Új Szó, 1968. július (21. évfolyam, 180-210. szám)

1968-07-12 / 191. szám, péntek

Egy nyitott autoccuon találkoztunk, amelyről Prágát mutogatták nekünk. Barna hajszálakból font copfocskája volt, végén piciny piros masnival. Erre emlékszem. Hogy miről beszélgettünk együtt, már nem tudom. Egyáltalán nem tudom, miről szoktak a gyerekek egymással beszélgetni. Az ő világuk idegen nekem, ezért nemigen törődöm vele. Azt mondják, boldog világ az. Kétségkívül boldog világ. Nem ismeri az optimizmust, sem a kétségbeesést. A sóvárgó kíváncsiság valamilyen permanenshangulatában folyik. Csak azt szeretném tudni, mikor ér véget. Talán tudom is. Tudom, Hogy fehér vászon nyári ruhácskát viselt, piciny piros szandált fehér zoknival, és valahonnét Velimiből, egy kis városkából jött, és kalapokért sorsolták ki. S mert én akkor nyolcéves voltam, és mert ő jóval fiatalabb volt nálam, úgy hatéves lehetett. Küiönben azt hiszem, akkor ősszel kellett első osztályba mennie. Prágában először volt. A megafont kezében tartó úr a műemlékekről mesélt, és a középen elválasztott barna hajtincsek tetejéből szinte kacéran mosolygott rám a THYMOLIN feliratú piros barett. Nekem, amikor a fejembe tették, olyannak tetszett, mint az idegenlégiósok sapkája. De amikor megláttam őt, nem törődtem többé a barettel. Mi volt az a barett őmellette. És a piros masnis két szép copfocska mellett. A csokoládészín tündöklő szempár mellett. A fehér zoknis meztelen lábszárak mellett. Úgyhogy az talán szerelem volt első látásra, és talán életem első szerelme. Ah! Azt hiszem, fölösleges lenne leírni. Harmadosztályú vasúti kocsikba raktak bennünket, összekapcsoltak Prága város Szegénygyerekeinek szerelvényével; tizen kerültünk egy-egy fülkébe, kisfiúk, kislányok, és már indultunk is, két nap és két éjszaka utaztunk — a napfényes Olaszországba Amikor a Wilson-pályaudvar eltűnt remünk elől. sírni kezdett. A harmatrag/ogású könnycseppek lassan gördültek lefelé a piros orcácskán, majd végig a kebel nélküli fehér kis ingelőn, le, le a zsenge gyermektesten. Éjszakára deszkát raktak keresztül az üléseken, majd a deszkám pokrócokat, és arra fektettek bennünket, ötöt fejjel egyik oldalra, ötöt fejjel a násik oldalra. Es éjszaka a holdfényben egyszer csak megjelent előttünk az Alpok hűvös szépsége. A leányka, miközben fagyos tekintettel bámulta azokat a jéggel borított kegyetlen német óriásokat, felzokogott. És én az üvegkupolákként ragyogó hósüvegek vakító fényében hozzászorítottam lábam az ő lábához, mely forrón izzott az éjszakai kupéban. A szomszédom — és azok a pici zokniba bújíetott lábszárak közöttünk feküdtek — Jirí Chrűma, aki nem a THYMOLIN cég üdülőcsoportjához tartozott, hanem Prága város Szegénygyerekeinek volt egyike, kinevette őt. Nem tudta megérteni egy kis leányka lelki szorongásait, ö az igazi nagy kalandokra vágyott. A rendszeres és kiadós ebédekre. Kikacagta ezt az éjféli zokogást, sőt a leánynem megvetésével kérkedett. Leány? Nem. Ez egészen másvalami volt. Másnap okvetlenül beszélgetnem kellett vele valamiről. Csakhogy már nem tudok visszaemlékezni rá, miről. Nem tudok. Csokoládés kuglófot kaptam tőle, ami otthon sohasem ízlett nekem, de most megettem. Igen. Természetesen. Mert tőle kaptam. Milyen különös. Egyetlen szót sem hallok. De azt a barna, csokoládészínű