Új Szó, 1968. május (21. évfolyam, 120-149. szám)

1968-05-21 / 139. szám, kedd

£

open új munkahelyre osztottak be, a spárgákra azokat a bizonyos piros kockákat kellett felhúzni, hogy kévekötő váljon belőlük. Űj munkabeosztásba és műhelybe kerülni az én helyzetemben mindig kellemetlen volt. Múltam és nézetem miatt a kevert összetételű társaság rendszerint elfogultan, sőt ellenségesen fogadott. A börtönbe vetett elvtársaimmal tehát mindig igyekeztünk lehetőleg együtt maradni, vagy pedig olyan munkahelyre kerülni, ahol legalább valami baráti támaszpontunk volt. Ez természetesen nem mindig sikerült. Mily nagy volt tehát örömöm, amikor az új műhelyben megláttam Ferencet, volt kollégámat, aki a múltban hozzám beosztott munkatársként dolgozott. A találkozás mindkettőnket meglepett. Evek óta nem láttam, és fogalmam se volt róla, miért került dutyiba. Igen, új „tag" lehetett, mert megjelenésének híre még el se jutott hozzám. Elénk „zdrasztvuj" köszöntéssel Indultam feléje, hogy az asztalánál megtelepedjek. Lehet, hogy már ez az üdvözlés is hiba volt. Nem elég, ha egy a bolseviklek közül valaki „betolakodott" a műhelybe, méghozzá bolsevik köszöntéssel is kezdi... Az én szívélyes, örömteljes üdvözlésemtől úgy látszik Ferenc ijedt meg jobban, s válaszképpen csak igen savanyú arccal kibökött, se hideg, se meleg „szervusz"-szál felelt. En nem nagyon regisztráltam ezt a grimasszal kísért kicsengő mellékhangot, mert igyekeztem a zsúfolt asztalhoz, ahol Ferenc kb. tizedmagával ült, hogy valamiképpen helyet szorítsak magamnak. Széjjelraktam dolgaimat, nekifogtam munkámnak és készültem, hogy Ferencet megkérdezzem, hogyan került ide. ö azonban gyorsabb volt és megelőzött. Jó hangosan, hogy minél többen hallják a műhelyben, odavetette nekem a kérdést: — Ügye csodálkozol, hogy itt találsz? — Hát bizony igen, épp azt akartam megkérdezni... válaszoltam. — Na csak kérdezz, majd csak aztán fogsz csodálkozni

t — hangjából kiérződött a kihívás és a gúny. — Csodálkozni? En már sok mindent megszoktam... — válaszoltam tartózkodva. — Igazán? Azt ls, hogy az egész együttmunkálkodásunk idején az orrotoknál fogva vezettelek benneteket? Ez azután telitalálat voltl Valószínűleg meg is látszott rajtam, hogy megdöbbentett e váratlan hang, mert Ferenc most már nyílt gúnnyal és röhejjel rögtön tovább folytatta: — Ogy látszik, igen mellre szívtad a dolgot, mintha valami a torkodon akadt volna ... Q z nyílt harcra való klhívás volt. Ferenc a színjátékot a „közönségnek" szánta, mely már úgy látszik ismerte históriáját, és most jó alkalom kínálkozott egy jó heccre és társai szórakoztatására. Ferenc azt is tudta, hogy a hangulat mellette van. Legnagyobb előnye azonban az volt, hogy ő támadást ismert pozíciókból vezette ellenem, míg én felkészületlenül álltam. 