Új Szó, 1968. április (21. évfolyam, 91-119. szám)
1968-04-05 / 95. szám, péntek
BARÁTH LAJOS: M ár a pályaudvar restije előtt felvetődött benne a gondolat: megitat egy féldecit az asszonyával. Reggel is gondolt erre, amikor az indóház kocsmája előtt megálltak. Itt azzal vetette el a felvillanó ötletét: a városig kialussza magából a jókedvet, vagy neadj'isten, hányni talál a vonaton. A resti előtt pedig úgy vélekedett, hogy talán nem is szabad innia, az alkalom rendkívülisége miatt Pedig az lenne a könnyebb. Meginni egy féldeci törkölyt, vagy barackot, esetleg rumot, hogy ne érezze meg rajta az orvos s akkor elviselné a valóságot.., Elviselné? Hiszen így is el fogja viselni. Sóhajt, sír egyet, sír még egyet, egy egész sort. Aztán megint egy sóhajtás s elindul, amerre vezeti. — Klárikám — szólt, bogy legalább megkérdezze. A következő pillanatban a fejére szeretett volna csapni öklével. A tulajdon fejére! Amiért ilyen gondatlanul feledékeny. Mikor mondta ő ennek az aszszonynak, hogy „Klárikám"? Talán soha. Az ls lehet, hogy már lánykorában leszokott róla. Valószínű. Laposan körbepislogott. Hallotta-e valaki. De legfőképpen az asszony megértette-e a nevét becézve. Az asszony megállt. Körbe nézett. Nem laposan, hanem esetlenül. Ahogyan a falusi asszonyok néznek széjjel a zsúfolt, városi pályaudvarok csarnokaiban, ezer veszélyt sejtve. Kopott tekintetű asszony volt, olyan, mint a kendője és félkabátja, s mint általában a hozzá hasonló sorsúak. Csak rá kell nézni, arcára van írva s leolvashatod: ez a nőszemély háromig sem tud számolni. S esetlenségéből még ez is kttünt: maga is tudta ezt. Húzta-vonta össze mellén a kendőt és a félkabátkát, melynek valamikor dióbarna színe volt, világos csíkokkal. Aztán megkopott a barna, bekoszolódott a világos csík. — Te, Klára - igazította ki magát a férfi, s rándított egyet orrán és apró bajuszkáján. (Ettől 'a rántódástól annyit kacagott valaha ez a pára. Klárika ... Igen, akkor még Klárika volt...) — Ha akarsz, igyál meg egy téldecit... Kevertet... Esetleg rumot... Jót tesz az ilyenkor... Már csak a gyomrodnak is. Az asszony elhúzódott. A teste ott állt férje oldala mellett. Tisztes közelségben és tisztes távolságban. Hiszen tizenkét éve már, hogy a felesége. De a szeme visszanyúlt, egészen messzire. Valahová, egy estébe, vagy talán a lakodalmat követő reggelbe, amikor a férje édespállnkával kínálta. Este erőset adott neki, s nem ls emlékezett abból az éjszakából semmire. Oda húzódott el az asszonyka. Élete picinyke mámorába. — Nem... De te igyál, ha akarsz — bár sajnált minden forintot, mert lehet-e pénzből elegendő egy magafajta embernek? Am a városba jövetel mindenképpen ünnepnek számított, mely egyúttal azt ls jelentette, hogy férjének szabad Innia, gavallérkodni, tudtával, beleegyezésével. Sőt, úgy érezte, kötelessége figyelmeztetni férjét, Igyon, ha jól esik. A másik meg örült, hogy az asszony elhúzódott. Igen, most már határozottan emlékezett: szeszes Italt fogyasztani a vizsgálat előtt nem tanácsos. Ha egyáltalán szabad. Ha nem tilos. Megnyugodott a lelke. De akkor elviseli-e? — Ráérünk — mondta hirtelen a férfi s előre sietett. Keresztülvágott az embersokadalmon, keresett egy félreeső sarkot s egy szabad asztalt s leültek. Az asszony esetlen törekedése férje nyomában olyannak tűnt, mint akit egy láthatatlan kötelék tart fogva és vonja a másik után, aki mindenképpen szabadulni igyekszik emettől. — Tripliszeket ittál már? — kérdezte a férfi. Kihúzta magát, nem érezte, hogy az ő zakója is kopottas már. Olt büszkén, megtapogatta bajuszát, s azután intette magához a pincért. De előbb még egyszer megkérdezte az asszonyát. — Ittál te már tripliszeket? — Bolondos vagy te, Jóska — mondta, s nézett, nézett, mint akit most azon nyomban szennyes vízzel öntenek nyakon. — No, az