Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-09 / 128. szám, csütörtök

Ä demagógia nem megoldás M

ikor már azt hittük, hogy minden embertelenség, tévedés, elvakultság és előítélet, szóval a múlt drámai ámokfutása az újrafontolás és önbírálat útján tévedésként kerlll be a történelem évkönyveibe, mikor kezet akarunk nyújtani azoknak is, akiket 23 évvel ezelőtt a fanatizmus árja elragadott, akkor megszólal egy Igazán disszonáns hang, amely annyiban különbözik az eddigi felszínes különvéleményektől, hogy több tárgyi Ismeret birtokában a reakcióból, a tévedésből, az embertelenségből és a nacionalista macchiavellizmusból „szocialista" erkölcsi rendszert akar szerkeszteni a magyarellenes hadjárat védelmében. Ezt a szerepet vállalta Daniel Okáli a Predvoj 1968. április 25-i számában, ahol önmérséklet nélkül tett hitet az 1945-ös szegregációs politika „vívmányai" mellett, megfújta a harci riadót és egyben igazolásul segítségül hívta az akkori vezető személyiségek nyilatkozatait. Daniel Okáli a régi jól bevált formulával kezdi; a félénk lelkek megriasztására egy ötvözetté forrasztja a magyar ügyet a német kérdéssel. Ezek után természetesen nyilvánvaló, hogy aki a Kassai Kormányprogram VIII. magyarellenes fejezetét bírálni meri, az a szudétanémetek és a bonni revansisták tigynöke. Szóról szóra: „De míg a szudétanémetek ezt a külföldön cselekszik, addig a galántal CSEMADOK és más szervezetek államunk területén teszik ugyanezt". Azt állítja, hogy a CSEMADOK követelése, mely a Kassal Kormányprogram tisztán történelmi értékű felülvizsgálására irányul (gyakorlatilag több rendelkezést már amúgy ls hatályon kívül helyeztek) a kitelepített németeket kívánja rehabilitálni. Nyilvánvaló, hogy a köztársaság egyik egzisztenciális pillérének megbolygatásával megkísérli Sámson módjára rádönteni a magyar ügyre a fiatal szocialista demokrácia egész épületét. Nem szállunk vitába Daniel Okálival, hogy a magyar államnak és a magyar népnek egyazon szerepe volt-e a németekkel a második világháborúban, mert ebben a kérdésben a békekonferencia már végérvényesen meghozta a döntést 1946-ban, amikor nem *^íoridta ki a magyar nép kollektív felelősségét. Viszont nem félemlíthet meg senkit sem az a vérszegény kísérlet, hogy csaknem negyedszázad elmúltával Okáll újra feltalálja a diszkriminációs dogmák erkölcsi indoklásalt. Nemcsak az időszerűtlen erőfeszítést kell visszautasítani, hanem az államérdek szempontjából ls le kell szögezni, hogy miként a magyar nép szerepe az elmúlt háborúban nem volt azonos a németség szerepével, úgy a német lakosság kitelepítésének a kérdését is más szemmel kell vizsgálni, mint a magyarok ellen alkalmazott értelmetlein erőszakot. Az elriasztás taktikájának egyik fogása, mikor Okáli kiemeli a politikai egyöntetűséget, rámutatva, hogy a koalíció minden pártja egyetértett a magyarok kitoloncolásának a kérdésében, és nyomatékul szerepelteti Gottwald, Široký és Clementis nevét. Egyetlen magyar sem kételkedett soha abban — aki némi politikai intelligenciával rendelkezett — hogy A háború utáni magyarüldözést Klement Gottwald nevétől ugyanúgy nem -lehet elválasztani, mint Beneš nevétől. Ezzel a bűvésztrükkel nem hozhat zavarba Senkit, mert nincs szó sem a CSEMADOK programjában, sem más magyar megnyilatkozásokban megtorlás követeléséről olyan személyekkel szemben, akik szerepet vállaltak 1945-ben, de ma a szocialista internacionalizmus alapján állanak. (Flerllnger, Husák, Novomeský.) Daniel Okáli idézi az említett személyek egyes beszédeit, de kivétel nélkül valamennyit az 1945. augusztus 2 utáni Időből. Az ok nyilvánvaló. Ezen a napon 1945 augusztus 2-án tették közzé a potsdami határozat szövegét, amely csak a németek kitelepítését hagyta jóvá, a magyar kisebbség kérdésében nem foglalt állást. Ezért ezen időpont után már csak a lakosságcsere lehetősége maradt fenn a két ország között, vagy pedig a békekonferencián megkísérelni az egyoldalú kitelepítés szerényebb igényű előterjesztését. És előtte? Amiről Daniel Okáli bölcsen hallgat, a magyar kisebbség általános