Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-09 / 128. szám, csütörtök

íf m A CSALLÓKÖZI vcnatok mindig barátságtalanok. Piszkosak, füstösek, este meg csak gyér fény világítja be a fülkéket. Olvasni nem lehet, legfeljebb elmélázni, vagy beszélgetni. A fülkében kevesen vnltak. Velem szemben egy Idősebb asszony ttlt. Csendesen, ölbe tett kézzel. Lehetetlen volt észre nem vennem arcának szabályos vonásait, szeme sötétségét. Arra gondoltam, milyen szép is lehetett valamikor. Szinte magam előtt láttam: tizennyolcévesen, nevetve, pettyes ruhában, amint gyöngyfogával jöfzüen beleharap egy almába. Aztán elmúlt a látomás. Ismét az asszonyt figyeltem. Szinte mágneses erő sugárzott belőle. Vonzott. Beszélgetni kezdtem. Először csak az tdőjárásről meg mtegymásröl, amiről az emberek általában egy félig üres esti vonatban beszélgetni szoktak. Akkor persze még nem sejtettem, hogy ezt az asszonyt közelebbről is megismerem, hogy egyszer megírom élettörténetét. Megírom, éppen ma, mert számára ez a nap kétszeresen is felejthetetlen. A z Októbert Forradalom évében született. Apla mindig mások szolgálatában állt, a család tehát nem dúskált a jólétben. Márta — nevezzük így — elvégezte a nyolc általánost és önálló életet kezdett. Önálló élet... Beszegődött cselédnek, gazdagok házához, mások szolgájává. Ttzenöt éves volt, törékeny, mezítlábas. Miközben a kilincseket tisztogatta, arra gondolt, milyen Jó azoknak, akik tanulhatnak. m u m A kenyértészta már majd kifolyt a fonottkosárból. Szaporáznia kellett lépteit, kt tudja így is elfogadja-e a pék? No hiszen, lesz akkor ... — Mária, várj! Felcsillant a szeme, gyermekkort pajtás szólította meg. — Sietnem kell, de tíz perc múltva visszajövök. Rohant, szinte repült, hogy pár szót válthasson. Lihegve érkezett. — Itt vagyok. Hát te? Meséli, de hamar, mert még fóznöm kell. — Gyere közénk, a „Világosságba", majd ott beszélgetünk. — A „Világosságba?" — kérdezte értetlenül. „Világosság" — érsekújvári kultúregyesület. Elment. És azután, ha csak egy szabad estéje is volt, eljárt. Sok érdekes dolgot lehetett ott hallant. Jól érezte magát, mert oda hasonló „szegényekjártak, mint ö. Itt döbbent rá arra, micsoda Igazságtalanság uralkodik a világon. Hogy míg 0 és társai dolgoznak — gyakran csak a kosztért —, gazdáik pénzüket a kaszinóban mulatják el. Ma úgy mondja: „ott kezdtem politikailag aktivizálódni". Akkor inkább ösztönösen háborodott Jel az Igazságtalanság láttán. De ez az „ösztönösség" és a „Világosság" kihatott egész életére. Húszéves, amikor belép a pártba. Ettől a perctől kezdve jóformán otthon nélkül van. Gyakran váltotatja helyét, utazik, gyalogol, bújkál, nevet változtat. A párt illegalitásba vonul.. • Márta, te nő vagy, szabadabban mozoghatsz, kevesebben figyelnek fel Amit vállaltam, önként" vállalťam. Végigkiizdöttem a harcot. Nyugdíjas vagyok, kommunista, amilyenből van száz meg ezer, meg ennél sokkal több, nemcsak nálunk, hanem szerte a világon... rád, meg aztán többet is megtudhatsz mint mi. Vállalod? — Vállalom. • • fi Máriára komoly jeladat hárul: az összekötő szerepét vállalja. Komárom, Léva, Vágsellye, Sókszelőce, Győr, Érsekújvár — hol itt, hol ott bukkan fel, cselédlány és kommunista. Üzenetet hoz, üzenetet visz — meg röpiratot. Egy szép napon kiadják a nevére szóló letartóztatást parancsot. Még óvatosabbnak kell lennie. 