nagyon kedvedre való Ital — komőtoskodott, s amikor a pincér megállt előttük, ezt mondta. — Fél tripliszeket és deci sima barackot... Az asszony különösen engedelmes volt. Nem szólt soha. Ha meg a férfi akarta, nem ellenkezett. Hozták a két pohár italt. A szorongás akkor is az asszony mellében feszített, mint valamikor a szerelem. Valamikor, amikor lány volt még. Amikor várta a szombatot, a mentesítő vonatot, mely hozta haza Jóskát. Az ő Jóskáját. — Igyál, nol — biztatta a férj, és kiitta a deci sima barack felét. Így szokta. Kár egy decit, aztán elég neki harmad ideig. Izét is, erejét is sokáig szürcsöli nyálában, kavargó eszében. Mert ilyenkor az esze gyorsabban váltott, s meglepő dolgokat diktált neki. Józanon azt el se lehet mondani, mi mindenre tud az ember gondolni, ha megiszik egy deci pálinkát. Meg mondani is. A baj is itt történt. Akkor, amikor gyorsabban mozgott eszének minden kereke. De, persze, legyünk igazságosak, a nehéz sorsa is rákényszerítette. Jött három rendkívüli hetük. Amikor nem lehetett hazautazni, mert javították a hengerdét. Pénzt, persze, kerestek. Mennyit is? Háromszor vagy négyszer annyit, mint rendesen? Háromszor annyit bevallott, a negyediket, egy hetit arra szánták, hogy abból egy szépet mulatnak. Mert hogyan ls Indul el az ember cimboráival mulatni? Szépen, a barátság kedvéért. S hogyan végződik ...? Jobb erről nem beszélni! Csak az orvosnőnek beszélt erről. De csak azért, mert nem akarta a cirkuszt. Húl Hogy fújt rá ez a nőorvosl Mint kondás a disznóira. Akkor mondta el Vadilla József őszintén azt a nőt. Azt az átkozottat. I ött oda az asztalukhoz, másodmagával. Azt hitték, afféle jófirmák. Kurvák, persze. Súgta is a Palotai Vendusnak, akinek nincs asszonya s nem valami szép fiú — annak azonnal súgta: „No, A mepregedés S Éŕ • orom M ert való Igaz, ebben most már bizonyos volt: szeszes italt inni a vizsgálat előtt tilos. Viszont a vizsgálatkor minden kitudódik... És akkor? Reá hordja a fejére és a szemére a tizenkét évet. A házasságukat és a három gyereket. Különösen a harmadikat, aki nyomoréknak született, vette volna magához az isten, ha már egészséget nem tudott neki adni. De ott növekszik a másik kettő, az egészségesek között: vakonl Teremtőm, hát kire mérnek ekkora csapást? Ki érdemli ki? Ezt a vak gyereket is az ó hibájául róják majd fel. S azzal az Idegen nővel ls őt verte az isten. Ha ez a kis pálinka, ez a ravasz, furcsa nevű ital segít az asszonyon...? — Szörnyű drága lehet ez — mondta az asszony. Tulajdonképpen kívánta az italt. Azt a kis mámort, amely már azzal elkezdődött, hogy tegnap este készülődni kezdtek a városba. Sütött egy csirkét, eltette. Sütött aprósüteményt, azt egy clpősdobozba csomagolta. Kenyeret, kis üvegben uborkát, kést ls, bár van az uránál mindig, a zsebben. S aztán a korai ébredés. És maga az utazás ls, amely elfárasztotta, mind-mind rendkívüli s ehhez majd a pálinka. Csak a rosszsejtelme nem akart szűnni. — Mi bajod lehet, hogy engem is megvizsgálnak? — kérdezte este a férjét. — A fene ismeri ki magát a sok latinban... De nagy baj nem lehet, hiszen látod, erős vagyok, dolgozni is birok. — Azt mondtad, már nem a törőnél dolgozol.., Hogy most könnyebb a munkád. — Könnyebb egy időre... No, ne rémiszd magad — s cirógatta, simogatta az asszonyt. Persze, csak a tekintetével. Régen leszoktak arról, hogy egymást simogassák. Megtette azt helyettük a kötelességtudat. komám, ezekből neked jut! Azt én mondom neked, csak bízd magad rám ... Rendeltek italt, s azt mondja Vadilla József annak, aki igénytelenebbnek látszott, már csak a kinézete miatt is: „Ott van az én cimborám, az a nagy kabaorrú gyerek. Csupa szív az a fiú " — Mit csinálok én a szívével? — kérdezte a nfl s felpipiskedett a szájával, egészen a bajusza alá. Vadilla értette a