kitoloncolásának elve volt érvényben teljes vagyonelkobzással párosítva. Ilyen értelmű jegyzéket terjesztettek az állam vezetői a potsdami konferencia elé. A kérdés most az, hogy miért nincs sem Okállnak, sem a hasonló utakon Járó történetíróknak bátorságuk ezt végre a szlovák népnek megmondani? Okáll figyelmeztet Sztálin és Molotov' szerepére a magyar kisebbség kitoloncolásának kérdésében, feltételezve, hogy a „nagyágyúk" bevetése után, már végleg nem mer mukkanni senki. Ha Okáli nem tudná, több dokumentumgyűjtemény bizonyítja nyilvánnosan Sztálin és Molotov kltoloncolásos álláspontját a szlovákiai magyar kérdésben, ami ma senkit se«n lep meg, hiszen ismeretesek Sztálin módszerei a nemzetiségi kérdések megoldását illetőleg a két háború között. Ügyetlenségnek kell tekinteni Okáli idézetét V. Širokýtól, melyben Ismerteti, hogy „népünk már a nemzeti felszabadító mozgalom idején követelte, hogy a németeket és a magyarokat toloncolják kl a köztársaságból". Ügyetlenség azért, mert a történetírás mindeddig makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy a magyarellenes kltoloncolásos terveket Beneš importálta Londonból a háború után. Daniel Okáli azért sorolja fel a Kassal Program „bűnöseit", hogy a történelmi nevek bemutatásával az embertelenségek tényéből délibábot varázsoljon. Ehhez körmönfont elkenéssel segíti hozzá az olvasót: „Minden akció, főleg a lakosságcsere békés úton volt hivatva ezt a központi kérdést megoldani." A bátorság újra elfogyott, kenetteljesen békés útról beszél, kizárólag lakosságcserét emleget, de hallgat a vagyonfosztás, általános kitoloncolás tervéről. Dániel Okáli a múlt és a régmúlt idők magyar uralkodó osztályának tévedéseiből, hibáiból, bűneiből általános magyar elvetemültséget és Európaellenes megáltalkodottságot farag. Igazáról makacs következetességgel akarja meggyőzni olvasóit, de kifogy a bátorsága, amikor saját nemzetéhez kellene őszintén szólnia, eltompul az emlékezete, amikor ismertetnie kellene annak a diplomáciai jegyzéknek a szövegét, melyben a köztársaság akkori irányítói félmillió magyar (a kitelepítési hivatal 1945-ben 511563 személyt vett nyilvántartásba) kitoloncolásának engedélyezését kérték a győztes hatalmaktól. Pedig erről a jegyzékről ls meg lehetett volna emlékezni a Pravda 1945. augusztus 5-i száma alapján. Síéi áttérni a későbbi „lakosságcserés" huzavonára, nam akarva kínos meglepetéssel szolgálni a mai fiatal szlovák nemzedéknek, mely a történelemkönyvek alapján a háború utáni politikában ma már csak önkéntes lakóhelycserét lát. Okáll bagatellizálja a csehországi tömegdeportálást, mint mondja, a „munkaszolgálati toborzást", elfeledve, hogy az eljárás lényege nemcsak a lakóhelyről való klüldözés volt, hanem a vagyonelkobzás is bírói ítélet nélkül és kormányrendelet ellenére. A nyílt és Tiáig jóvá nem tett tömeges törvénysértést Daniel Okáli „szükségmegoldásnak" becézi, amit — szerinte — a 'lakosságcsere-egyezmény végrehajtásának magyar részről történő halogatása tett indokolttá. Harci riadójának legelképesztőbb kitétele: „Csehek és szlovákok százereinek kiűzése Dél-Szlovákiából". Javaslom Daniel Okálinak, olvassa el újból azt a •levelet, melyet 1946. október 1-i keltezéssel kapott dr. Pavel Horváttól a Zprávy Štatistického úradu szerkesztőjétől (Közzé téve a lap ugyanezen keltezésű számában) mint a csehszlovák kormány áttelepítési bizottságának budapesti kormánybiztosa. A levélben dr. Horváth értesíti Okálit, hogy: „Szlovákiának azt a területét, melyet Magyarország megszállt, a megszállás előtt kb. 81 000 személy hagyta el." Tehát a megszállás előtt. A megszállás utáni kiüldözöttek számáról dr. Horváth nem beszél (jó lenne már egyszer ennek a kérdésnek is végére járni, mert ez a témakör legtermékenyebb területe a valótlanságok terjesztésének.) Nincs könnyebb, mint idézeteket összekapkodni annak bizonyítására, hogy Horthy Magyarországa 1938-ban felvonult Csehszlovákia ellen, felpanaszolni a magyar kisebbség „árulását". De ha ez a két körülmény minden más történelmi összefüggéstől elszakított önálló döntő tényezőnek