Új Szó, 1968. június (21. évfolyam, 151-179. szám)

1968-06-14 / 163. szám, péntek

Kényszerzubbony és rács nélkül LATOGATÁS A CAILAI ELMEGYÓGYINTÉZETBEN A „bolond" szó könnyen kiszalad az ember száján. Rendszerint jelzőként használjuk. Szívesen jelöljük meg vele mindazt, amit különösnek, értelmetlennek találunkT A szó származásán nem szoktunk elgondolkodni, bár tudjuk, hogy népiesen eredetileg egy emberi betegséget jelöltünk meg vele: a tudathasadást, a lelki betegséget. Azt a kórházat pedig, amelyben e betegséget gyógyítják, a népnyelv bolondokházának nevezte el. A bolondokházáról bizonyára mindenkinek más az elképzelése. Egyesek talán csendes háznak vélik, melyben a páciensek halkan beszélgetnek saját magukkal, mások viszont magas kerítéssel övezett épületre gondolnak, melynek rácsos ablakai mögött kényszerzubbonyos őrültek őrjöngnek. De hát, milyen is a valóságban egy tébolyda? A cajlai Nyugat-szlovákiai Elmegyógyintézet festői környezetben, egy hegyláb tövében húzódik meg. Az idegen érkező bizonyára nem kis meglepődéssel veszi észre, hogy az intézet udvarára (tulajdonképpen egy pompás liget) kerítés hiányában minden oldalról be — tehát ki is! — lehet jutni. De nemcsak az udvarra, az egyes épülettömbökbe is, az ajtók ugyanis nincsenek kulcsra zárva. J. Pogády docenst, az intézet Igazgatóját a női osztályon találjuk. Tőle tudjuk meg, hogy az idegbajnak, illetve a lelki betegségnek nagyon sokféle oka lehet. Rendszerint nem is egyetlen tényező váltja ki. Az okok közül néhányat meg is említ. Például a páciens szociális helyzetét, különböző konfliktusokat stb. A diagnózis megállapításánál egyebek közt jó segítséget nyújtanak a pszichológiai tesztek. Rendkívül fontos, hogy a pszichiáternek a beteg mindent elmondjon. Ez a beteggel történő beszélgetés során érhető el — olykor nagyon nehezen. Különösen az idősebb, magyar nemzetiségű betegek nyelve oldódik fel nehezen, mivel közülük sokan nem tudnak szlovákul. A tolmács alkalmazása pedig ilyen esetben gátolja az őszinte kitárulkozást. Az intézetben főleg a csallóközi árvíz idején volt sok a magyar páciens, ami a lakosságot ért sokkal magyarázható. Dr. L. Haško rendelőjében a szokásos kellékeken kívül kisautók, lovacskák és más játékok juttatják eszünkbe, hogy az intézet gyermekosztályán járunk. Bár az orvosnak sürgős ügyben éppen távoznia kell, azt azért megtudjuk tőle, hogy az osztályon hetvenhat 3—18-éves gyermek számára van férőhely. A gyermekek megbetegedését gyakran a szülők közti súrlódá«ak okozzák. Elég sok a baleset után visszamaradt és az öröklött betegség is. A gyermekosztályról kijövet az udvaron kétségbeesett segélykiáltás ütötte meg a fülünket. Egy 45 év körüli nő szeretett volna szabadulni két civilruhás férfi vasmarkaiból. A férfiak a hölgyet személyautón hozták és a rendelő felé vezették. — Mit tesznek ilyenkor a beteggel? — kérdeztük dr. M. Nestlingerovától, a férfiosztály főorvosától. — Mindenekelőtt kap egy injekciót, amitől megnyugszik. Régen Ilyen esetben alkalmazták a kényzerzubbonyt. Azt azonban ma már csak a közbiztonsági szervek Ismerik. Nálunk már sem kényszerzubbony, sem rácsos ágy nem létezik. — Vajon miért kiáltozott a páciens? — Ennek több oka lehet. Nyilván nem hiszi el, hogy beteg, s attól fél, ártani akarnak neki. Sok lelki beteg beképzeli, hogy valaki meg akarja ölni. Ez a képzelődés olykor erős látomássá fejlődhet, vagyis olyasmit is lát a beteg, ami egyáltalán nem létezik. Például, hogy fegyvert emelnek rá. ilyen esetben a pszichoterápia csak a megfelelő injekció, illetve tabletta