szempárt világosan magam előtt látom. Csodálkozva nézte az észak-olaszországi rónát, a mezőkön görnyedő parasztasszonyokat, a fürge járású kakastollas vadászokat a hegyekben, a lovaglónadrágban feszítő, izzadságszagú fasiszta vámőröket, amint mákázva tették a szépet a tanítónőnek, aki felügyel* a kocsinkra. Vcióban oly boldog kor az a sokszor megsiratott gyermekkor? Mert amikor letámolyogtunk a vonatról, és a pályaudvaron zsinegekkel megkötözött néger foglyokat vezettek el előttünk, megint pityeregni kezdett. Ez az abesszíniai háború idején volt. Biztosan megijedt tőlük. Vagy talán a zsinegektől félt. De az is lehet, hogy még gyötörték szorongásai. Aztán jöttek a napfényes gradi napok, a fagylalt, a dinnye, a kagylók páncélházába rejtőzött rövid farkú rákok napjai. A villánk előtt horgonyzó aknaszedőhajó matróza esténként szerenádokat játszott gitáron a tanítónőnknek. A ruhája piszkos volt. és a tanítónőnk fintorgatta az orrát A szomszédos villában a hitlerjugend tanyázott. Amikor besötétedett, tábortüzet gyújtottak, és kórusban német verseket szavaltak, amelyek ádázán, fenyegetŐ2Ően és bárgyún hangzottak. Jirí Chrúma egy éjjel kikakálta magát egy újságpapírra, szépen begöngyölte, és a nyitott ablakon át bedobta a konyhájukba. De mert a konyhájuk a másik oldalra nézett, ahol a Balilla*-lányok laktak, a hitlerjugend-parancsnokok „eltussolták" az ügyet. A Balilla-lányok holdvilágos estéken megható, édeskés dallamosan énekeltek szent Luciáról és a Dúcéról, Mussoliniről. A hitlerjugend villájának ablakaiban szőke kobakok tüne* Balilla — az olasz fasizmus által, 8—14 éve« fiatalok részérő létesített katonai Jellegfi szervezet. deztek fel, .ioha már elfújták a takarodót. A hitlerjugendnél betartották a takarodót. A Balilla-lányoknál nem. Mi sem tartottuk be. Villanyoltás után Jiíí Chrűmc megindította a párnacsatát, először mindig fejen puffantotta vánkosával Quidon Hirscht, aki a THYMOLIN cég egyik ügynökének volt az unokaöcscse, és elért protekcióból jött .velünk Quidon, aki nyakas és merész kis dagi volt. nekirontott Jirí Chrümának, és Jirí Chrűmo betörte az orrát. Néha százlábúakra vadásztunk. Máskor Jirí Chrúma mesélt korlátolt felelősségű Gyümölcs Részvénytársaságáról, az ifi gyümölcsőrzők jól megszervezett hálózatáról, amely titokban kapcsolatban állt a Abessszíniában szerzett. Szintén a tanítónőnknek csapta a szelet, és a repülő sáskák kettényisszantása volt a mestermutatványa. A sáska könnyű teste ide-oda úszkált a levesben, tehetetlenül kapálódzva lábaival. A levágott fej rágószervei beleharaptak egy babszembe. A leányka útálatábai elpityeredett. Lovagiasan kicseréltem vele a levesemet, majd kíváncsiságból mindkét darabot lenyeltem. Olyan íze volt, mint, a csontvelőnek, vagy olyan valamilyen. A leányka rosszul lett attól, ahogyar rám bámult. El keMett mennie onnét. Zöld szandálos napbarnította lábacskák, fehér sportnadrág, csíkos tengerésztrikó. Jirí Chrú0&2I ík\WtMy: a meztelen tolvajlanyckkal, akik rettegésben tartották a zizkovi, karlíni és holesovicei szatócsokat. Csodáitam Jirí Chrúmát, és egy kicsit féltem is tőle. Érthetően. Jól nevelt kisvárosi egyke voltam, és tudtam, hogy lopni bűn. Jirí Chrűma nem ismerte el a bűnöket. felekezetnélküli volt. Csodáltam ördögi bátorságát, azt, ahogyan tagadta az istent, és