Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-21 / 170. szám, péntek

Országszerte nagy vita folyik a nemzetiségi jogokról. Egyesek azonban azt sem tudják, hogy az itteni nem zetiségi kisebbségek jogait valamikor azt alkotmány védte, mások viszont nem Ismerik a. kisebbségi |ogok megszüntetésének idejét és módját. Ezért nehéz helyesen megítélni, hogy al államjogl rendezésre tett javaslatok elégségesek lesznek-e az eddigi deformációk megszüntetésére, s a nemzetek és nemzetiségek tényleges egyenjogúságának megvalósítására. A demokratizálódási folyamat során sokféle nézet és vélemény látott napvilágot. Az ebből keletkezett vaklármából azonban csak a helyes tájékozódás és a tények tárgyilagos ismerete jelenthet kiutat. A legérzékenyebb pont ma is a kisebbségi jog és az államnyelv kérdése. Vegyük hát szemügyre mind a kettőt. Á kisebbségi jogok történelmi távlatból Az 1920. évi alkotmánylevél hatodik fejezete tartalmazza a nemzeti, a vallásfelekezeti és a faji kisebbségek védelmét. E szerint a Csehszlovák Köztársaság állampolgárai fajra, nyelvre és vallásra való tekintet nélkül a törvény előtt egyenlők voltak, s egyazon polgári és politikai jogokat élveztek. A kereskedelmi és magánérintkezésben, a vallást érintő ügyekben, a sajtóban és a nyilvános népgyűléseken bármilyen nyelvet szabadon lehetett használniuk. Azokban a helységekben, amelyekben a csehszlovák nyelvtől eltérő nyelvű csehszlovák polgárok jelentékeny hányada élt, ezek gyermekei számára biztosította az anyanyelven történő tanulást. Az említett alkotmánylevél 134. (tehát utolsó) !§-nak rendelkezése megtiltotta az erőszakos elnemzetlenítést. Ennek az elvnek megsértését a törvény bűncselekménynek minősíthette. Megjegyzem, hogy ez az alkotmánylevél formálisan csak az 1948. évi augusztus 9-i 150. számú alkotmánytörvény 173. §-a szerint vesztette el érvényét, mégpedig 1948. június 9-én. A nemzetiségi jogok temetése azonban már előbb megkezdődött. A történelmi hűség kedvéért időrendben vetem papírra az ezzel összefüggő legfontosabb jogi intézkedéseket, melyek következtében az alkotmány hatodik fejezete három év alatt csupán papír maradt. A politikai pártok képviselői, miután sikeresen befejezték tárgyalásaikat a kormányprogramról és az új kormány összetételéről, 1945. március 31-én elutaztak Moszkvából Kassára. Beneš elnök április 4-én kinevezte MZ új kormányt, Fierlinger kormányelnök pedig annak első ülésén felolvasta a kormányprogramot. Hangsúlyozom ez az okmány csak az új kormány programját tartalmazta és nem volt tételes jogszabály. Bennünket ebből leginkább a VIII. fejezet érdekelt, mert ennek értelmezése folytán került sor olyan jogi és gyakorlati intézkedésekre, melyek majd negyed évszázadra megpecsételték a csehszlovákiai magyarság sorsát. Nézetem szerint már felesleges ennek a revízióját követelni, hisz időközben maga az élet helyezte hatályon kívül, s ma már csak mint történelmi okirat porosodik a levéltárban. Az embertelen jogszabályok sorának egyik „gyöngyszeme" az 1945. június 21-én kiadott 12. számú elnöki dekrétum. Ennek 1. §-a szerint azonnali hatállyal és térítés nélkül el kellett konfiskálni minden magyar nemzetiségű személy mezőgazdasági Ingatlanát. Közvetlenül ezzel függött össze a 28. számú elnöki dekrétum, melynek 2. §-a alapján viszont a magyaroktól elkobzott földet csak a cseh, a szlovák, vagy más szláv nemzet tagjának lehetett juttatni. S azoknak is juttatták. Majdnem egyidőben látott napvilágot a 33. számú elnöki alkotmánydekrétum is, mely a magyar nemzetiségű polgárokat 1945. augusztus 10-i hatállyal megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól. A 48. számú kormányrendelet és az 1946. évi 65. számú alkotmánytörvény még tovább jutott a deformáció terén. Elrendelte, hogy aktív és passzív választójoggal csak szláv nemzetiségű polgárok rendelkezhetnek. Azok a magyarok tehát, akiknek kivételesen megadták a csehszlovák állampolgárságot, nem kaphattak választójogot csak azért, mert más fajhoz tartoztak. Észrevehetjük tehát, hogy