1940 ben mégis letartóztatták. Vádat emelnek ellene: „... társaival együtt erőszakosan meg akarja dönteni a fennálló társadalmi rendet, veszélyezteti az állam egységét ... lázít az uralkodó osztály ellen és munkáshatalmat követel. Kijelentéseivel és tetteivel ezt többször is kinyilvánította. Röpiratokat terjeszt..." Elvtársaival együtt bekerült a sötét cellába és várt. Mindig valamire: Ihol kihallgatásra, hol a mosléklevesre, hol ütlegelésre, hol egy új bajtársra és talán a szabadulásra is. Ekkor már sokat cigarettázott, de dohányért, gyufáért felbelövés járt. A kínok kínját állta kl, míg Elvezették. Nagyon jól ismerte azt a helyet. Naponta többször is megfordult ott. — Mondja, mikor lesz már okosabb? Kik a társai? Hallgat? Ök már úgyis „köptek". Na egy kicsit megpuhítjuk, hátha az segít... Egy pofon, kettő, néhány rúgás, a többit már nem érezte. Fellocsolták. Aztán kezdődött minden elölről. — Vallj már, te disznó, mert palacsintát csinálunk belőled

i Konokul hallgatott. Egy pofon, kettő, rúgni készül a csizmás láb, de megáll a levegőben. Mária köhög. Testét rázza a köhögés. Könynyek csurognák végig az arcán, aztán kezét a szájához emeli, majd véres tenyerét az ölébe ejti... Kórházba szállítják. Tüdőbaj. Es ismét vár... De most már nem a kihallgatásra, a mosléklevesre, vagy egy új bajtársra, most már biztosan tudta, mire vár. A kellő pillanatra. Megszökött. Ismét nevet és lakhelyet változtat — Nyitra, Nagyszombat, Bratislava, Martin. Üzenetet hoz, üzenetet visz — meg röpiratokat. Egy évvel később ismét körözik. Elvtársaival megszakad az összeköttetése. Közben fia születik, egyre több a gond, kevesebb a kenyér. Egészségi állapota rosszabbodik, ráadásul ekcémát kap, Háború! Mindenkit érint, Mártát kétszeresen. Különmegbízatással, hamis iratokkal határátlépésre készül. Elfogják. Innen az út már csak a koncentrációs táborba vezet. Zsidó, de hamis iratai mást bizonyítottak. Terezínig hoszszú volt az út. Marhavagonokban, terhesen, egy szál ruhában. A két és fél éves Karcsika fel-jelsír álmában. Köhögött. Nagyon ts tisztában volt azzal, hova viszik, de őt mindennél Inkább a rábízott feladat nyugtalanította. Ha kiesik egy láncszem, az egész csoport lebukhat. Terezin! Kaszárnyák, koncentrációs tábor, kápó... A lágerben csak úgy hemzsegtek a poloskák és a tetűk, de nekik ragyogóra kellett mosniuk az utca kövét. Hajnaltól éjszakáig munka, munka — egy tál levesért. Kihallgatást kért... — Kérem, engem tévedésből hoztak Ide. En keresztény vagyok. Itt vannak az irataim. Élelmiszert akartam vásárolni, hisz éhezett a gyerekem ... — írjon a Führernek, majd ő megfontolja, aztán elengedjük. — Amikor idehurcoltak, akkor sem írtam a Führernek, maguk hoztak, maguk engedjenek el. — Megmondtuk! Elvezették. Karcsikát különzárták. Bizonytalanság. Fájdalmak. Éhezés. Munka. Hideg. Es elérkezett május nyolcadika. Mária szülni készült. A lágerkórházban nagy volt az Izgalom. Közeledtek a szovjetek. Jöttek... Mária ott feküdt a műtőasztalon, fájdalmával, egyedül. Az orvosnő két asztalt és két széket állított egymásra, hogy ktlásson az ablakon. — Doktornő, jöjjön, szülnöm kell... — Várjon, most jönnek ... Tankok vonultak, csizmák