Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-23 / 141. szám, csütörtök

Valamit tenni kellene... VALAMENNYIEN emlékszünk még azokra az időkre, amikor — enyhén szólva — sántított a húsellátás. Rengeteg vicc, anekdota forgott közszájon a vég nélküli sorban állásról. Egyesek egyenesen a szocializ­mus bukására véltek következ­tetni e helyzetből. A szocializmus nem bukott meg. ellenben — most már nyilvánvaló — annyi húsunk van, amennyi csak kell. Sőt, egy kicsit több is. Nem tör­tént félreértés; az utóbbi idő­ben húsfelesleg mutatkozott a piacon. Ha a néhány év előtti sorban állásra gondolunk, ak­kor most mosolyognunk kelle­ne a kialakult helyzeten. Ne­vetésre azonban most sincs okunk, mert húsfelesleg me­gint csak bajt, bosszúságot ho­zott. Vagy legalább is olyan talány elé állította ismét a földműveseket — és nemcsak őket —, hogy azt sem tudták, mitévők legyenek. Az év elején Szlovákia mező gazdasági üzemeiben olyan meglepetésszerű helyzet állt elö, amire a szocializmus fenn­állása óta nem volt példa. A folytonos húshiány után a fel­vásárló és feldolgozóüzemek ezúttal egyszerűen visszautasí­tották a felkínált hízott állato­kat. Az első meglepetés után a földművesek csalódottan, sőt érthető bosszúsággal követelték az előírt súlyt elért állatok fel­vásárlását. Érthetően, mivel a hízott vágóállatok további ete­tése felesleges takarmányfe­csérlést és kiadást jelent. Viszont a kihizlalt állatokkal valamit mégiscsak tenni kel­lett. Vajon mit tettek a fel­vásárló-válla'latok? A feldolgo­zóipar túlterheltségére hivat­kozva más kerületbe, ország­részbe, sőt más országba irá­nyították a jószágot. Jóllehet húsból nem vagyunk önellátók (tavaly minden 6. kiló hús külföldről került az asztalunk­ra), egyszeriben hússzállítók lettünk. Szlovákiából az Idén több száz tonna hízott marhát szállítottunk Olaszországnak. A LEGFURCSÁBB HELYZET á kelet-szlovákiai kerületben állt elő, ahol már tavaly is csak átcsoportosítással oldot­ták meg Időnként a kérdést. Vegyük szemügyre, mit jelent ez a gyakorlatban. A Kelet-szlovákiai Húsfeldol­gozó Üzem tavaly kereken 702 000 koronát fordított az ál­latok átcsoportosítására. S ha az említett vállalat ráfizetése éppenséggel nem is érint ben­nünket, fogyasztókat, az nyil­ván senkinek sem közömbös, hogy az utazgató hízott jószág 144 tonna súlyveszteséggel ke­rült a feldolgozás színhelyére. Nem beszélve arról, hogy idő­közben tetemes mennyiségű ta­karmányt fogyasztott. Az utóbbi időben rendeződött a probléma, Illetve némileg helyreállt az egyensúly. A kér­dés felett azonban nem térhe­tünk napirendre szó nélkül, mert e nehézségek bármely pil­lanatban ismét felmerülhetnek. Ha a kereskedelem a feldol­gozóipar csekély kapacitására hivatkozik, ez nem elfogadható érv. Vajon kit terhel a felelős­ség azért, hogy a vágóhidak nagy része kicsi, berendezése elavult? Kit terhel a felelősség azért, hogy a helyi Jellegű vá­góhidakat felszámolták? Ugyan­úgy kérdezhetnénk, hogy a ke­let-szlovákiai kerület 120 köz­ségében miért nem árusítanak egyáltalán húst, és ahol árusí­tanak, miért pótolják a készle­tet helyenként csupán heti egy alkalommal? Ezeket a kérdéseket haladék­talanul meg kell oldani, mert nem egy üzem, vállalat, szak­ágazati igazgatóság vagy mi­nisztérium érdekeiről, hanem a társadalom ellátásáról van szó. Annyi felesleges akcióra, beruházásra fordítottunk már kisebb-nagyobb, sőt tetemes összeget, hogy e mindenképpen égető társadalmi érdek talán egy kicsit előbbre való. Közrejátszottak ebben azon­ban egészen „más szempontok" is, melyek sehogyan sem egyeztethetők össze a társada­lom