0 volt tehát a helyzet ura, és ezt kt ls akarta használni. Emlékezetem gyorsan segítségemre főtt, és a Ferenc múltjából sok olyan részlet nyomult előtérbe, amelyek az első „örvendetes" viszontlátás pillanatában háttérbe szorultak. Így hát csak óvatosan odavetettem: — Tőled az ember sok mindenfélét elvárhatott... — fa, úgy, te biztos arra gondolsz, hogy 1950-ben kizártatok a pártból... Tyhű, az áldóját, ez aztán jól játssza kl az adujattl Itt még egészen új ember, és ha el is mesélte a históriáját, olyan koronatanú, mint én, aranyat ér részére. Ha én most Igazolom a pártból váló kizárást, akkor mintha a becsületrend lovagjává ütném. — Hát eléggé Ismerlek, hiszen hosszú Ideig dolgoztunk együtt... Ez meg az én sakkhúzásom volt. Emlékeztettem, hogy ne nagyon ugráljon, mert az ő belügyi munkabeosztása se volt valamt nagyon jó ajánlólevél ebben a társaságban. Erre azonban Ferenc csak elnevette magát: — Hát persze, hogy együtt dolgoztunk. A különbség csak az volt, hogy amíg ti balra húztatok, én jobbra húztam... a hátatok mögött... Jól célzott, mert erre aztán önuralmat vesztve felhördültem: — Micsoda... ?! megszerveztem a bizalmasaim körét. Az volt a feladatunk, hogy anyagot szállítsanak mindenféle panasztételre. Mi a plébánossál, akt kiválóan értette ezt a mesterséget, csak úgy ontottuk a panaszokat minden oldalról, minden lehető hivatalba olyan áradatban, hogy az illetők a panaszhalom alól kt sem látszották és fól bellzzadtak, amíg egyet-egyet elintéztek. Azt hiszem, nem egy bolsi beleőszült ebbe a munkába. Ez azután alapos homokszórás volt a hivatalos gépezet alkatrészei közé ... — En meg azt hiszem, segítettél a kommunistáknak igazságot szolgáltatni — jegyezte LIPÓTVÁRI PÁRBESZÉD BŰRTŰNNAPLÓ De amint észrevettem Ferenc örömét, hogy ilyen fól tálált, és amtnt láttam, hogy a „közönség" is pokolian mulat a becsa pott kárára, rögtön megbántam elhamarkodottságom. Ferenc nem sok időt hagyott, sietett, hogy minél fobban kikészítsen. Rögtön részletezni kezdte, miképpen sikerült neki már 1945tól bennünket orrunknál fogva vezetni, amikor együtt kezdtük a harcot a felszabadult államunk védelmére és a fasizmus maradványai ellen. — Arra az S-t lelkészre emlékszel ...? M ' ogyne emlékeztem volna. Olyan sikerült plébános volt, hogy nem nagyon lehetett elfelejteni. A szlovák papi republika idején a lelkiatyák között nem egy hlinkista és gárdista pap volt, de ez a plébános túltett mindegyikükön. A klérofasiszta állam első napjaitól kezdve többet járt gárdista uniformisban, mint reverendában, és környezetének réme volt. Dühödt szenvedélye, személyes ügye lett, hogy minden demokratát, kommunistát, zsidót és neki nem tetszőt üldözzön, becsukasson, deportáltasson. Persze, tudta, mi várná a felszabadítás után, így aztán hiába keresték városának antifasisztái és az illetékes közegek, eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Persze, hogy ráhagytam, igenis, emlékszem a mákvirágra: — Hát akkor tudd meg, hogy ezt a plébánost én rejtettem el a falusi otthonomban ... Az istenit a gazemberének, ez engem válóban két vállra fektet

t Tudtam, hogy a jelenlevők közül a java, ha nem ts szívleli a kommunistákat és a szocializmust, de sokan a fasisztákat, no meg a farizeus, politizáló papokat se nagyon szeretik. Válaszomban tehát Ferenc tudomására adtam, hogy az Ilyen gárdista ruhában futkározó véres kezű pap rejtegetésével ne nagyon dicsekedjék. Ez hatott. Ferenc is rögtön észrevette, hogy az „asztaltársaság" szimpátiájából kezd veszíteni, sietett tehát „feljavítani" káderprofilját. — Ez régen volt. De annak idején, hogy kizártatok a