adagolása után hatásos. Olykor csak az agy elektromos sokkolása után, aminek lényege, hogy „kitörli" a páciens agyából a káros emlékeket, gondolatokat. Ezt a módszert azonban egyre ritkábban alkalmazzuk. Közben az egyik páciens megkérdezte tőlem: — Maga bíró? Az orvosnő a beteggel nagynehezen elhiteti, hogy nem vagyok bíró. Majd megmagyarázza, hogy a* szerencsétlenül járt ember tíz évig raboskodott. A fogházban is mindig a bíró járt az eszében. A fogház káros élményeitől nem tud megszabadulni. Megtudjuk, hogy a betegek közül sokan valaki másnak képzelik magukat, mint akik a valóságban. Az egyik például azt vallja, hogy az anyja királynő volt (ez kissé elavult, újabban ugyanis egyre több az űrhajós és más „modern" egyéniség). S bár az elemi iskolának is csak két-három osztályát Járta ki, azt állítja, hogy több egyetemet sikeresen elvégzett. Az orvosnő oda is hivatja az Illető beteget és kérdezősködik tőle „egyetemeiről". A beteg azonban minduntalan másról beszél, mintha nem is értené a kérdést. — Amikor gyógyulófélben van, szégyelli korábbi állításait — magyarázza az orvosnő, miután magunkra maradunk. — Most egészen Jó az állapota. A hét végére kimenőt ls adtunk neki, hogy meglátogathassa családját. A betegek meglátogathatják hozzátartozóikat. S természetesen a hozzátartozók is eljárhatnak a kórházba. — Nem kísérelnek meg olykor szökést? — Csak nagyon elvétve. Sokkal ritkábban, mint amikor még magas kerítés vette körül a kórház udvarát. — A megbetegedést kiváltó okok nem egyszer a páciens munkahelyén keresendők. Ha ez kiderül, mit tehet a kórház? — Szociális nővérünk személyesen ellátogat az illető munkahelyére, Javasolja a beosztás, a munkakörnyezet megváltoztatását. — Milyen célt szolgál a futballpálya? — A torna az egyik leghatékonyabb rehabilitációs eszközünk. Meg a napi foglalkoztatás. A délelőtti kötelező munka során kézimunkát végeztetünk velük. Papucsokat, dísztárgyakat, szőnyegeket stb. készíte< n < OS o H H W n N < nek. Ugyancsak kitűnő gyógymód a rajzolás, illetve a festés. A kórház műtermében J. Kntl akadémiai festőművész fogad bennünket. Elmondja, hogy hazánkban a cajlai kórházon kívül csak Prágában alkalmazzák a festészetet, mint rehabilitációs eszközt, illetve a diagnózis megállapításának egyik segédmódját. Olyan páciensek ls ceruzát vagy ecsetet kapnak kezükbe, akik azelőtt sohasem festettek. Van aki eleinte nem mer vagy nem akar festeni, ám az eléjük adott fehér papír, esetleg vászon egyben serkenti is őket az alkotásra. — Mi az első feladatuk az „újoncoknak"? — Mindenekelőtt figurát rajzoltatok velük. A lerajzolt alakkal ugyanis tulajdonképpen bemutatkozik a páciens. A torz emberi alak vagy arc egyben tükrözi az illető lelkiállapotát, beteges meglátását. A megrajzolt szörnyetegek kifejezik mi az, amitől a beteg fél... Tessék megnézni például ennek a betegnek a rajzai (minden kezelés alatt levőnek külön rajzgyűjteménye van). Minden esetben majdnem ugyanazt a szörnyeteget festi meg ... — Egyik-másik betegünk idővel egyéni stílusra tesz szert s kitűnő eredményeket ér el. Rajzaik s festményeik közt — amelyek a naiv művészetbe sorolhatók — egészen kiemelkedő értékek is akadnak. Ha teljes képet kívánunk nyújtani az intézetről, meg kell említenünk még az alkoholelvonó-kúrát. Az itt „gyógyuló" emberek sem sokkal kevésbé sajnálatra méltóak, mint a többi beteg. S főként családtagjaik a szerencsétlenek. Éppen ezért hozzátartozóik bizonyára örömmel hallgatták volna azokat az őszinte „megtérési" szándékról tanúskodó megjegyzéseket, amelyek beszélgetésünk