szójátékot. Nevetett. — Van annak más is, tisztességes, ha nem különb . -r- De nekem akkor is te kellesz. — Van nekem családom ... Asszonyom. Kinek van arra pénze? — Bolondos vagy! Ki beszélt itt pénzről? Én a bajuszod akarom leharapni, te kis vidéki bika ... Teremtőm, egy aránylag szemrevaló nő, csak úgy ismeretlenül, pénzt se kérve, felajánlja magátl Ezt nem lehet kihagyni. Az asszonýka közben csöndben levetette kendőjét, ölébe tette, majd át a szomszéd székre, melyen férje nehéz aktatáskája feküdt, a csirkével, az aprósüteményekkel egy cipősdobozban, az üvegben az uborka, a kenyér s a kés. A nap akkor söpörte végig a pályaudvar teraszait egy jókora nyalábbal a restibe is. Pontosan ott metszette ketté a hatalmas éttermet, ahol ők ketten ültek, s nem szóltak egy szót sem. Az asszonyka valahol múltjában, barátnői között kutatott: „Ha látnák őt Jóskával, az urával, irigyelnék ..." A férfi pedig kihúzta magát, s mert az agya gyorsabban villantotta eléje a gondolatokat, már ott is tartott, amikor éjfél körül elbotorkáltak az asszony lakására. Két gyerek szuszogott a sarokban, de ez nem zavarta kettőjüket... Az asszony erős illata később visszarémlett benne, amikor magára undorodott, s nem halaszthatta tovább, elindult be a rendelőbe, szégyenével és fájdalmával. Egyébként még most is büszkén gondolt sikerére. Hogy a Vendusnak pénzért se adta oda magát a nő, neki pedig az este külön fizetett, azt, amit akart, amit megkívánt. — Sóvári Borisék itt laknak valahol — szólalt meg az asszonyka. — Kérdezősködhetnél, hogy merre... Felkereshetnénk, örülne nekünk ..., — Ne légy szamár — mondta a férj, Vadlila József. — Itt sok-sok tízezer ember lakik. Nem Ismerik egymást. A városi nép nem olyan, mint a falusi. A szomszédok még csak nem is köszönnek egymásnak. Az asszonyka röstellte magát. Zavarában megnedvesítette szájaszélét a kimondhatatlan nevű itallal, mely hasonló volt egy kicsit az ánizsmagos pálinkához, a húsvéti locsoló vendégeknek szánt, cukorból főzött Italhoz. Előbb megnedvesítette száját, aztán ivott is belőle egy kicsiny kortyot. A félelem meg egyre türelmetlenebbül zaklatta. Talán a tüdejével akadt baja férjének? De az meg teljességgel lehetetlen, hiszen olyan a mellkasa, mint egy dob. S még ha náthás is, nem köhög, esetleg erőseket tüsszög. Ahogyan a maga fonnyadásra hajlamos melle melegedett és növekedett, nőtt benne a bizonyosság is: az ő férjének nincs tüdőbaja. Akkor talán megroppant? Igaz, mostanában kíméli magát. De azért erős ő, láthatja mindenki, csak egyet mozduljon, csak nyújtsa kl a karját, valaki vagy valami után. Most is, emeli a poharát. Ebben a mozdulatában is erő és határozottság van. Talán az ital? Megissza néha a pálinkát vagy a bort. De soha nem részegedik le, s rossz szót nem mond olyankor a családjának. Családjának soha nem mond rosszat. Ha haragszik, akkor megy kl a fészerbe, fátvágni. Olyankor vágja össze a legnehezebb görcsöket, tuskókat. Ha meg pénzt költ Italra, akkor megmondja őszintén. Nincs ővele baj. Mit találtak rajta, ami hiba lehet egy ilyén emberben? — Megkérdezhetted volna, hogy mit jelentenek azok a latin szavak ... — Kiszállt volna az agyamból. — De legalább az egyiket vagy másikat megjegyezhetted volna. A patikustól megkérdeztem volna. — Ne kérdezz te semmit a patikustól. Az asszonyban elcsuklott a kíváncsiság. A férfi látta s megsajnálta. — A mi bajunkon ne örüljön senki... Ha már van bajunk.... — Hiszen ... — Meg aztán, majd felfújják. Ne tudjon róla senki. — A betegség szerencsétlenség. Mit tehetünk róla? — Nem arról van szó. De akkor se ... — Nem szégyen az; kivel nem esik meg a baj? — Az emberek elmagyarázzák. — Magyarázzák. — Ne magyarázzák! — mondta ki keményen a férfi, s intett a pincérnek. Fizetett s felálltak. Éppen a fénykévében álltak. De aztán kiléptek belőle és