pártból, elhatároztam, ellenetek fogok dolgozni. Te már kiváltál a szolgálatból, mikor én ts kiléptem és visszavonultam a falumba. Ott kezdtem az ellenállás megszervezését, legális alapon ... — és hogy alátámassza gondolatának szavahihetőségét, jó hangosan elnevette magát. A jelenlevők tekintetében rögtön láttam, hogy Ferenc fölénye mégiscsak jól meg van alapozva, mert a felen nevében, amikor oly ügyesen kitolt a kommunistákkal, hajlandók megbocsátani a múlt szépséghibáit. — Az én módszerem egészen újszerű volt — folytatta fölényesen Ferenc. — Kihasználtam az áltálatok garantált panasztew is fogát. Az egész kerületben meg valaki az asztalnál gúnyosan. Segítettél te gazember, hogy a fene evett volna meg eközbenI — gondoltam dühösen magamban. Nem hiába voltál gyanús nekem az első találkozás óta, akármennyire ts hangoztattad antifasiszta mivoltodat, melyhez ravasz képmutatással jutottál, hamarosan lelepleztük, jó orrunk volt, és idejében kizártuk a pártból. De hogy enynyire rafinált lennél, arra mégse gondoltam volna. Hangosan azonban csak igen rövidre fogtam mondanivalómat: — Hát, hogy nagy k... voltál, azt mindig tudtam, de végre téged is elütött a hajókötél... M ost aztán én adtam le a „horogütést", amitől Ferencnek mindjárt lekókadt az álla. A derekát azonban még mindig nem adta be egészen, mert még odavetette: — Hát elkaptak, az igaz, de azért fól befűtöttünk nektek. Csakhogy egy idő múlva mégis rájöttek, hogy a panaszáradat körül nincs minden rendben, figyelni kezdtek ... — és mintha a további már kellemetlen lett volna, hirtelenében elhallgatott. — Es — most már én szorítottam a sarokba —, te, olyan híres és tehetséges „hadvezér", neked ez tán csak nem árthatott? Az ügy olyan fordulatot kapott, amellyel Ferenc eddig úgy látszik nem nagyon dicsekedett, úgyhogy erre már a „hallgatóság" ts felfigyelt. Ha kelletlenül ls, de válaszolnia kellett. — A plébános hibázott. Ogy beletanult és már annyira mechanikusan gyártotta a panaszokat, hogy mind egy kaptafára valók voltak. Ogy hasonlítottak egymásra, hogy nem lehetett különbséget találni egy volt kereskedő, egy kisparaszt, vagy egy munkás panasza között. Ez persze feltűnt. Igy azután eszükbe jutott, egy ilyen örök panasztevőt egy kissé elővenni, az pedig mindjárt beadta a derekát, és 1955 tavaszán a csoportunkat felgöngyölítették és a szálak elértek hozzánk ls... — Na, és mennylötöket állítottak bíróság elé...? — Huszonhaton voltunk ... — Ez aztán tgen, jó utánpótlásról gondoskodtál ide, ebbe a „szanatóriumba"! Ott a falud környékén most biztos áldanak téged és plébánosodat is... jól megsegítetted őket... Itt már Ferenc „barátom" más témára szeretett volna áttérni, de én azért mégiscsak odadobtam neki még egy utolsó kérdést: — Es Innen már küldtél-e valamilyen panaszt...? C