sok intézkedésnek már fa j i színezete volt. Tudom, erre bőven akad mentség, de a törvény akkor sincs összhangban az ENSZ alapokmányával. Mint ismeretes, április 25-től június 26-ig tárgyalások folytak San Franciscóban, melyek eredményeként jött létre a legújabbkori történelem egyik legfontosabb nemzetközi szervezete, az ENSZ. Ennek alapokmányát az alapító tagállamok 1945. június 26-án írták alá ünnepélyes keretek között. Bár hazánk is elkötelezte magát az emberi jogok és az emberi személyiség méltósága védelmében, de mint látjuk, az intézkedések sokasága nem éppen erről tanúskodik. Ogy látszik továbbra sem volt megállás a lejtőn. A Szlovák Áttelepítési Hivatal elnöksége 1945. november 4-én kiadott utasítása további olajat öntött a tűzre. E szerint „azokat a személyeket, akik a mezőgazdaságban tevékenykednek, elvesztették állampolgárságukat, s azt többé nem szerezhetik meg, Csehországba kell telepíteni." Nézetem szerint ennek az utasításnak alapján Indult meg a legkönyörtelenebb akció, amely megsemmisítéssel fenyegette az egész csehszlovákiai magyarságot. A végrehajtásokhoz kapóra jött az 1945. október 1-én kiadott 88. számú elnöki dekrétum. Ha áttekintjük a további tényeket is, könnyen meggyőződhetünk arról, hogy a valóságban milyen deformáció történt. Az akciót hivatalosan a munkavédelmi hivatalok bonyolították le. A valóság azonban más bizonyít.' Az üres nyomtatványokat, melyeket a „Róbert fanfga, Bratislava" nyomdában készítettek, a munkavédelmi hivatalok főnökei írták ugyan alá, de az áttelepítési htvatalőfc dolgozói töltötték ki saját nyilvántartásuk alapján. A munkavédelmi hivatal csak fedőnévként szolgált. A kikézbesített végzéseknek nem volt halasztó hatályuk. A feltüntetett figyelmeztetés ls inkább fenyegetésnek számított, mert mindenki, aki megtagadta volna a .parancsot, választhatott a százezer koronáig terjedhető pénzbüntetés és az egy évig terjedő börtönbüntetés között, de esetleg mindkettőt is a nyakába varrhatták volna. Minderre azonban nem került sor, mert a tél kellős közepén 1947. február 20-tg, a katonaság Igénybevételével, 41640 személyt raktak marhavagonokba és irányítottak Csehországba. S ott mi történt a szerencsétlenekkel? A munkaképeseket mezőgazdasági cselédként elhelyezték a falvakban és a majorokon, az öregeket pedig... Inkább ne is beszéljünk róla. Tény, hogy az illetékesek tartós áttelepítéssel számoltak, azért raktak 9610 családot vagonokba. Képzeljük csak el, hány vasúti teherkocsira és szerelvényre volt szükség, s az öregeknek és a gyereknek mit kellett kibírniuk a fagyos télben, míg Csehországba érkeztek. Azok közül pedig, akik megszöktek és teknőn próbáltak átkelni a fagyos Dunán, sokan a hullámokban lelték halálukat. Fájó, hogy az illetékesek eddig még egy „pardont" sem ejtettek ki szájukon. Sőt, egyesek azt bizonygatják, hogy ma már nem volna „magyar kérdés", ha ezt az akciót alaposan végrehajtották volna. Sokakban még ma sem szólalt meg a lelkiismeret. Hát igen, egy cseppet sem fő a fejük, hisz mindez csak azokkal a magyarokkal történt, akik nem tagadták meg nemzetiségüket az 1946. júniusi kormányhatározat alapján, melyet a Belügyi Megbízotti Hivatal 1946. június 17-én részletes utasításokkal egészített ki. Képzeljük csak el lelki szemünk előtt azt a „hazafias" hivatalnoki kart, mely előtt 135 317 családfő tagadta meg 410 820 személy nevében nemzetiségét, hogy megmenthesse puszta életét, vagyonát és otthonát még saját becsülete elvesztése árán is, holott az alkotmánylevél 134. §-a még mindig azt hirdette, hogy „az erőszakos elnemzetlenítés semmiféle alakban nincs megengedve". Az elnemzetlenítés még más formában is jelentkezett. Az államigazgatási szervek megtiltották, hogy a magyar gyerekek anyanyelvükön tanulják meg a betűvetést. Bár a Szlovák Nemzeti Tanács 1944. szeptember 6-án kelt 6. számú rendelete alapján meg lehetett volna hagyni az 1938. november 6-ig létesült népiskolákat, 1945-ben mégis megszüntettek minden magyar iskolát. Így morzsolódtak le tehát a nemzetiségi