dobogtak, visszhangzott a ragyogóra súrolt utca. ... Jönnek, jönnek a szovjetek ... Küzdelmem nem volt hiábavaló ... — Doktornő, szülni akarok... — nyöszörögte. — Mondtam már, hogy várjon! — Nem tudok tovább várni... Vtktorka segítség nélkül jött a vtlágra. Felszabadultunkl Felszámolták a lágert. Szabadság! Szabadság? Merre, hová Induljon? Egy újszülöttel és egy súlyosan beteg kisgyermekkel? Kilométereket gyalogolt, rizst és krumplit lopott, hogy a nagyobbik gyereknek enni adhasson, hogy „meggyógyítsa". Otla Bratislavába vezetett. Azonnal jelentkezett a pártszervezetnél. Az élet lassan normális mederben folyt tovább. Egyedül maradt a két gyerekkel. Viktor háromhónapos korában éhen halt. Karcst ts beteg volt, Mária pedig munka nélkül. A pártban bízott. Továbbra ts vállalta a rábízott jeladatokat. - Az új feladatokat. Nehezen, de úgy érezte, szabadon élhet. 1950-ben a példásan végzett feladatokért a járási pártbizottságtól elismerő oklevelet kap. De egy évvel később ugyanannak a párttikárságnak a tudtával elbocsátják. Ismét munka nélkül. Ígéretet kap ugyan, de ez csak ígéret marad. Nehezen érti meg, miért kell éppen úgy vándorolnia, munkát keresnie, mint a háború előtt, amikor a párt illegalitásban volt, de vállalja, mert hiszi, hogy ez nem tarthat sokáig. Végül ts fontos politikai megbízatást kap. Dolgozik, talán többet, mint bár-mikor máskor. ... egy szép napon megköszönik szolgálatait, elbocsátják. Egészségi állapota rosszabbodik, a vérnyomása is ingadozik, megdagad keze-lába. Házmesteri állást vállal. A pénz nem sok, amit munkájáért kap, de legalább van lakása. Nyugdíjazzák, mert az orvos eltiltja a nehéz munkától. 410 koronát kap, gyermekével együtt. Ha leszámítjuk a kétszáz korona lakbért, a megmaradó összegből aligha lehet megélni. Hosszadalmas utánjárásra jelemelik nyugdíját. Sőt 1965-ben kitüntetik. A történet valóban véget is érhetne. Mária csendesen él, hallgatja a rádiót, újságot olvas, leporolja könyveit, unokáját sétáltatja. Ha... Ha nem történik még valami. A számunkra oly jól ismert évek borzalmai. Régi harcostársait egymás után letartóztatják. Miért? Kt tudja? — Fiacskám, ismertem azokat az embereket. Becsületes kommunisták. Együtt harcoltunk, vállaltunk minden feladatot. Becsületesek, mert ha nem azok, akkor anyád sem az. Lehet, hogy engem is elvisznek. De te akkor gyere utánam, ülj le a lépcsőre és addig várj, míg haza nem engednek. Nem tarthatnak ott sokáig bennünket, csak valamiről meg akarnak az elvtársak bizonyosodni. Várj. Nem tartóztatták le, de a többlek évekig ültek, egyeseket kivégeztek. A mai napig sem tudja, hogy miért. Amikor visszajött a lágerből, azonnal jelentkezett a pártszervezetnél. Akkor azt írták a könyvébe: tag 1945-től. Később tanúkkal bizonyította, hogy 1937től, hiába. Öt évvel ezelőtt ismét kérte, bizonyította, ismerjék el tagságát. Kérvényére a mat napig nem érkezett válasz ... Nem panaszkodik, nem azért tette, amit tett, hogy pártigazolványában ott szerepeljen: 1937. Nem. Csak hát ő úgy érzi, ez megilleti. Neve? Van neve. El ez az asszony, igaz ez a történet. Hiszi, hogy ilyenek, mint ő, sokan vannak. Olyanok is, akik életüket áldozták. — Eletemet én határoztam meg így. Amit vállaltam, önként vállaltam. Véglgküzdöttem a harcot. Nyugdíjas