'Ó ugyan nem válaszolt, de /, a társaság java hahotázni kezdett, és egy jó nevetés az akkori helyzetünkben irányát ért, mert kiindulópontja lehetett az Ilyen-amolyan jó megférésnek. Ilyen módon potytyantam be a partiba, de Ferencre többé rá se hederítettem. MATEJ BBL GÖMÖRI ARC... Agócs V. felvétel* PANASZ A PANASZRA! Szabó Béla május 3-án megjelent „Elmegy a kedvem • panasztól" című cikke után nekem is kedvem támadt a panaszra. Kérem a t. olvosókat, ne legyenek egyoldalúak és a két cikk elolvasása után ne legyen rossz véleményük sem az összes DPMB alkalmazottról, sem az összes utasról. Kezdetnek talán néhány szót magamról. Kisebb megszakításokkal 1953 óta vagyok autóbuszsofőr, a fizetésem szép, gyakran kapok külön pénzjutalmat vagy dicséretet, mégis az utóbbi időben sokat gondolkodom azon, ne vállaljak-e, — ha kisebb fizetéssel is —, nyugodtabb állást. Hogy miért? A kedves utasok miatt. A következő miértre megint csak néhány, az életünkből és munkánkból vett adattal válaszolok. Délelőtti szolgálat azt jelenti, hogy hajnalban 3—4 óra között kelünk, délutáni pedig, hogy éjjel 1—2 óra között megyünk haza, vagyis mikor már minden rendes ember * másik oldalára fordul. A kétszeres szolgálat 2—3 óra megszakítással reggel 4-től, este 8-ig tart. Ezekben a szolgálatokban 15—20 perces étkezési szünetet tartunk, és minden forduló után 1—5 percnyi idő áll rendelkezésünkre a jegyelőkészltésre. Utazunk szabad szombaton, vasárnap, karácsonykor, húsvétkor és állami ünnepeken is. Elítélem az udvariatlanul válaszoló embert, akár a mi alkalmazottunk, akár utas, de néha a galamblelkű embernek is felforr az epéje, ha ok nélkül bántják. A napokban lejátszódó jelenetnek mint utas voltam tanúja reggel vh 9-kor t 37-es autóbuszon. Utas: Nem indulhatna kicsit korábban? Elkésem a munkából. Sofőr: Sajnos nekem menetrend szerint kell indulnom. Tetszett volna korábban felkelni, az előttünk levő busz egy perccel ezelőtt indult. Utas: Tartsa a pofáját, magát azért fizetik, hogy utazzon, nem azért, hogy engem kioktasson. Ilyen és ehhez hasonló jeleneteknél sokkal kevesebb alkalommal goromba a sofőr, mint az utas. Alkalmazottaink között van mérnök, tanító, ügyvéd, pilóta, vannak volt katonatisztek, érettségizett emberek és technikusok, akiket fi jobb fizetés csábított ebbe a munkakörbe. Arra azonban a fizetés sem kötelez, hogy minden gorombaságot szó nélkül lenyeljünk. Az önkiszolgáló rendszer bevezetése óta sok minden került már az én autóbuszomban is a pénztárba, fih letlen gomb, 1 korona helyett 50 fillér stb. Es mert a szemem nyitva tartva ezt észre ls veszem, sok megjegyzést vágtam már én ls zsebre. Többek között egy elégánsan öltözött hölgy, miután megjegyeztem, hogy elfelejtett a kutyáért küllőn fizetni, ezt mondta: „Szőrszálhasogató, felfújt hólyag." Ehhez annyit szeretnék hozzátenni, hogy kutyáért, bőröndért, kosárért és még sok mindenért egy koronát kell fizetni. Ezt nem mi határozzuk meg, éppúgy mint a menetrendet sem. Egy-két perces késésért vagy korábban Indulásért, ha ez gyakrabban fordul elő — amit ellenőreink feljegyeznek a végállomásokon 100—150,— koronát vonnak le a fizetésünkből. Végezetül pedig ezúton szeretnék köszönetet mondani a 25-ös vonalon utazóknak, akiknek okuk volna panaszra, mert a kanyargós, szűk utcákon néha hullámvasúton érez hetik magukat, a rossz utak miatt pedig gyakran a megállókon kívül kell megállnunk. Ennek ellenére sem én, sem kollégáim soha semmi megjegyzést nem hallunk, sőt a Jegyátvételnél a „köszönöm" szót is Ismerik. A ligetfalusi utasok fegyelmezett magatartásukért megérdemelnék a „kiváló utasok" címetl WALKÖ ENDRE