jogok, és ilyen formában láttak napvilágot a deformált jogszabályok. Sokan még ma is azt hangoztatják, hogy meg kell érteni a háború utáni időket. Megértjük, de az az érzésünk, hogy csak veszélyes politikai cselfogás áldozatává váltunk. Egyes vezető személyiségek bennünket áldoztak fel, hogy másokat megnyerhessenek politikájuknak. Tudjuk, milyen volt akkor a tömeghangulat, bár annak kialakítására aligha volt szükség. Megértjük azt is, hogy aki bűncselekményt követett el, azt elítélhette a bíróság, akár magyar, akár szláv nemzetiségű volt. A józan ész azonban akkor sem fogta fel könnyen, miért kellett ilyen kegyetlenül elbánni egy egész népcsoporttal. Tudjuk azt is, hogy a bűn bűnhődést követel. De bűn nélkül büntetni? Ez abszurdum volt akkor is, most is. Az elv nem újkeletű. Ismeretes volt már a régi rómaiak előtt ls, hogy „nullum erimen sine lege, nulla poena sine lege." Tehát, ha az akkori törvények vagy nemzetközi egyezmények alapján nem lehetett százezrek bűnösségét megállapítani, a velük szemben elkövetett atrocitások törvénytelenek voltak és azok is maradnak. Ha pedig az Itteni magyarság léte valamiféle államjogl megoldást kívánt, emberségesebb módot is lehetett volna találni. Ne felejtsük el, hogy ezek mind történelmi tények, ha sajnálatosak is. Két évtizeddel ezelőtt történtek, s állami szervek hajtották végre. Deformációk azonban még később is előfordultak szép számban, őrültség volna azonban még annak a gondolata ls, hogy a morális felelősséget áthárítsuk az egész cseh vagy szlovák nemzetre. Nem, a történelemből sokat tanultunk. Megértettük, hogy a gyűlölet sohasem lehet Jó tanácsadó, s kritikus időkben nem az érzelmekre, hanem egyedül az észre kell hallgatni. Ma ts erre van szűkség. Lehet-e nálunk államnyelv ? i könnyebben megértünk mindent, ha legalább fél évszázaddal visszaugrunk a történelembe. Az 1920. évi alkotmánylevél 129. §-a így .rendelkezett: „A nyelvi jog elveit a Csehszlovák Köztársaságban a jelen alkotmánylevél részét képező külön törvény állapítja meg." Ennek alapján az alkotmánylevéllel egy napon, 1920. február 29-én, látott napvilágot a 122. számú törvény, az ún. nyelvtörvény, amely még ismerte az államnyelv fogalmát. Az 1. §-a szerint „a Köztársaság állami, hivatalos nyelve a csehszlovák". Legfontosabb rendelkezéseit azonban a 2. § tartalmazza. Ennek alapján a járásokban, melyekben az utóbbi népszámlálás szerint a más nyelvű (tehát nem csehszlovák) állampolgárok húsz százaléka lakott, a köztársaság bíróságai, hivatalai és szervei kötelesek voltak az ott lakó kisebbségek beadványait elintézni azok nyelvén is. Sőt, azt is lehetővé tette az ilyen járásokban, hogy a bíróságok és a hivatalok csak az ügyfél nyelvén adják ki határozataikat. A hirdetményeket a kisebbség nyelvén is kötelesek voltak közzétenni. Az 5. § szerint pedig a nemzeti kisebbségek valamennyi iskolájában azok nyelvén kellett tanítani. A most érvényben lévő alkotmány a hivatalos nyelvet meg sem említi. Nyelvtörvény pedig nincs. így tehát kötelező államnyelv sem létezik. Ennek a bevezetése azt jelentené, hogy a Csehszlovák Szocialista Köztársaság nemzetei és nemzetiségei nem egyenjogúak, márpedig ez nem volna összhangban az alkotmány 20. cikkelyének rendelkezésével. Ebből pedig az is következik, hogy a magyar nemzetiségű lakosságnak nem „kötelessége" elsajátítani a szlovák vagy a cseh nyelvet. Ilyen kötelesség nincs. Még az olyan „elmélet" sem helytálló, mely szerint mindenkinek, aki csak Szlovákiában él, szlovákul kell beszélnie. Ez helytelen és veszélyes. Igazán nem lehet a hazafiság fokmérője, hogy valaki megtanult-e szlovákul vagy csehül. Am, más a helyzet, ha a magyar nemzetiségű állampolgárok lehetőségeit vizsgáljuk azok érvényesülése szempontjából. Ha valaki érvényesülni akar a politikai, gazdasági és kulturális élet bármely szakaszán, nemcsak kívánatos, hanem szükséges is, hogy elsajátítsa a többségi nyelvet. Ez a saját érdeke. Erről nem lehet és nem is kell vitatkozni. Mi tagadás, nálunk a kétnyelvűség a lakosság gyakorlati