szürkék maradtak, mint előtte. Fáradtan folytatták útjukat. A z orvosi rendelőben aztán megijedtek. A férfi arra gondolt, mégsem lett volna szabad pálinkával itatni asszonyát, mert hisz azt nem szabad. A nő pedig arra, mégis, valami nagy-nagy baj érhette a férjét, ha öt ezért a városba külön bekéretik. — Vadilla József! Mikor a nevüket meghallották, felálltak s várták, mit kell tenniük. — A felesége is itt van? — kérdezte a nő. — ö az, tisztelettel — s oldalt pillantott. — Jöjjenek be. Bent egy magas, fekete asszony várta őket. Szemüveget viselt, és sokáig nézte a törődött kis aszszonykát. — Maga Vadilla Józsefné? — kérdezte. — Igen! — mondta Ijedten az asszony s előbbre lépett. — Mikor született? — Ezerkilencszázharminchatban, májusban. — Hol született? — Kamaskán ... — Anyja neve? — Szabó Klára. — A maga lánykori neve? — Szabó Klőra... De nem vagyok én zabigyerek, csak az apámat is Szabónak hívták — tette hozzA sietve. — Tudja-e, hogy mi a baja a férjének? — állt fel az orvosnő. Magas, sudár nő volt, így felállva aszszonyosabb, közvetlenebb. Talán kicsit gyöngéd is. Az íróasztal mögött ülve félelmetesen erélyesnek tűnt. — Honnan tudnám? Hiszen ő se tudja — mondta alázatosan, s egy kicsit a férje elé állt, mintha védeni akarná. — Maga se tudja, Vadilla? — nézett szigorúan Vadillára. A férfi olyan esetlenül és megszeppenve állt a két nő között, mint aki nem pusztán az erejét vesztette el, mellyel hozzákötözzük magunkat a puszta léthez, az egyszerű, mozdulatot feltételező fizikai élethez — de már lélekben ls Isten tudja, merre tévedt nagy Ijedtében, magányában. — Szóval, nem tudja? Mikor megmondta, hogy mi a betegség neve •— előbb latinul, majd ahogyan a köznyelv mondja — az asszonyka össze se rezzent. Még csak nem is sírt. Nézett azzal a csillogó nedves szemmel, mely ugyanilyen fényes volt esküvőjük éjszakáján. Nézett, s nem a szerelem virított benne, de még annál is erősebb. Mert abban a szemben egy piciny valóság, egy befejezett tény tündökölt. A fiatalságának legszebb és megismételhetetlen percet. S ezt a percet talán éppen az ánizspálinka ízében találta meg. Nem lehet azt tudni. Még a kis szemölcs orra alatt, az ls klvirított, mint egy bimbó. A férfit kiküldte az orvosnő. Mikor magukra maradtak, az asszony azt kérdezte az orvosnőtől. — Ebbe belehal most már az én férjem? — Ebbe? Miért halna bele? Meggyógyítjuk; az is lehet, hogy már meg is gyógyult. — Nem sorvad el? — Időben jött. Semmi baja, ha ezután rendesen él. — Hozzám érhet ő ezután? Mert én őt szeretem. — Természetesen ... Megvizsgálták Vadillánét ls, aki ezután azt mondta. — Az isten mindig csak a szegényt veri. Később mentek az úton, a villamosmegőlló irőnyába, de még mindig nem szólt egymáshoz a Vadilla házaspár. Szép őszeleje volt, egy téren ültek le enni. Az asszonyka nagy gonddal teregette kl a hazait. A sült csirkét, kenyeret, mellette üvegben az uborkát, s oldalt, az egykori cipősdobozban az apr6süteményt. Mikor végeztek, a férfi felállt, hogy elinduljon a közeli kocsmába, egy pohár söritalra. De megfagyott a mozdulata. Nem mert sehová se nézni. Se a kocsmára, se a maradék ételre, sem pedig a feleségére. Állt, mint aki most már ezután soha sem tudja majd magától, hogy mit tegyen, mit nem. Állt sokáig, ő úgy érezte, már nem is mert leülni az előbbi helyére. Keze görcsösen markolászta a semmit. — Eriggy — mondta halkan az asszonya. — Igyál rá valamit. A férfi melegséget érzett magában. Szerette volna megsimogatni felesége arcát és kezét tekintetével, ahogyan ezt már megszokta. Ránézett. S akkor iszonyatos kín szorult a torkába. Egy Idős, színtelen szemű asszony gubbasztott a padon, kopott, egykor dióbarna és fehér csíkos félkabátban, és bár áldásként szóródott a napsugár a térre vacogón húzta össze fonnyadt mellén a kendőt. 1968. IV. 5. 10.
