Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-26 / 175. szám, szerda

il , A nyelvoktatás mai kérdőjelei m 1986 VI. 26. A DEMOKRATIZACIÖ ébresztette publicitásra törekvés, az elmúlt évek deformációinak jóvátétele, az új államjogi reform és annak vetületei, meg e nemzetiségi vidékeken kialakult sajátos problémavilág kissé kiszorították napi sajtónk hasábjairól az iskolareform gyakorlati vonatkozásainak ígéretesen induló vitáját. Persze, ez természetes folyamat, hiszen a közvélemény figyelme az ország elsődleges kérdéseinek megoldását követi és sürgeti. Mivel az iskolareform országos jellegű, s a hazai magyar iskolaügynek számos sajátos kérdése van, tisztázása sürgető. Szakmai körökben régóta ismert tény, hogy a nemzetiségi iskolákon az oktatás és nevelés általában sokkal nehezebb, külön munkára, a tanulók minden szabad idejét felemésztő érdekköri tevékenységre van szükség ahhoz, hogy megközelítsék az országos színvonalat. A tanítók ilyen terhelése — a nemrég még helytelenül értelmezett „kötelező" társadalmi munka mellett — odavezetett, hogy egyesek fásultan beletörődtek a pedagógia terén fennálló helyzetbe, lemondtak magasabb célok eléréséről, szorgalmazásáról, hivatásérzetük és becsvágyuk perspektíváiról. Megszűntek érdeklődni a metofc'kai és didaktikai progresszivitás iránt. A tanítók egy részéből oktatási eszköz lett, nem pedig a szocialista iskolapolitika intellektuális alkotója. A pedagógus nem egy esetben elvesztette tekintélyét nemcsak önmaga, de a társadalom előtt is. Hiba volna, ha ezt a meglehetősen negatív képet általánosítanánk, vannak szépszámmal kivételek is, akik nem vesztették hitüket, hanem változatlan erőbedobással küzdenek. Sajnos — félek — nem ez a többség. Sokszor előfordult, hogy a helyzetet felismerő szervek — főképp a helyi és járási szervekre gondolok — ilyenkor megfellebbezhetetlen ítéletet mondtak a tanító felett, és nem egy esetben nyilvánosan elhatárolták: ki a jó vagy rossz pedagógus, ahelyett, hogy azokat az objektív okokat vizsgálják volna, amelyek létrehozták ezt a pedagógiai szempontból különösen káros állapotot. Szakmai körök — s ezt a véleményt én is osztom — a részleges pedagógiai terméketlenség, illetve a minőségi csökkenéshez vezető túlterheltség egyik eredőjének a három nyelv kötelező oktatását tartják, amely a magyar iskolákban magasabb heti óraszámot eredményez, s a tanítási időnek mintegy 30 százalékát emészti fel. Az eredmény a leggyakrabban az, hogy a tanulók egyik nyelvből sem érik el a kívánt szinvonalat, ugyanakkor a jövőjük szempontjából nem kevésbé fontos reáltárgyakban — mivel ezek bizonyos hátrányha kerülnek — csak nagy erőfeszítéssel küzdhetik fel magukat a szerény átlagra. TÉNY AZ, HOGY a 7—14 éves vidéki tanulók többsége a három élőnyelvvel nem birkózik meg, és mivel energiájuk nagy részét a nyelvekkel folytatott egyenlőtlen harc felemészti, a reáltárgyakban sem képesek megfelelő eredményeket felmutatni. A helyzetet még súlyosbítja, hogy tankönyveink jelentős része mértéken felül maximalista és olykor a gyermekek felfogóképességével és olvasmányélményre törekvésével is hadilábon áll. A nyelvkészség kialakítása területén természetesen a környezet hatása sem mellőzhető, ami e kérdés többszörös differenciációját eredményezi. Mjg városaink nagy részében a környezet hatása a szlovák nyelvtanítás szempontjából pozitív, és ez az eredményeken is megmutatkozik, a