egyenjúságának feltétele. Viszont tekintettel kell lenni arra a körülményre is, hogy valamennyi nemzet és nemzetiség fiai érzékenyek anyanyelvükre, nemzeti hagyományaikra és szokásaikra. A nemzetiségi jogok rendezésével kapcsolatban Wm lehet figyelmen kívül hagyni Lenin nézetét sem, aki 1913-ban ezeket a sorokat vetette papírra: „Amennyiben a kizsákmányoláson, nyerészkedésen és marakodáson alapuló tőkés társadalomban lehetséges a nemzeti béke, az csak olyan következetes, teljesen demokratikus köztársasági rendszerben érhető el, amely biztosítja minden nemzet és nyelv teljes egyenjogúságát, amelyben nincs kötelező államnyelv, s amely olyan iskolákat biztosít a lakosságnak, amelyekben az oktatás a helyi lakosság anyanyelvén folyik; továbbá ha beiktatnak az alkotmányba egy alaptörvényt, amely érvénytelenné nyilvánít minden néven nevezendő nemzeti kiváltságot és a nemzeti kisebbségek jogainak bármiféle megsértését." (Lenin Művei, 19. kötet, 428—430. oldal). A demokratizálódási folyamat során azonban találkoztunk más véleménnyel ls. A Ľudovít Stúr Nyelvtudományi Intézet dolgozói a legfontosabb jeladatnak az alkotmány 1. cikkelyének módosítását látják, mégpedig így: aj A Csehszlovák Szocialista Köztársaság két egyenjogú államalkotó nemzet, a csehek és a szlovákok állama. b) A Csehszlovák Szocialista Köztársaságban a cseh és a szlovák nyelv az egyenjogú államnyelvek feladatát tölti be. Újabban már az alkotmánymódosításokkal sej be. javaslat formájában egy törvénytervezetet dolg ki „a szlovák nyelvről". Ennek 2. §-a 2. bekezdése Igy hangzik: „A szlovák nyelv, mint hivatalos nyelv, használata a közélet minden terén kötelező Szlovákiában." A kérdéssel azonban nemrégiben másiltt is foglalkoztak. A Csehszlovák Tudományos Akadémia Szociológiai Intézete azt javasolta, hogy biztosítani kell az alapvető nemzeti jogokat az ország területén aránylag szétszórtan élő nemzetiségi csoportok számára is, s el kell jogadni egy nyelvtörvényt, amely leszögezi azt a marxista alapelvet, hogy a köztársaságban nincs semmiféle kötelező hivatalos vagy államnyelv. Ezek után válaszúthoz értünk. A fentiek figyelembe vételével tehát vagy bevezetjük újból a kötelező államnyelvet, és akkor elbúcsúzunk a nemzetek és a nemzetiségek egyenjogúságától, vagypedig hűek maradunk az egy^ijogúsághoz, és elutasítjuk a nyelvek hátrányos megkülönböztetését. Ha tehát a nyelvtörvény mégis elrendelné a kőtelező államnyelv használatát, akkor füstbe menne az egyenjogúság. iciauaiai oig^r Kiút a vaklármából I Az utóbbi hetekben az újságok hasábjain többször a magyarok orra alá dörzsölték az államnyelv kötelező használatát. Nézetem szerint az ilyen követelések merő tájékozatlanságból láttak napvilágot. Ezek után Joggal vetődik fel a kérdés, van-e nálunk államnyelv? Nos, Bámulom a csehszlovákiai magyarság Józanságát, hogy a legnehezebb időkben és körülmények között megtudta őrizni higgadtságát. Sőt, még jogfosztottságában is munkához fogott, és karöltve a cseh és a szlovák dolgozókkal, becsülettel építette hazánkban a szocializmust. Ismert tény, hogy Szlovákia déli részein magyarok és szlovákok élnek, és ez után ls élni fognak. Az is köztudomású, hogy senkit sem lehet kidobni otthonából vagy tartósan jogfosztottságban tartani. Ha pedig egymás mellett kell élniük, akkor feltétlenül meg kell találni a mai helyzet Józan megoldásának módját. Ezek a népek sohasem gyűlölték egymást, s ezután sem szabad megengedni, hogy felelőtlen egyének ellenséges légkört teremtsenek közöttük. Ha az uszítók elvégzik munkájukat, odébb, állnak, de az embereknek mindennap egymás mellett kell élniük a falvakban és városokban, egymás mellett kell dolgozniuk a munkahelyeken. Mihamarább hozzá kell fogni közös ügyeink intézéséhez. Az „öntudatos" menetelésekre vagy a kultúremlékek meggyalázására nincs semmi szükség, de uszításnak vagy verekedésnek sincs helye sehol. Végre értsünk szót. Öljünk asztalhoz, s rendezzük a felmerült vitás kérdéseket egymás között, a kormányprogram szellemében. GYÖNYÖR JÓZSEF