van felnagyítva' a szudétanémet és a ludák szövetség elhallgatásával, ez már történelemhamisítás. Daniel Okáll mindenben és mindenütt csak a magyar bűnöket keresi, a szlovák fasizmust fél mondattal intézi el cikkében. A csehszlovák válságban Tisza István is fontosabb helyet kap, mint Hlinka szlovák néppártja. Igy is lehet történelmet „gyártani". Persze a „tudományos" megalapozás után már könnyű a konzekvenciákat levonni: „Mindezen történelmi bizonyítékok kategorikus okai voltak annak, hogy 1945 után a nemzeti állam megalapítása kerüljön napirendre." Okáli a régi hanghordozás kíméletlen fölényével, nyúl a kérdéshez, mert húsz évig megszokta, hogy magyar részről ellenvélemény pedig nincs. Nem csoda, ha kezében a kollektív „otthondúlás" a védelmi nacionalizmus jogos eszközévé törvényesül. Daniel Okáli egész eszmefuttatása olyan irányzatú, mintha összpontosított támadásával meg akarná félemlíteni a szlovákságot a magyar irredentizmussal, a magyarokat az „árulás" megtorlásával. Pedig senki sem akar többet és mást, mint amit Csehszlovákia Kommunista Pártja akcióprogramja kilátásba helyezett. Feltételezése nyilván az, hogy az újsütetű megfélemlítettség hangulatában sietünk minden jogról lemondani, csak ne verjék fejünkhöz Horthyt, Eszterházyt, Tisza Istvánt, irredentizmust, hazaárulást stb. Okáli cikke jól van felépítve, csak az időt tévesztette el, huszonhárom évet késett, így riogatására sem emberi, sem polgári, de kollektív nemzetiségi jogainkról sem mondunk le. Párbeszédbe bocsátkozni az Okáli-féla dühkitöréssel nem 'lehet, mert nem értjük egymás nyelvét a legalapvetőbb kérdésekben. De napirendre térni sem lehetett felette, nemcsak aaért, mert vezető szerepe volt az események szlovákiai irányításában, hanem azért is, mert a köztársaság érdeke és a zavaros fogalmak tisztázásának szükségessége így kívánta. JANICS KALMAÍÍ /C CSEH NEMZET ON MAGÁN AK A legendás hírű Ríp hegyről mm~"~" I UK H m 1 : - - - ' A monda szerint a hazát kereső szláv törzsek egyike a Viszla folyótól nyugatra kanyarodva folytatta útját. Nem csoda, hogy az időjárás viszontagságaitól kimerülten, a hoszszú gyaloglástól fáradtan, éhesen, pihenésre vágytak az emberek. Sokat ígérő, vadregényes vidéket választottak ki maguknak erre a célra: az Elba völgyét. Amikor pedig vezérük Cech fejedelem a közeli hegytetőről, a Ríp csúcsáról körültekintve messze földön termékeny földeket fedezett fel, elhatározta, hogy véglegesen itt marad népével. Azóta élnek és sokasodnak ezen a tájon azok, akik hálájuk jeléül vezérükről: Cechről, Csehországnak nevezték el új hazájukat. A hazafias gondolkodású, ősidőktől kulturált cseh népnek azóta zarándokhelye a legendás hírű Rip, mely a történelem folyamán annyi életbevágóan fontos esemény színhelyévé vált... A történelmi nevezetességű hegy a cseh nemzet szemében ősidőktől kezdve a hazafiasság szimbólumát jelentette. Mentsvára volt a Ríp a népnek, mely itt tiltakozott elnyomatása ellen, Itt követelte Jogait és Itt ünnepelte politikai győzelineit. 1848 óta nemegyszer állt ez a hegy forradalmi események középpontjában. Lejtőin az évek során egymást követték a népgyűlések, melyek közül a legemlékezetesebb 1868. május 10-hez fűződik. Egész Prága megjelent ezen ä tüntetésen (résztvevőinek Számát húsz ezernél ls többre becsülik), melyen a nép a magas adók bevezetése ellen tiltakozott. Ugyanebben az esztendőben a Rípen rendezett további nagygyűlésen a nemzet az általános választójogra, az új alkotmányra és az Országgyűlés feloszlatására irányuló követeiményelt is itt juttatta kifejezésre. A Rípen hozott határozat alapján dolgozták ki a cseh nemzet képviselői híres deklarációjukat melyet végül ls a nemzet politikai programjául fogadott eL A nagy napnak: 1868. május 10-nek délutánján, a nagygyűlést követően soha nem látott kulturális esemény játszódott le a Rípen. A hegyoldalból kivájt, a prágai Nemzeti Színház egyik alapkövének szánt sziklatömböt fényes szertartások közepette Indították el Prágába... Ám mielőtt a részletekről beszámolnánk, térjünk kl — ha röviden ls — a cselr nép