községek jó részében viszont ez a hatás jóval gyengébb, sőt egyes járások falvaiban teljesen elenyésző. Ennek megfelelően már részben megkezdődött a nyelvoktatási módszerek dif ferenciója. (Itt az utóbbi években megindult gyekorlat- és feladatgyűjtemények kiadására gondolok.j Nézetem szerint a szlovák nyelvtanítás mai helyzetén az a törekvés sem változtathat, hogy ne az alapiskola második és harmadik évfolyamában vessük meg a szlovák nyelv elsajátításának alapjait, hanem ezt egy esztendővel előretolva már az első és második, osztályban realizáljuk. A szlovák tannyelvű iskolákban az első idegen nyelv, az orosz oktatását csak a negyedik osztályban kezdik, bár az orosz szláv nyelv, s ebből a szempontból is közelebb áll a 6—10 éves szlovák kisdiákokhoz, mint a magyar tanulókhoz a szlovák nyelv. A szlovák iskolaügy idegen nyelvoktatási koncepciójának alkotóit nyilván az a meggondolás vezette, hogy a fogalomalkotás, az ismeretszerzés, s általában a beszédkészség fejlesztésének ebben a döntő Időszakában fokozzák az anyanyelv zavartalan elsajátítását, az átlagos vagy az átlagosnál gyengébb tanulók esetében. Ez a koncepció egyébként az európai országok többségében hasonló változatokban található meg. EDDIG CSUPÁN a nyelviskolákban történtek olyan kísérletek, hogy az anyanyelvvel párhuzamosan oktassanak idegen nyelvet. Viszont az ilyen típusú iskolák vagy osztályok tanulótoborzása kiválasztó jellegű, képességvizsgálathoz kötött és az egész tanév koncepcióját ennek megfelelően dolgozzák ki. A szlovák nyelvoktatás hatékonyabbá tételét a magyar iskolákon máshol kellene kezdeni. Tekintettel a szlovák nyelv oktatásának fontosságára, a magyar tannyelvű alapiskolákban be kellene szüntetni az általánosan kötelező második idegen nyelv, az orosz kötelező oktatását. Az orosz nyelvoktatást ezen a fokon fakultatív módszerrel kellene megoldani azoknál a tanulóknál, akik 10 —15 éves korban képesek három nyelv befogadására. Ezzel egyidejűleg széles körű tudományos kutatást kellene Indítani azzal a céllal, hogy megállapítsuk a szlovák nyelvoktatás megkezdésének optimális időszakát. Elsősorban azt a kérdést kell eldönteni, hogy az átlagos tanuló esetén fejlődési szempontból mi jobb: ha anyanyelve megerősödését kivárva kezdjük el az idegen nyelv hatékony oktatását, vagy már akkor, amikor az átlagos, vagy átlagon aluli- gyermek még anyanyelvén sem képes gondolatainak kifejezésére. A „kétnyelvűség" elmélete a magyar falvak tömegméreteiben nézetem szerint nem alkalmazható. A TUDOMÁNYOS KUTATÁSSAL egyidejűleg nemzetiségi alapiskoláinkat három kategóriára osztanám. A kétnyelvű környezetben lévő városi iskolákra, a konverzációs lehetőségeket nyújtó községek iskoláira és a többségben homogén vidéki iskolákra. Mindhárom kategóriában más-más oktatási módszerek és tanítási segédeszközök szükségesek. Természetesen eszerint kellene elosztani az iskoláknak nyújtott anyagi dotációt is. (Egy példával szeretnék élni. Ma már elég sok magyar alap- és középiskolában található komplett nyelvi laboratórium. Ha azonban vizsgálat tárgyává tennénk, vajon minden esetben olyan iskolák kapták-e ezeket a drága felszereléseket, amelyek a nyelvoktatás szempontjából legjobban igénylik, nemmel kellene felelnünk.) A fent vázolt elrendezéssel párhuzamosan meg kell valósítani a szlovák nyelv oktatóinak nyári módszertani átképzését. Természetesen ennek csak akkor volna értelme, ha a