egy kissé borsózott is a hátam. Amikor vége volt a párnacsatáknak, a leánykára gondoltam. A szomszédos szobaban aludtak, és néha ők is énekeltek. Tengeri csillagokat és tengerisün-tojásokat szedegettem neki. Ezekből aztán csillogó négernyakéket készítettem, és ő, mini egy kis ökörszem, egy egész délután hordta a nyakába akasztva, miniatűr piros fürdőruháján, amelyben hátul eltűnt apró hátgerincének vékonyka vonala, hogy aztán újra előbukkanva barna hajrürljeinek választékaként futhasson tovább. Aztán ottfelejtette a strandon. Egyszer amikor éppen vacsoráztunk, a szakács a húsvágó késsel kettémetélt egy arra repülő sáskát, és mindkét darabja belepottyant a leányka levesébe. A szakács amolyan fecsegő olasz fickó volt, és olykor elővette a malária, amit még Jlft! SLITR rajza ma, ihletet merítve az epizódból, maga is sáskákra kezdett vadászni, és aztán élve kapdosta be őket a lányok előtt. A lányok visítoztak, és iszonyodva menekültek a villába. De nem lettek rosszul, mint ő. A leányka. Azért, mert ő nem sikított. Elsápadt, megzöldült, és el kellett onnét mennie. Másnap reggeltől estig vihar tombolt a tengeren. Az utasszállító gőzös sötétszürke hullámokkal küzdve indult el Triesztbe, a hitlerjugend pedig kivonult menetgyakorlatra. A Balilla-lányok mulatságos rövid, rózsa szín-fehér csíkos ingecskékben, meztelen lábszárral futottak a; esőben a templomba, s közben kacarásztak. Jirí Chrűma az elhagyatott étteremben babilóniai tornyot épített a tányérokon hagyott kukoricakása-maradékból, és követői szűk körének arról mesélt, hogy egyszer majd ő is kasszafúró lesz, mint az édesapja. Persze, a valóságban csak a nagybátyja volt kasszafúró. Én az egész napot a villánk üvegezett verandáján töltöttem, és kis barátnőmmel felváltva hol ping-pongoztunk, hol az ablaknál üldögéltünk, és beszélgettünk. Csak tudnám már, miről. Az összes lányok közül az én kis barátnőm volt a legszebb, és a lányokra felügyelő tanítónő is nagyon megszerette. Többször magával vitte sétahajózni a vitorláson, míg mi kötésig gázolva a vízben medúza után kutattunk, és irigykedtünk. Ebéd után Quidon Hirsch, a leányka, Jirí Chrúma és én leültünk Businesst játszani. Quidon Hirsch hamar elvesztette az idegeit, és én elnyertem tőle a Vencel teri szállót, amelyet aztán teljesen alacsony áron eladtam a leánykának. Később, persze, anyagilag csődbe jutottam, és a leanyka kölcsönnel segített rajtam. Gyönyörű játék volt az, ha kapitalista szabályok szerint folyt is, csak az volt a fogyatékossága, hogy szabályai nem biztosították a felek közötti házasság lehetőségét. Akkor ez nagyon fájdalmasan érinteti, és tudom, hogy ha azt a szabályok megengedték volna, biztosan férjhez jön hozzám. De így csak mentegettük egymást a bukástól, míg végül is Jirí Chrűma, az ördöngös kapitalista nyert, akinek nagybátyja valóban kasszafúró volt, oz édesapja pedig Prága város szegénye. Legelőször Quidon Hirsch, a részvényes piotekciós unokaöccse bukott meg, s ez annyira bántotta, hogy még a fogait is cr.'koigatta. Azonnal javaslatot tett a visszavágóra. De eppen amikor a kockák megcsörrentek, váratlanul kisütött a nap. Az esőben szivárványpatkó szökött az égre, a vihar elcsendesedett, a part mentén sorakozó fehér házak és villák felragyogtak, s a színes sátrak fényesen villóztak a napsütésben. A