politikai öntudatával arányosan növekvő kulturális igényeire, ismeretes ugyanis, hogy a cseh színészek művészetének a híre régen bejárta már a világot, állandó tető azonban mégsem volt a fejük fölött. A vándorszínészek lemondással teli sovány kenyerét vállalták, hol Itt, hol ott buzdítva játékukkal a csüggedőket és elnyomottakat. Kemény sorsukban a korszakalkotó változás Josef Kajetán Tyl nevéhez fűződik. Az ő kezdeményezésének volt köszönhető az első lépés: annak a bizottságnak a létesítése, melynek elnökévé Josef Palackýt, a nagy cseh történészt választották meg. Palacký érdeme volt a gyűjtési akció sikere. A nép adományaiból, a nehezen összekuporgatott fillérekből vásárolták meg a prágai Nemzeti Színház telkét. Sok bonyodalom és nehézség után 1868. május 16-án végre megvalósult a nemzet álma: az alapkőletételt óriási pompa közepette ünnepelték meg. Boldog napok előzték meg ezt a száz esztendővel ezelőtti felejthetetlen eseményt. Az ország népe elhatározta, hogy kultúrája szentélyének felépítéséhez a pénzadományokon kívül maradandó emlékkel kíván hozzájárulni. Elhatározását tett követte. Ilyen körülmények között Indították útnak az ország minden részéből Prága felé a sziklatömböket, melyek a cseh és a morva hegyek, dombok örök üdvözletét voltak hivatottak tolmácsolni... A Nemzeti Színház alagsorában a jelképes alapkövek ma ls megcsodálhatók. Az elsőt, melynek hazája a morvaföldi RadhoSf, a fennmaradt feljegyzések szerint pántlikákkal és a huszita hagyományok szimbólumaival feldíszített szekéren Juttatták el a prágai Közép-pályaudvarra, onnan pedig a színház telkére. Ünnepélyes fogadtatásban részesült a történelmi Ríp hegyről érkezett 40—50 mázsás sziklatömb is. A Nemzeti Színház építészeti szempontból remekműnek számít. Huszonkét alapköve között találjuk a vyšehradi, a sllveneci, a tfebáňl eredetű sziklatömböket, melyek legnagyobb büszkeségei a cseh nemzetnek. A Nemzeti Színházat 1983ban tatarozták. Az építkezési munkák folyamán az egyik alapkőbe vájt mélyedésben hosszas találgatások és keresés után végre rábukkantak arra a fémkazettára, mely tartalmával: korabeli emléktárgyakkal és emlékiratokkal együtt a százesztendős múltat, 1868. május 16-át idézi, azt a napot, amelyen a cseh és a morva nép nagy ünnepét ülte, amelyen Prága utcáit több mint kétszázezer főnyi tömeg árasztotta el... Az emlékiratokból a szakemberek további dokumentumokra is következtettek, melyeknek azonban — hiába követtek el minden tőlük telhetőt — sokáig sehogyan sem tudtak a nyomukra akadni. Míg azután egy, a padláson heverő, véletlenül felfedezett régi újságcikk — az „Arany Prága" folyóirat VI. évfolyamán — a segítségükre sietett. Ennek köszönhető, hogy a titok megszűnt titok lenni, de azért Igy is 9 napba és 9 éjszakába telt, mlg célt értek. Éjszakánként, a forgalom elcsendesülésével még földtani mágneses méréseket ls végeztek a Nemzeti Színház alagsorában ... A természettudósok és a többi szakember lázas kutatását 1963. május 29-én végre siker koronázta. Megtalálták a keresett gránitfedőlapot, melynek felirata büszkén hirdette: „A nemzet önmagának — 1868". A fedőlap eltávolítása után pedig felbukkant a Ríp hegy alapkövébe vájt üreg a benne elrejtett okiratokkal... A Nemzeti Színház igazgatója az ünnepélyre összegyűlt vendégek jelenlétében tiszteletteljes várakozással nyitotta fel a fémkazettát. Nagy kár, hogy a benne elhelyezett tárgyakat erősen megrongálta az árvíz alkalmával a színház pincéjébe behatolt víz. De azért így is felbecsülhetetlen értékben számítanak ezek az emlékek a nemzet számára, nem csoda, hogy naponta számos hazai és külföldi látogatója akad. • « • A prágai Nemzeti Színház fennállásának Idei századik évfordulója alkalmából május 10én a Ríp hegy a párt és a kormány képviselőinek részvételével hosszú Idő után Ismét nemzeti nagygyűlés színhelyévé válik. A népgyűlésen megjelenik a Szlovák Nemzeti Tanács és Bratislava főváros küldöttsége is, hogy a történelmi Devínről hozott rögöt elhelyezze a Rípen, a cseh és a szlovák nemzet testvéri együttélése Jelképeként. KARDOS MARTA