szervezők pontosan tudnák, ini miért történik. Ehhez pedig előzetes tudományos kutatás nélkülözhetetlen. Az igazgatók régóta követelik és saját szerény anyagi lehetőségeiken belül egyénileg meg is valósítják a harmadik kategóriába tartozó iskolák tanulóinak nyári üdültetését szlovák környezetben, esetleg szlovák iskolákkal együtt. Vannak, akik az üdülés programját úgy dolgozzák ki, hogy az ilyen szempontból maximálisan hathatós legyen. Az iskolák és a szülői munkaközösségek közti baráti kapcsolatok néhány helyen azt eredményezték, hogy szlovák és magyar családok között a nyári szünidőben gyermekcsere ls történt. Nem szükséges hangsúlyoznunk, hogy az ilyen kapcsolatoknak a nyelvkészség kialakítására milyen konkrét hatása van. Természetesen csak abban az esetben, ha intézményesen történik. Tudomásom szerint az ifjúsági szövetség főiskolások, sőt középiskolások körében is szervez ehhez hasonló akciót — pl. Angliába, miért ne lehetne az ország határain belül ls? EZEN A TÉREN IS tennünk kell valamit. A bizalom légkörének megteremtéséhez elsősorban tettek kellenek. Megérett az idő arra is, hogy összehívják a magyar tanítóság első kongreszszusát. A Szlovák Nemzeti Tanács oktatásügyi bizottsága dolgozza ki e kongresszus téziseit a Pedagógiai Kutató Intézet dolgozóinak bevonásával és küldje meg az iskoláknak. A kongresszus a demokrácia szellemében üljön össze s csak az iskolaügy alapvető koncepciójával foglalkozzon. A pedagógusok véleményének meghallgatása után tegyen javaslatot az iskolaügyi szerveknek egy általános reformra, amely fi gyelembe venné a húszévi pozitív és negatív tapasztalatokat és a nemzetiségi vonalon dolgozó pedagógusok fizetéspótlékát munkájuk nehézségi foka szerint. HEIMLER LÁSZLŐ JEGYZETEK KI/.'.UTASOKRÓL Aldo Borgonzoni, az elkötelezett festő Súlyos mondanivalójú olasz piktorral ismerkedhetünk meg a Nemzeti Galéria tárlati termeiben. Borgonzoni vásznai kegyetlen igazságokat közölnek az élet s a társadalom jelenségeiről. — A művész egy Bologna környéki nyomorúságos községben született 1913-ban. A nyomdászi és vésnöki mesterség nem elégíti ki. Miután az iparművészeti Iskolát elvégzi, ecsettel rögzíti gondolat-, és érzésvilágának tartalmát. A kezdetet néhány napfényes táj, akt, és jól megfigyelt arcmás képezi. De 1939-ben kapcsolatba került a haladó olasz mesterekkel: Guttussoval és Birellivel. Hatásuk, s a háborús feszültséggel terhes kor sugallmazzák expresszionista hangvételű, szenvedélyes ecsetkezeléssel festett műveit. Vádoló vörössel, beteges kékkel és sárgával, erős turzítás&al idézi a Spiritiszta széanszban az elgyötört arcú, tágranyílt szemű, rémségeket megszüntető csodára varó embereket. — A rizsföldeken dolgozó asszonyok érzéketlenné tompult, fáradt vonásait, elnehezült tagjait, — s a Pó síkság tengődő munkásának reménytelen beletörődését együttérzéssel, közvetlenséggel foglalja képbe. 1945-ben az olasz neorealista csoporthoz közeledik. Most az időszerű téma a háború. A pusztulás gyilkoló lángként csap kl egy bérház ablakaiból s a kétségbeesett szülők tehetetlenül merednek halott gyermekükre. Egy másik csoport fenyegetve emeli öklét azok felé, akik a szenvedést reájuk zúdították. — Az óvóhelyek fantasztikus megvilágítású figurát a rettegés és iszonyat megtestesülései. — Borgonzoni ott van az ellenállók sorában. Perzselő színekkel, -erős deformációval vádolja a fasizmus vérszomjas kegyetlenségét. az