érdekeivel. Értem ezen egyes országrészek és vidékek alaptalan mellőzését. Mert ugyan minek nevezhető az a magatartás, melyet például a Bodrogközzel szemben tanúsí­tottak a köz-, Illetve az állam­Igazgatási szervek. Köztudomású, hogy Bodrog­köz a terebesi járás legtermé­kenyebb része. Azonban nincs piac, nincs feldolgozóipar. Úgy­szólván egy valamire való ma­lom sincs a környéken. Pedig évekkel ezelőtt volt, csekély kivétellel minden egyes köz­ségben. ELEMEZVE e tényeket arra a megállapításra jutunk, mint a vágóhídakkal, mészárszékekkel kapcsolatban. Ez a szó, ipar­fejlesztés, hazánk legkeletibb csücskében — úgy látszik — tabu. A példákat Kelet-Szlovákiából merítettem, azonban bizonyára nem csupán kelet-szlovákiai je­lenségről van szó. Máshol is előfordult — sajnos —, hogy a gazdaságfejlesztésre szánt anyagiak, beruházások idő előtt szétgurultak, nem oda kerül­tek, ahová kellett volna. Vi­szont előfordult az ls, hogy eleve nem oda irányultak, ahol legtöbb hasznot hajthattak vol­na. Anyagiakban és erkölcsi téren. PALAGYI LAJOS HÁROMEZER LAKÁS ÉVENTE Hazánk felszabadulásának 23. évfordulója alkalmából több ke­let-szlovákiai üzem és vállalat kapott állami kitüntetést, köztük a kassai Magasépítő Vállalat ls. Az elmúlt évek folyamán, — különösen 1967-ben —, a megnöve­kedett feladatok ellenére is, az állami terv minden mutatóját teljesítette, sőt túlszárnyalta az említett vállalat. Elsősorban a kassai és tőketerebesi járásban épít lakásokat, üzleteket, iskolákat. Kassán évente 2200—2300 lakást felépít, de többre is képes lenne, ha az illetékesek megteremtenék hozzá az előfeltételeket. Ez a vállalat figyelemre méltó haladő munkamódszereket vezet be az építkezésben. Például eddig egy 36-tantermes iskola építé­séhez két és fél évre volt szüksége, a jövőben ezt a határidőt előregyártott elemek alkalmazásával 30 százalékkal lerövidíti. Ilyen formában kezdik el Kassaújfalun és Kassán az új iskolák építését. A vállalat dolgozói elhatározták, hogy a jövőben évente 3000 lakást felépítenek Kassán. Erre összpontosítják minden ere­jüket. -Ik­Tóthpól Gyula felvétele MEDDIG KELI. MÉG A VIZET HORDANIUK? Nagyréskán a Jednota élelmi­szerboltjának és vendéglátó üze­mének alkalmazottai múlt év de­cembere úta csöbrökben hordják a vizet az üzletbe. Illetve a vendég­lőbe. A ISO méterre levő csaphoz az utal naponta többször is meg­teszik. A panasz elhangzott a feb­ruári évzáré gyűlésen, a HNB el­nöke és a fogyasztási szövetkezet elnöke személyesen volt a Jedno­ta gálszécsi kirendeltségén, ahova tartoznak, de megoldás és intéz­kedés még a mai napig sem tör­tént. A szUkséges darlingot ugyan már elhozták, de a terebesi já­rásban nem akadt még ember, aki fel is szerelje. Valóban nem akad­na? DŰRY ZOLTÁN HIGIÉNIA, OHI Szentest a kírályhelmecl pékség látja el a kenyérrel. Kifogásoljuk a kenyér minőségét és a szállítás higiéniáját. A legutóbbi időben ügy hordják a kenyeret, mint mi a kőbányánkból a követ. Az autón van ugyan ponyva, de a kenyér alá még csak papírzsák vagy csomagolópapír sem jut, lerakják közvetlenül az autó deszkáira, ahol a sofőr vagy a pékség alkal­mazottja nyugodtan járkál pisz­kos, sáros bakancsban. Húsvétkor a süteményt és a kalácsot nyitott autón hozták, pedig hozzánk ve­zető utak elég porosak. Szeret­nénk, ha az illetékesek több fi­gyelmet szentelnének ennek a pa­naszunknak. És ne erőszakolják rá a vevőkre a barna kenyeret olyan megjegyzéssel, ha nem ízlik, ad­ják a disznóknak. Az is baj, hogy az áru sohasem jön pontosan. Na­gyon sok időt töltenek el a vá­sárlók azzal, hogy feleslegesen várakozniuk kell a kenyérre. KULCSÁR