Ideje olvasni, pedig a második oldalon valaki nagyon szépen írt a női egyenjogúságról. H

a a férje küldené a gyermektartást... akkor talán nem fájna így a szíve, akkor talán aludni is tudna. Mert most nem tud. Egész éjjel töpreng, hogyan jut a kevés, a nagyon kevés jövedelemből tejre, kenyérre, lakbérre, cipőre... nem neki — csak a gyerekeknek. A porszívó végleg elhallgat. Elromlott. A szaxofon műanyaghuzatban piheni kl az éjszaka fáradalmait. Ilyen a sors. A tárgyak sorsa is. Az egyikből szaxofon lesz, a másikból porszívó. PÉTERFI GYULA Nem is olyan üreg. Csupán hetvenhárom éves, és amennyiben az emberi kor legvégső halárának egyre távolodó perspektíváját vesszük viszonyulásul, az idős hölgy a maga hetvenhárom esztendejével majdnem süldőlánynak számit. Különösen hogy saját ifjúsága érdekében mindent elkövet, és elkövetett. Az elüvigyázatot azzal kezdte, hogy nem ment férjhez. Mert én — bármennyi kétkedő akad — bátran kimondom ... a házasság — öregít. Akár jó, akár rossz! Utóbbi a benne rejlő boldogtalanság, előbbi... éppen az ellenkezője miatt. A boldogtalanság — elnyűvi a nőt, elfonynyasztja, a boldogság tespeszti... gömbölyít... sem ez, sem az nem előnyös. A házasság azonkívül túlzottan igénybe veszi a nőket, elvonja a figyelmet saját személyükről, másodrendű polgárrá degradálja őket... Sejtelmem sincs róla, hogy a szóban forgó idős hölgy ismeri-e filozófiámat — én nem közöltem vele —, egy bizonyos . . . fiatal maradt, fizikailag, szellemileg, holott a hetvenhárom esztendőből legalább ötvenet lelkiismeretesen (— és nem mindig köny• nyen —/ ledolgozott. Ezt azért szükséges hangsúlyoznom, nehogy olyan látszatba keveredjem, mintha valami semmiértékű néhai „úriasszony" érdekében koptatnám az írógépszalagot. Nem! Ahogy való és illik... az idős hölgy szerény iparoscsaládból származik, három testvér dolgozott rá, amíg elvégezte a pedagógiai iskolát, amit akkoriban tanítóképzőnek, illetve képezdének neveztek. Kisiskolás korában elvállalta gyengébb tanulótársainak a tanítását, aztán később odaállt egy katedrára ... sok katedrára ... amíg elérte a nyugdíjkorhatárt. Akkor megérdemeli nyugalomba vonult. Hogy volt e a hölgynek említésre érdemes szívszerelme, kalandja? Nincs róla tudomásom. Mint ahogyan azt sem tudom, hogy romantikus történet bújik-e meg magánya mögött, avagy csupán a szürke élet? Azonkívül, hogy néhány ezer nebuló fejébe elvetette az alapfokú tudomány magvait — azt hiszem, nem csinált semmit. Csak élt. Hol könnyebben, hol nehezebben, olykor kijött a fizetéséből, máskor nem. Tulajdonképpen nem is érdekel a magánélete. Tudomásul veszem, hogy ... létezik, lelkével kicsit abban a korban, amikor egy férj nélkül maradt idős hölgy nem „öreglány" volt, hanem „vénkisasszony" ... Ezért vásárolt magának önköltségen karikagyűrűt. Illúziókba kívánja ringatni barátnőinek unokáit, akik előtt restelli szüzességét és magányosságát. Saját magát úgy csapja be ... hogy szőkére festi a haját. Manapság! Amikor az igazi fiatalok hófehéret viselnek, ő aranysárgát hord. Egyébként be kell vallanom, illik egyéniségéhez ez a hajszín, mert karcsú, lányos termetű, mozgékony és szellemes, bár humora kissé fanyar, ami helyzetéből eredően — érthető ... A tavaszt délutánokat hasonló korú barátnőivel a Vaskutacskán szokta tölteni. Elfogyaszt egy pohár málnátvagy szódavizet (attól függően, hogy nyugdíjfizetés előtt vagy után vari éppen) —, aztán kártyázik, olvasgat, tereferélnek ... hogy miről, azt nem tudom. A hölgy nem tartozik szűkebb társaságomhoz. Üresen maradt helyét a kerthelyiségben azért vettem észre, mert néhány ember akkor van jelen — amikor elmarad. így vagyok vele ts. az ed a viitama&béxtet Nagyon megörültem tehát, amikor egyik bevásárlóutamon elém került. Ürömömben megszólítottam — holott egyébként nagyon siettem. — Hűtlenek lettünk a kerti vendéglőhöz? — kérdeztem, csak hogy mondjak valamit. — Hát nem, vagyishogy ... nehezemre esik már a gyaloglás ... — Ejnye