vagyok, kommunista, amilyenből van száz meg ezer, meg ennél sokkal több, nemcsak nálunk, hanem szerte a világon... OZORAI KATALIN IQáC május 5-én, néhány lUtJ nappal a hitleri Németország teljes és teltétel nélküli kapitulációja előtt maró füst- és porfellegek kavarogtak a rombadőlt Berlin felett. A Relchstag tövében újságírók gyülekeztek. A Pravda, az Izvesztyija, a Krasznaja Zvezda és más szovjet lapok munkatársai. Mögöttük a hajdan oly dölyfösen büszke épület kiégett kupoláján már ott lobogott a győzelem vörös zászlaja. A fronttudósítók itt emlékeztek meg a szovjet sajtó napjáról. Körülöttük üszkös romok, lángo'.ó városrészek, szétlőtt barekocsik és Hitler katonáinak holttestei. A szovjet újságírók — valame íyien egyenruhában — fürkészve vizsgálgatták egymást. Az Ismerősök boldogan szorongatták egymás kezét és férfiasan összeölelkeztek. De milyen kevés volt az Ismerősi Es mennyi az ismeretlen, fiatal arc! Alig jutottak ide olyanok, akik a fasiszta orvtámadás első napján, 1941. június 22 én aláírt megbízólevéllel indultak el szerkesztőségükből a frontra. Igen sokan azért nem lehettek jelen, mert a háború négy pusztító esztendeje alatt valahol Moszkva és Berlin között, hivatásuk teljesítése közben — bőil halált haltak. Csnpán a szovjet hadsereg központi lapjának munkatársai közül tizenheten áldozták életüket a fasiszták elleni küzdelemüen. Nevüket csak 61(1 harcostársaik emlékezete űrzL A Krasznaja Zvaxdá moszkvai székházának bejáratánál OtközEen, a vonaton még nem nagyon fogták fel, ml is kezdődött tulajdonképpen. Az események halálos komolyságát akkor kezdték pln'céjéGen kapott helyet. Ennek ax ötágú csillag alapzati! hatalmas épületnek az alagsora bombabiztos fedezéket nyújtott. márványtábíáKa vésték' S hősök névsorát: A. N. Anohln, K. J. Belyhin, M. SZ. Bernsteia, L. V. Vilkomlr, L. R. Is, P. T. Krllov, B. M. Lapln, P. M. Olender, E. P. Petrov, A. ŕ. Poljakov, M. K. Rozenfeld, Sz. T. Szaplgo, J. H. Szlszlavszklj, A. J. Szluckij, L. M. Fokerman, Z. L. Hacrevin és A. M. Suer. Emlékükről á márványtáblánál ls hívebben vallanak a régi, bekötött újságpéldányok, amelyekből ax utódok Is olvashatják a tűzvonalból küldött riportjaikat, fronttndősltásaikat. N

egyvenöt május StSdlkén, ott, a Relchstag füstölgő falainál az életben maradottak felidézték azt a napot, amikor a Krasznaja Zvoxda harmincegy munkatársa egycsapásra haditudósító lett. Megbízólevéllel a zsebükben valamennyien azonnal elindultak a harcolók közé. Arra sem volt Idejük, hoqy elbúcsúzzanak szeretetteiktől, barátaiktál. felismerni, amikor megpillantották az égő Vilniusxt, a szétbombázott szovjet vasúti szerelvényeket, majd a kelet felé menekülő, rémült asszonyok végtelen sorát, karjukon csecsemővel és szoknyájukba kapasxkodő gyerekekkel. Azután találkoztak a szétvert, viszszavonuló csapatok maradványaival, a sebesültszállítmányokkal. Ekkor markolta meg szivüket először döbbenet. Egyszeriben ráeszméltek, hogy a kiképzés és a harckészültség állapotáról Irt cikkeiket, riportjalkat felváltják a véres ütközetekről, hősles élet-halál küzdelmekről, megrázó tragédiákról, a gyűlölt ellenség kegyetlenkedéseiről szóló beszámolók. Ott, a Relchstag véres, kormos falainál összegyűlt tollforgatók azokat a napokat ls felidézték, amikor Hitler