FERENC, a HNB elnöke Nincs békesség délen ľ írták: Martin Hric és Tibor Michal Amikor 1949-ben a magyar kisebbség állampolgárságot ka­pott, amikor megalakult a CSEMADOK s egymásután nyíl­tak magyar iskolák és indul­tak magyar folyóiratok ... meg­könnyebbülve sóhajtottunk fel: „íme, mi kommunisták meg­tudjuk szüntetni a nemzetiségi torzsalkodásokat!" Egyetlen tollvonással töröltük a múltat. A felváltva előforduló sérelme­ket (amelyek egyébként ko­rántsem voltak egyenrangúak) a magyar nagytőke, a fasiszta lrredentisták, a horthysta ban­dák és a cseh nagyburzsoázía terhére könyveltük el. Az ezeréves vagy százéves ma­gyarok, a tótkomlósi szlovákok a Detváből vagy Árvából — „odakolonizált" szlovákok, s a bécsi egyezményt a helyszínen áttengődött szlovákok is — va­lamennyien az EFSZ-ekbe ke­rültek, vállvetve küzdöttek a magasabb hektárhozamokért, a munkaegységekért, együtt épí­tettek hajókat Komáromban, építettek gyárakat és gyáracs­kákat — ha egyáltalán épül­tek. Együtt indultak munka után Csehországba, együtt ván­doroltak Ostravába — ha kö­zelebb munkát nem találtak. Egyes jelenségeknek azonban mégis felfigyeltetőknek, jelt adóknak kellett volna lenniük. Miért lehetséges, hogy egy ma­gyar fiú és egy szlovák leány vagy szlovák fiú és magyar leány bensőséges viszonyának gyümölcse — a gyermek — már nem tud szlovákul? Miért szöknek el délről rövid idő után a tanítók? Miért magya­rosodnak el az áttelepültek, akik a Magyar Népköztársaság­ból főképpen azért Jöttek ide, mert szlovákok? Miért költöz­nek el a szlovákok délről a felvidékre? Mindezekre a jelenségekre meg lehetett találni a látszólag elfogadható magyarázatot. Ám az idillikus helyzet s az intim kapcsolatok leple alatt állandó volt és egyre fokozódott a fe­szültség — csak a szikrának kellett kipattannia. S ennek légköre 1968. januárja után ki­alakult ... amikor az emberek már arról beszélhettek, amit gondoltak. A szikra pedig ki­pattant — márciusban, amikor az Űj Szó a CSEMADOK hatá­rozatát közölte. Figyelemre méltó, hogy mind a két fél sérelmezettnek érzi magát, mind a kettő mód­felett érzékeny. A dunaszerdahelyi szlovák és .magyar tannyelvű általános kö­zépiskola igazgatói látszólag továbbra is a kapcsolatok példás, bensőséges voltára utalnak. A komáromi járásban a marcell­házai HNB titkára — Jozef Sán­dor (a községnek 3 ezer lako­sa van, s közülük csak 5 szá­zalék szlovák) bizonyára jog­gal állíthatja, hogy náluk bé­kés a helyzet, semmi különös nem történt s nem is történik. A pártszervek általában úgy vélik, hogy a „hullámverés" nem volt túl magas, már meg­kezdődött az apadás s a szél­sőséges jelenségek nem tipiku­sak. Gyakran hallhatunk olyan véleményeket ls, hogy többé­kevésbé az értelmiségiek ma­gánjellegű kérdéseiről van sző, amelyekkel a munkások s a szövetkezeti dolgozók nem tö­rődnek. Am ha a szlovák ér­telmiségiek meg akarják állí­tani délen az elnemzetesítés fo­lyamatát, úgy ez nem magán­ügyük, nem holmi vesszőpari­pa, nem hobby. Azt, hogy a munkások s a szövetkezeti dol­gozók körében is égő problé­máról van szó, meggyőzően bi­zonyítja, hogy már az első fel­hívásra is szinte közvetlenül ki­törő, lelkes volt az érdeklődés a Matica gyűlése iránt. Kosztanko elvtárs, a komáro­mi járási pártbizottság vezető titkára a CSEMADOK KB hatá­rozatát így értelmezte: „Ha jó­zan ésszel bírálják el, senki sem állíthatja, hogy marxizmus­ellenes vagy államellenes. Rossz néven veszem azonban az elvtársaktól, hogy kibocsá­tották, anélkül, hogy az itteni reális életet ismernék, s nem fontolták meg a következmé­nyeket." Felkerestük a CSEMA­DOK két járási bizottságát — a galántait és a lévait. A ga­lántaiak határozata olyan hangulatot keltett Szlovákia­szerte, hogy amikor a Matica helybeli tagjai GA jelzésű gép­kocsikon érkeztek a Bradlóra, csaknem verekedésre került sor azzal a jelszóval, hogy: „Ma­gyarok el innét!" A CSEMADOK járási funkcionáriusai azonban mindenről jól értesültek, Bra­tislavából kapnak utasításokat, tehát egységesen s meggyőző érvekkel védekeznek: „Nézzék csak — a CSEMADOK Közpon­ti Bizottsága a CSKP KB felszó­lítására rögzítette álláspontjait. És hogy a CSEMADOK Köz­ponti Bizottsága közzétette őket? És hogy a járási bizott­ságok s a tagság azonosították magukat velük? Ez csak termé­szetes, ez a demokrácia útja, nemde?! Akkor hát miért a szemrehányás?" A dologban az a bökkenő, hogy amennyiben az eddigi rendszerben valakinek lehetősé­ge volt nemzetiségi követelmé­nyekkel fellépnie s véleményt nyilvánítania — úgy Dél-Szlo­vákiában ezt mégis inkább a magyarok használták fel, mint a szlovákok. A szlovákok Jel­lemzőnek tartják azt a tényt, hogy a magyarok a CSEMADOK révén éppen akkor jutottak szó­hoz a Nemzeti Frontban, ami­kor a Matica slovenskát meg­szüntették. Bebizonyítható, hogy amennyiben a legkisebb, legba­nálisabb személyes jellegű né­zeteltérésről volt sző, a magyar fél már eleve a kisebbségi po­zíción állt, a szlovák fél pedig a burzsoá nacionalizmus pozí­cióján, s a szlovák szerv nem mert tárgyilagosan dönteni. A CSEMADOK márciusi aktivitása s az itteni magyar sajtó meg­nyilvánulásai ezért keltettek sohasem tapasztalt ellenszenvet a délen élő szlovákok körében. Amikor a Matir slovenská galántai helyi klubjának elnök­ségén azzal rukkoltunk ki, hogy egyazon bolygón kell élnünk, feltétlenül egyazon úton kell haladnunk s ezért alaposan át kell tanulmányoznunk a szlo­vák és a magyar követelménye­ket, józanul, türelmesen kell kidolgoznunk a közös érintkezési pontokra alapozott elgondoláso­kat, — felhorkantak: „Az ör­dögbe is, ne beszéljenek ne­künk türelmességről! Türelme­sen, diplomatikusan, a zöld asztal mellett, távol a minden­napi tapasztalatoktól Bifak és Lőrincz tanácskozhatnak egy­mással. Tőlünk azonban ne kö­veteljenek végtelenségig tartó türelmességet, éppen tőlünk és mindig tőlünk, akik húsz éve élünk e nem normális feltéte­lek között!" íme, csupán a türelmesség megemlítése is a CSEMADOK ügynökeivé bélyegzett bennün­ket. Sok fáradságba került, amíg bebizonyíthattuk, hogy tu­lajdonképpen kik is vagyunk. Michal Buch, az SZLKP Te­kovské Lužany-i helyi szerve­zetének elnöke, a HNB titkára pedig Így szólt hozzánk: „Vég­re valahára a Pravda szerkesz­tősége is felébredt! Fiúk, mit csináltatok eddig? Az Oj Szó azzal dicsekszik, hogy már öt­száz határozat érkezett címére. A szlovákok kiugranának a bő­rükből, ha tudomásuk lenne ezekről a követelményekről, és tl egy árva szót sem szóltok." Húsz év alatt nagyon sok né­zeteltérés, sok sérelem fordult elő. Ha a kocsmában Mišo ösz­szeverekszik Janóval, ez csak amolyan banális garázdálkodás, de ha vegyes nemzetiségű te­rületen — ahol ez gyakrabban fordult elő — Mišo Árpáddal akaszkodlk össze, akkor ez már nemzetiségi torzsalkodás. Ha valamelyik árvái HNB zaklatja polgártársunkat, az emberek a korlátolt bürokratikus appará­tust szidják, de vegyes lakos­ságú községben ugyanezt — gyakran jogosan — nemzetisé­gi konfliktusnak tekintik. A komáromi járásban Nasz­vad községben a Matica alaku­ló ülésén valaki néhány provo­katív, szlovákellenes röplapot függesztett ki. A CSEMADOK erre azt állítja: „Amíg nem ál­lapítják meg, ki a tettes, ne vá­doljanak senkit sem, mert ta­/7 1968. V. 23.

Next

/
Oldalképek
Tartalom