no, miért is gyalogolna? Megy oda elég autóbusz! — Hiszen éppen ez az! Elhatároztam, hogy takarékoskodni fogok. Az ember gondoljon az öregségére is... — mondta az idős hölgy, miközben hamiskásan mosolygott, hogy megint sikerült kinevetnie saját magát ... De azért várta tiltakozásomat. Megtörtént. — Ej, ej... nem olyan öreg még maga ... — Mire ő. — Mit gondol, hány éves vagyok? Hogy ked veskedjek — tízzel kevesebbet mondtam. Kacérkodva szabadkozott... Hát igen, így tréfálkozunk az évein, melyek eljártak felette — ha néha találkozunk. Ez alkalommal siettem, nem játszadoztam, hanem megkérdez, tem, mennyi nyugdíja van? Rögtön ráeszméltem tapintatlanságomra, elébe vágtam a feleletnek. — Akár menynyi is van, sok vagy kevés... hetvenen felül, villamosra, autóbuszra minden nyugdíjas szabadjegyre jogosult. — Hát igen — mondta restelkedőn —, de hát tudja ... ezzel a szőke hajjal mégsem való öregjegi/et használni. Minek azt mindenkinek tudni, hány éves vagyok ... — Ugyan már! Sokan utaznak bérlettel, ki tudja azt a Jegykezelőn kívül, hogy melyik milyen. Felvillant a tekintete — no lám. erre nem gondolt. Igazam van ... — mondta — másnap elmegy a jegyért. Azután elbúcsúztunk és sokáig nem láttam. Valamelyik napos délutánon elém került. Arról az autóbuszról szállt le, amelyikre én felfelé igyekeztem. Futólag, de nyilvánvaló büszkeséggel üdvözöltem, mivelhogy kényelmét nekem köszönheti. — Nos, ugye hogy igazam volt? — Hát... -— válaszolta — igen is, meg nem is. Nem olyan egyszerű azért, mint ahogy gondolja. Tudja ... amikor belenéztek a személyi igazolványomba ... azután rám néztek, azt kérdezték... — „Nem restell maga ingyenjegyet igényelni, amikor ilyen jó az erőnléte? Ha kevés, amit nyűg* díjképpen kap — menjen el valamelyik mosodába mosni... négy órára biztosan felveszik ..." — Ki mondta ezt? — hitetlenkedtem. — Azok, ott ... akik a jegyet adják, az irodában ... — És maga mit válaszolt? — Mit válaszolhattam, amikor festem a hajam? — mondta az idős hölgy és óvatosan végigsimította frissen sárgított haját. Ujján megcsillant a karikagyűrű, s nekem arra kellett gondolnom, hogy demokráciánkban mindenkinek joga van olyan álomvilágot teremteni maga köré, amilyenben jól érzi magát. Aztán elindult velem a busz ... Refejezésül tartozom az igazságnak a beismeréssel — az idős hölgy az tnterrnezzó ellenére megkapta a szabadjegyet. Miért beszélek akkor az egészről? Semmi esetre sem azért, hogy valaki egy íróasztalnál megrovásban részesüljön. Inkább csak ennek ürügyén. Mert jó lenne végre, egyszer és mindenkorra átvinni a köztudatba — hogy a nyugdíj nem alamizsna, a nyugdíjas nem kéregető, nem is élősdi a társadalom vérbő testén, de nem is leértékelt selejtember. A nyugdíjas a nyugdíját és az ezekhez tartozó kedvezmények jogát — fennálló törvényeink alapján — megszolgálta, sőt részletekben, készpénzben előrq letörlesztette. Vagy ő, vagy valamelyik hozzátartqzója. Tehát nem ő adósa az államnak, hanem az állam tartozik neki, s ezért semmiféle kedvezmény, amiben részesül — nem ajándék számára ... Nem kell tehát fölöslegesen megalázni őket, még akkor sem, ha történetesen olyan esztétikusan öregszenek, mint az írásom tárgyát képező idős hölgy. DÁVID TERÉZ Karbantartók (Agoc* viimo« felvétele) „A cseh—szlovák kapcsolatok megoldásával egyidejűleg egyáltalán meg kell oldani a CSSZK nemzetiségi problémáját, ami azt jelenti, hogy ki kell dolgozni a kisebbségek — lengyelek, ukránok és németek — nemzetiségi statútumát, de különösen a magyar, a legnagyobb számú kisebbség autonóm statútumát (annak jellegét és politikai, valamint szervezési megvalósítását) és ez természetesen rögzítve lesz a szlovák nemzeti szervek és esetleg — a választott koncepció szerint — a föderatív állami intézmények szerkezetében is." Or. JIRÍ GROSPIC és Dr. ZDENÉK JlClNSKY: „A nem zeteink közötti kapcsolatokat helyezzük egészséges alapok- j ra

u című cikkéből. (Rudé právo — 1968. VII. 4.) új szd 1988. VII. 12. 12