Akasztott partizánban. — A béke sem hozza meg az olasz proletáriátus számára az emberhez méltó életet. Melléjük áll, s az ötvenes évektől hivatástudattal, társadalomformáló szándékkal ábrázolja a nagyszemű, csenevész dél-itáliai gyermekeket. A kisvárosok kietlen utcáit rovó, borús arcú, megtört család, a házbérrel tartozó kilakoltatott nyomorultak elé tükröt tart, hogy felismerjék végre saját helyzetüket, amire a vásznak háttere is érzékenyen utal. Képei közben bejárják Itáliát, Párizst, Londont, a Szovjetuniót, Dél-Amerikát, Jugoszláviát, most eljutottak hozzánk is legújabb alkotásaival együtt. — 1964-től fogva az egyházi koncilium kerül érdeklődése középpontjába. Szembefordul az egyházzal. S ha nem is goyai színvonalon, de hasonló szenvedéllyel és elkeseredett haraggal jelzi a kegyetlen, olykor kísérteties arckifejezésű, súlyos, díszes ornátusba öltöztetett főpapokat, a dogmatizmus és fatalizmus képviselőit. Világszemlélete, filozófiája nyilvánul meg ott is, ahol a Koncíliumban és a Kozmikus térben szembeállítja a végzetes maradiságot s a visszahúzó irányzatot korunk haladó, tudományos és technikai vívmányaival. Ezen kompozícióit az újfiguráció, talán leginkább Francis Bacon szelleméloen fogalmazza. Valódi humanista. Nem csupán saját népe szenvedése képezi gondját. A távol-keleti vérengzés ellen is felemeli szavát a feszült drámaiságú Krisztus Vietnamban. / • Ján Zelibský legújabb képei A mester utolsó öt esztendei művészi termésének válogatásával találkozunk a Nemzeti Galéria második emeletén. A megelőző tematikus művek s az ismert nagv pasztell-ciklus után keletkezeti harminckét kisméretű olajfestmény sorakozik fel előttünk. Ezek a képek Želibský művészetének újabb szakaszát jelzik. S jelzik, hogy mire és hogyan reagál, — és miképpen fogja mondanivalóját egyre tömörebb, összegezöbb formába, sötét, erős, körvonalak közé, meleg színellentétekben, feszülő kompozícióba. — Csupa leszűrt, szubjektív szemlélettel, meg érzéssel átitatott közlés. Az élet ritmikus folyását érzékelteti. — A mindennapok emberközelségű jeleneteinek vagyunk szemtanúi. Gomolygó vörösből s zöldből áll össze a napfényes táj. — A falu léckerítéses udvarán lombos fák. A nyugodt, szerény otthonok körül megfontolt mozgású, csöndes emberek. Békés családok, beszélgető asszonyonyok, korsóból szomját oltó leány lépnek elénk. — Balladás hangulatú hegyek alján, felhők között bújkáló hold fényében pihenő férfiak. — A lírai zengésű Emlékezés, amit finoman éreztet egy fiatal leány kezébe adott virág. — Tavasz és ősz váltakozása, szőlőskertekbe, mezőkre és a hegyekbe igyekvő falusiak. Majd meleg reflezek fényébe egy sokemeletes városi ház s előtte vidékről érkezett látogatók. A leegyszerűsített formák, a szigorúan tagolt felépítés a jó rend és biztos, békés élet lehetőségét festik. A valóságnak fintoroktól, zaklatott torzulásoktól és erőszakolt szenzációktól mentes, de átköltött képe nyugtató írként hat a felajzott idegzetű, harmóniát kereső emberre. BÁRKÁNY JENŐNfi My,etumiw.eléb Fordítsunk helyesen! A múltkoriban az egyik ismerősöm így adta tudtomra a gyűlés elhalasztását: „Visszahívták a gyűlést." Ez a furcsa és szokatlan helyen álló „visszahívták" egyenest a hír megértését nehezítette meg. Pillanatnyi meghökkenés után azonban könnyen megfejthetjük, hogy az illető a szlovákban nagyon is természetesen hangzó „Odvolali schôdzu" mondatot szó szerint fordította magyarra. A gyűlést, persze, a magyar ember elhalasztja, nem visszahívja! Az ilyen tükörfordítások sajnos ma már nemcsak a beszélt nyelvben figyelhetők meg, hanem egyre inkább terjednek és szaporodnak a szlovákból, Illetőleg csehből magyarra fordított szépirodalmi alkotásokban is. Ján Johanides szlovák író „Taposómalom" (