során elhangzottak. A legtöbben közülük a rossz barátokat okolják. Megdöbbentő az az egyhangú véleményük is, hogy odahaza — mivel napról-napra felöntöttek a garatra — tulajdonképpen nem volt idejük elgondolkozni afölött, hogyan lehetne a lejtőn megállni. Szavaik őszinték, fogadkozásukhoz alig férne kétség, ha nem tudnánk, hogy némelyik közülük nem első ízben van itt. — Sajnos, az alkohol iránti undort ki tudjuk váltani belőlük, de a jellemüket megváltoztatni nem vagyunk képesek — mondja dr. M. Wolf az osztály főorvosának helyettese. — Nos, ilyen az élet egy elmegyógyintézetben. Vagyis ugyanolyan, mint más kórházban, de mégis más. Az orvosok és ápolók munkája is hasonló, csak talán a szokottnál is nagyobb türelmet, kitartást Igényel. Legalábbis a cajlai kórházban ezt tapasztaltuk. FÜLÖP IMRE Ak orszeru vegyipar az ország fejlettségének fokmérője A vegyipar ma már elválaszt* hatatlan része a fejlett országok népgazdaságának. Termékelt megtalálhatják a mezőgazdaságban, a ncbézgépiparban, az építőiparban, a közlekedés és az energetika területén, a gépkocsiiparban, a bor-, textil, bútor, élelmiszer és villamosiparban egyaránt. A csehszlovák vegyipar 1943 ntán hatalmas fejlődésen ment keresztéi. 1960 tói 1965-ig a vegyipari termelés 53 százalékkal emelkedett, és részesedése a csehszlovák ipari 5ss»termelésben már 7,8 százalékos. Ha összehasonlítjuk e viszonylag nagy arányú fejlődést a fejlett országok vegyiparával, megállapítható, hogy még mindig nem értfik el a szükséges szinvonalat — mondotta Prágában a sajtó képviselőinek Stanislav Razl mérnök, vegyipari miniszter. Amíg pl. 1968-ban ax NSZK-ban JUI egy főre eső vegyipari term firtéktt elérte a 170 millió dollárt, Angliában a 150 millió dollárt, addig nálunk az egy főre eső vegyipari termékek összértéke 34 millió dollárt tett ki. A vegyipar fejlesztése érdekében a negyedik ötéves tervben 50 százalékkal több a beruházás mint az előző ötévea tervben, ami a tervek szerint 50 százalékos termelési emelkedést jelent. A vegyipari miniszter hangoztatta, hogy az iparig jelentősen hozzájárul Szlovákia iparosításihoz. Szlovákia évről évre nagyobb arányban vesz résxt a vegyipari termelésben. Amfg 1960-ban a vegyipari gyártmányok egynegyedét termelte a, 1967-ben az össztermelés egyharmadat adta. A miniszter helyeselte, hogy a vegyipari fejlesztésénél tekintetbe veszik Szlovákia nemzeti érdekeit. A szlovákiai vegy ipart magasabb színvonalúnak tartja, mint a csehországit. A miniszter hangoztatta, hogy a vegyipar fejlesztését elsősorban a széles körű nemzetközi együttműködésben látja. Tekintetbe kell ugyanis venni azt a tényt, hogy a vegyipar fejlődését elsősorban a nagyhatalmak (az Egyesült Államok és a Szovjetunió) kémiai ipara diktálja. Ism) Ihattunk ' eauehi ik volna egyebet ts: erősei, vagy illatos jó bort, olyat, amelyben a napsugár aranylik és pezseg az erő. Mi azonban mégis a kávé mellett maradtunk. Bornemisszák sem vagyunk, csak úrvezetők. Akik viszont ilyesmire adták a fejüket, tartsák távol maguktól a szeszes italt, őrizkedjenek tőle, mint ördög a tömjénfüsttől. Ebben már az első ptllanatban megegyeztünk. A vasárnap délelőtt azonban kávé mellett is kellemes volt a „kúria" egyik tágas, ízlésesen berendezett szobájában. A házigazda ľass Ferenc, az aranykalászi szövetkezet elnöke. Esa ház, amelynek asztalánál ülünk — a hajdani Désykúria — az övé. Megvette. Erről jut eszembe, hogy valamikor már említette: A ház hajdani gazdájánál szolgált az édesapja, ennél a háznál cselédeskedett 0 ls, míg rájuk nem köszöntött az