hordái közvetlenül Moszkvát fenyegették. A Krasznaja Zvezda szerkesztősége ekkor a Szovjet Hadsereg központi színházának « Emlékeztek? — kérdezte egyikük kissé fanyar hámorral. — Akkoriban bexxeg nem kellett Ilyen messxire jönnünk rlportútral -s Ax ámT — helyeselt a másik. Reggel, a szerkesztőség előtt kocsira ültünk és egy órán belül a fronton voltnnk. Ebédre már vissza Is érkeztUnk a harc legfrissebb eseményeiről szóló beszámolóval. — És Poljakovot nem felejtettétek még el? — kérdezte másvalaki. Hogyan is felejtették volna ell A

Krasznaja Zvszda munkatársa, Alekszander Poljakov már a háború első napjaiban eltűnt. A Grodnóban állomásozó csapatoknál látták utoljára. Ext a várost azonban gyorsan lerohanták a fasiszták. Poljakovot már-már az első hősi halott újságírónak tekintették, amikor Szmolenszk kii zeléből sebesülten jelentkezett: „Sikerült átverekednem magamat Gallcklj tábornok hadosztályához!" Sebesülésével nem törődve, éjt-napot átdolgozva, megírta első frontélményeit. A lap hamarosan közölta riportsorozatát: „Az ellenség hátában". A sorozatot külön kiadásban is megjelentették. Ex volt ax első jelentősebb fronttudósitás, amely hírt adott arról, hogy a fasiszták megszállta területeken ég a föld ax ellenség lába alatt, megkexdődött a népi ellenállás, kibontakozóban a partizánháború. A sorozat erkölcsi hatása igen nagy volt. Értőt, bizakodást kölcsönzött a harcolóknak és a hátországbeli olvasóknak, erősítette a küzdők elszántságát. A háború tovább tombolt. 1941 októberének egyik éjszakáján Poljakov tanácsára Szergej Lnszkutovot, a Krasznaja Zvexda Ismert totoriporterét Sztaraja Ruszsza közelében a frontvonal mögé küldték. Loszkutov megkereste a harcoló partizánokat, részt vett akcióikban és rendületlenül fényképezett. Egy hét múlva hevenyészve összetákolt rönktutajon, bravúrosan átevezett a szélkorbácsolta Szellnger-tavon, amelynek keleti partjára érve visszajutott övéihez. A Krasznaja Zvezda ekkor közölt először fénykép-sorozatot és élménybeszámolót a partizánok harcairól. Ml történt eköxb'en Poljakovval? Nem várta meg felgyógyulását és Szverdlnvszkba utazott az óriási URALMAS hadikombinátba. Itt gyártották a T—34 típusú harckocsikat, amelyek ekkor szinte mindennél tontosabbak voltak a küzdők számára. Poljakov csatlakozott egy frontra induló T—> 34 szállítmány személyzetéhez. Élményei alapján megírta az „Uraitól a Sztaraja Russzálg" című több részből álló riportbeszámolóját. M

int nyughatatlan, vérbeli riporter, nem ismert pihenést. Bombázógép fedélzetén harci bevetésen vett részt, majd egy páncélvonat személyzetével Indult ütközetbe. És amikor a katonák a fedezékek fapricscsein, vagy szalma-aljazatán pihentek néhány órát a harcok rövid szünetében, Poljakov pisla lámpafénynél, térdére borított evőcsésze alját, vagy fegyvere tusáját használva íróasztalnak, görnyedve irta újabb' és újabb tudósításait lapja, a Krasznaja Zvezda számára. Az önhajszolás megboszszulta magát. Poljakov sebesülése kiújult. Ű azonban eltitkolta és fájdalommal, seblázzal küzdve, fogát öszszeszorttva, kemény akarattal dolgozott. Nem bírta sokáig. írás közben, a félbehagyott kéziratra borulva hullt kl kezéből a toll. Neve elsők között került a Krasznaja Zvezda hősi halottjainak listájára. BERTALAN ISTVÄN