hitlerjugend bőrig ázva dacos énekszóval tért vissza a menetgyakorlatról és a rövid inges Balilla-lányok kárörvendve hehotáztak az ablakból. És ekkor pettyes ruhában megjelent a tanítónő, és sétálni hívott bennünket, a leánykái, engem, Quidon Hirscht és Jirí Chrúmát, a partra. Mi poisze mentünk. A leányka bájos gyermeki mosollyal, én a leányka kedvéért, Jirí Chrűma, mert a tanítónő összes kívánságát parancsnak fogta fel, amit nem tonócsos nem teljesíteni, Quidon Hirsch pedig azért, mert nem volt kivel Businesst játszania. Igy nemsokára a fövenyparton sétálgattunk. A fekete fellegek gyorsan vonultak kelet felé; a tanítónő piros pettyes feher ruhában állt a fövenyen, és a ruhája könnyedén lengett a szélben, a leányka rövid fehér ruhácskában állt mellette, és ruhacskája ide-oda ficánkolt a szélben. Jirí Chiüma talált egy piciny teknőst, é> a zsebébe dugta. Néztük a tengert. A szél lassan felmelegedett. A nap kezdett égetni. A tanítónő hozzánk fordult, és azt mondta: — Megfürdünk, fiúk, mit szóltok hozzá? — Igen, kérem — felelte helyettünk Jirí Chrúma. — Ti vetkőzzetek le itt, mi pedig Évikével elmegyünk átöltözni a sátorba. A zöld fehér csíkos sátor öt méternyire állt tőlünk. A leányka először elpirult, majd elvörösödött, és valamit sugdosni kezdett a tanítónőnek. A tanítónő odahajolt hozzá, és hallgatta. Aztán felegyenesedett, és elnevette magát. Fehér fogsora vakítóan villogott gyönyörű barna arcának hátterén. — Ugyan, aranyom, hisz neked még nem kell — mondta nevetve, ismét odahajolt a leánykához, megölelte és megcsókolta, majd kézen fogva elindultak a saiorba. A leányka olyan piros volt, mint a pipacs. Levetkőztünk fürdőnadrágra, amelyet állandóan magunkon hordtunk, letelepedtünk a fövenyre, és tanítottuk a kis teknőst két hátsó lábán járni. Aztán nemsokára félrelebbentek a bejáratot fedő vitorlavászon sarkai, és megjelent a tanítónő. Merész kétrészes fürdőnadrág volt rajta, és dús keble kissé túlfolyt a melltartón. De arra én nem figyeltem. Mellette, kezét szorongatva ott állt a leányka. Meztelenül — és vörösen. Olyan volt, mint egy csupasz csecsemő. Kis tesle hófehér volt, csupán a lába, a válla és a keze pirult világos-barna kávészínűre. Mi csak ültünk, és tátott szájjal bámultuk a leánykát. Közben a kis teknősünk megszökött. Meg se találtuk többé. A tanítónő futásnak eredt, és két melle ütemesen rezgett, amint kezénél fogva repítette maga után a leánykát. — Gyorian a vízbe! — kiáltotta ostobán, vagy talán gonoszan, vagy talán egyszerűen azért, mert mindez őt is izgalomba hozta, és ő maga sem tudta, miért. A tcngei felé futottak. A tanítónő kétrészes türkizkék fürdőruhája és a leányka fehér, meztelen popsija, mely fölött ideoda himbálózott a két masni hosszú copfján. Hirtelen rosszullét környékezett. Aztán valamilyen furcsa érzés fogott el. Aztán végtelen szomorúság ereszkedett rám, oly rettenetes szomorúság, hogy azt Szavakkal ki se lehet fejezni. Azért, mert megértettem az élet gyötrelmét, azt a gyötrelmet, amelyért a halál nem közömbös az ember számára. Egy nagy zöld hullám az ég felé dobott két úszó testet. Egy nagy és egy kicsi női testet. — Fiúk, gyerünk fagylaltra! — mondtam. Erre emlékszem. Mert, mondják, mit lehettem mást? Egyáltclán, mi mást tehet az ember? KOVESDI JÁNOS fordítása 19B8 VII. 12. 10