új világ. A fordulat után a kúria gazda nélkül maradt. Majd szükségmegoldásként Iskolának használták. Később már erre a célra sem volt jó. Felépült az új, korszerű iskola, a kúria meg a nemzett bizottság nyakán maradt. Mit kezdjenek vele? Bárcsak mielőbb túladhatnának rajta. Vass Ferencék akkoriban elég szorosan laktak. Tágasabb lakásra vágytak. Ml lenne, ha megvenné a kúriát? A tágas négy szoba, meg a mellékhelyiségek nekik éppen megfelelnének. Igen ám, de előbb rendbe kellene tenni. Aztán mégiscsak létrejött a vásár az elnök és a nemzett bizottság között. Vass Ferencék azóta szépen rendbe tették, lakályossá, kellemessé varázsolták az öreg házat. Igy történt. A feketét szürcsölgettük, közben azon gondolkozom, hogyan köthetném össze a régebben megkezdett beszélgetés fonalát a mostanival. Majd azt találom mondani. — Látod, Ilyen az élet . . . — Milyen? — kérdezi ő. — Azt mondtad, hogy édesapáddal együtt itt szolgáltatok. — Hogyhogy nincs? — csodálkozom. Veletek csak nem tesz kivételt az Időjárás? — Azt nem, de ha nem az országutat figyelted volna jöttödben, bizony — Ennél — bólint. — Es most ebben a házban te vagy a gazda. — Hát igen — válaszol széles mosollyal —, ilyen az élet. A tágas ablakokon át messzire lát a szem. Átellenben a szövetkezet gazdasági központja. Az asztaltól egy pillanatra sem mozdulunk, de gondolatban máris átugorjuk a közbeeső távolságot. A szárazságot említem. Az elnök csak legyint. — Nálunk nincs szárázság. láthattad volna, hogy ami határunkban most is esik. — Az öntözőberendezésre gondolsz? — Arra bizony. — Csak nem azt akarod mondani... — Pontosan azt, hogy szükség esetén egész határunkat öntözhetjük. Most már értem, hogy az aranykalászi elnöknek, miért nem gyűlt meg a baja az Időjárással. Határuk az Idén ts ígéretteljes. Ha minden jól megy — az elnök szerint — az idén utolsó adósságukat is lerázzák, a nyakukról. Nem az állammal, bankkal szembenit. Ezeknek már nem tartoznak. Tartoznak azonban még saját maguknak, a tagoknak a közösbe hozott Ingóságokért, jószágért, felszerelésért. Nem sok ez az adósság sem, mindössze százezer korona körül mozog. Igaz, a leltár kifizetését már évekkel ezelőtt megkezdték. Ogy, ahogy a szövetkezet gazdasági helyzete megengedte. Elsősorban a kisebb tételeket rendezték, azokat a szövetkezeti tagokat részesítették előnyben, akik szociális helyzetüknél fogva jobban rá voltak szorulva a pénzre. Majd az idősebb szövetkezeti tagok kerültek sorra: addig kapják meg a pénzt, amíg hasznát vehetik. Már csak százezer koronával adósa tagjainak a szövetkezet. Ez az öszszeg az ő bizonylatukban már nem sokat jelent. A lényeg nem is az, hanem éppen az, amit az elnök említ: — Annak idején a tagok maguk sem hitték, hogy valamikor erre ts sor kerül. Nem is igen számítottak rá. A vezetőség azonban azon volt, hogy a kezdet kezdetén tett ígéret több legyen a puszta szónál. Észre sem vesszük, mennyire jut az idő. A pünkösdi nagymiséről már hazafelé kerekeznek a templomba Járók, mt meg a második csésze feketénél tartunk. Hiába, ott, ahol vendégszerető a házigazda, párjára talál a szó, gyorsan szalad az idő. Így szalad ott átellenben is, ahonnan éppen most próbáljuk viszszaparancsolni gondolatainkat. Az elnöknek úgy tűnik, nem is volt még az olyan régen, amikor azon törték a fejüket, hogy mit is kezdjenek a nagy nehezen összehozott vagyonkájukkal. Es ma? Egy sok milliót érő gazdaság tulajdonosai. A hajdani cselédek, zsellérek, kisparasztok, jómódú emberekké váltak. Mai életünknek éppen ez az értelme és lényege. SZARKA ISTVÁN 1968 1