Bratislava, 1967) címen nemrégen magyarul is megjelent regényében például az egyik regényhősről ezt olvashatjuk: „Feldolgozta magát (66)." A jó nyelvérzékű embernek éreznie kell, hogy itt valami sántít. És valóban: a „Sám sa vypracoval" ilyetén való átültetése torzítás, mert hiszen feldolgozni anyagot szoktunk, s nem magunkat. A szövegbe sokkal jobban beilleszkedne az „önerejéből feltornászta magát", esetleg valami más. De a „vytyčuje oporné body" sem ugyanaz, mint „a támaszpontokat jelöli ki" (59). A „támaszpont" ugyanis a jelenlegi konvenció szerint katonai-hadászati kifejezésként él a köztudatban. Viszont a hozzá szószoi'kezetileg közel álló „támpont" már teljes mértékben fedné az eredetiben előforduló szavak tartalmát. Ugyanebben a fordításban Ilyen hibára is rábukkanhatunk: „...tiszteljük... egymás púpjait" (34). Joggal merülhet fel a kérdés: hány púpja van az embernek, ha már egyszer púpos? Azt hiszem, a válasz nagyon is magától értetődő: egy. S még egy példát említek, amelyhez nem is kell külön magyarázatot fűzni; a fordító az „Uplývali k orgazmu na dostrel" mondatot így ültette át magyarra: „Már csak lőtávolságra voltak az orgazmustól" (135). Hát kérem, itt azért mégsem hadseregről van szó! Anton Hykisch „Mähringben találkozunk" (Bratislava, 1967) című regényének magyar változata sem mentes a kisebbnagyobb hibáktól. Sokszor ha egy-egy szót kihagyunk vagy nem veszünk figyelembe, már az is a fordítás rovására mehet, sőt még a szövegrész értelmét is megváltoztathatja. Ezt mindjárt egy konkrét példával illusztrálhatjuk. Hikysch regényében az egyik szakasz Igy kezdődik: „Električka v zákrute pod stanicou sa prudko zakývala a vás sa zmocnila mdloba chytili ste sa za ústa a chcelo sa vám zvaliť na zem, na. čierne mriežky a nežiť", (150). Nyilvánvaló, hogy az író gondolatait valakinek címezte, elmondta, kifejtette, egy másik személyhez beszélt, ami a modern irodalomban egyáltalán nem számít különlegességnek. A fordító ezzel azonban mltsem törődött, amiről a fentebbi mondatok magyar megfelelői tanúskodnak legkézzelfoghatóbban. Íme: „A villamos az állomás előtti kanyarban nagyot zökkent, rosszullét fogta el, szájához kapott, szerette volna a földre vetni magét, a padozat fekete rácsára, és nem tudni semmiről" (160). Ebből az derül ki, hogy a villamost zökkenés után rosszullét fogta el, szájához kapott, stb. Pedig mindez az igazgatóval történtl Lám, az ön névmás kihagyása milyen zavart idézhet elő! Ebben a fordításban sem ez az egyedüli hiba; fogyatékosságok, helytelen stilizálások akadnak itt is jócskán. Például: a „hradby mužov a žien" helyett aligha jó „a férfiak és nők zárt vára" (39); inkább megfelelne a „zárt sora" vagy valami más. S „a lányom nem tudja, mihez fogjon a periódusával" (165) sem éppen szerencsés fordítás. Lehetne esetleg „mit csináljon", „mit kezdjen"; csak éppen „mihez fogjon" nem. Az eddigi felsorolt és bemutatott hibák persze kiragadott példák, kirívó esetek. És ha semmi mást, legalább egy tanulságot levonhatnánk belőlük: ezeknek a kérdéseknek több figyelmet kell szentelünk! ZS1LKA TIBOR